Mérleg vagyok. Egyszerű és bonyolult, színes és szürke, vidám és szomorú. Mint a világ. Mint a mérleghinta: egyszer fenn, egyszer lenn...

Hát így

2017/07/20. - írta: Cirmola*

Felmerült a kérdés, hogy mi ütött belém...

Természetesen nem bennem. Bár nem gondolom azt, hogy bárkinek is magyarázattal tartoznék, most pont ráérek kismesét írni.

Aki kicsit is ismer, az tudja, hogy világ életemben kutyás voltam, akár volt kutyám éppen, akár nem. Nem tegnap óta foglalkoztat az állatvédelem, ha valakit érdekel, szívesen mesélek az előéletemről, mert attól még, hogy nem volt a kirakatban, nem volt a FB-on (amikor kezdtem, még mobiltelefonunk sem volt, nemhogy internet vagy közösségi média), rendelkezem ilyennel.

Igen, az utóbbi időben szinte csak erről szólnak a posztjaim. Én elhiszem, hogy a kis színes, vidám dolgok népszerűbbek, amik könnyen emészthetőek, nem kavarják fel az állóvizet, kényelmesek, biztonságosak – kellenek ilyenek is, kell mosolyogni, kicsit pihenni is, de nem lehet csak a felszínen élni.

Tudom, hogy mindenkinek más dolgok fontosak, és ez így van jól. Nekem ez. Egyebek mellett évek óta követem és támogatom a Mopsz Fajtamentést, Polly előtt is így volt. Soha nem titkoltam, hogy újra szeretnék kutyát, és az, hogy örökbefogadtam őt, életem egyik legjobb döntése volt. Végtelenül büszke vagyok rá (rá, nem magamra), hogy mennyire sokat fejlődött, hogy már nem retteg, beilleszkedett, megtanult családban és közösségben élni, játszik, odamegy másokhoz, és igazi világi szélhámos lett, mint egy rendes mopsz. Hálás vagyok neki, mert jobbá teszi az életemet. És ehhez az kellett, hogy meglássam a kis szomorú fejét egy posztban. Hogy belém csapjon a villám, hogy ő az, ő az én kutyám, és lesz ami lesz, nekem ő kell. Ezért osztom meg a gazdikeresős posztokat. Mert sose lehet tudni, hogy ki látja meg valamelyikben az igazit. Akit nem érdekel, átgörgetheti, de ha csak egy ember is azt érzi, amit én egy évvel ezelőtt, ha csak egy valaki is feláll, és a kifogások helyett a megoldást kezdi keresni, már megérte.

Akinek sok, iratkozzon le rólam nyugodtan. Ettől még lehetünk barátok, én eddig sem győzködtem senkit semmiről. Sőt, én is elrejtettem egy csomó embert, akik vödörszámra öntik a napi horoszkópokat, az élet napfelkeltés, rózsacsokros nagy igazságait, mert agyfaszt kapok ezektől. Ettől még szerethetem ezeket az embereket, csak erre nem vagyok kíváncsi.

Kis közbeszúrás, egyúttal a „kedvenc” témám, remélem, utoljára: igen, mindjárt 38 leszek, és nincs gyerekem. Igen, mindjárt 38 leszek, és imádom, soha nem voltam ilyen jól, végre elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok, és leszarom, hogy ki mit gondol rólam ismeretlenül. Kutyám van, és nincs gyerekem, mert kutyát akarok, és nem gyereket. Értem én (amúgy nem), hogy mekkora csoda egy gyerek, de úgy vagyok vele, mint a zsiráffal: nagyon cuki, de otthonra nem kéne... Nagyon köszönöm mindenkinek, aki aggódik értem, de be lehet fejezni. Nem gyerekpótlék a kutya, hanem a kutyám. Az egyik legfontosabb az életemben, de saját jogon. És ennyi.

A másik dolog, hogy aki egyszer belefolyik valamibe, legyen az bármilyen téma, óhatatlanul egyre több dolgot lát-hall. Az állatvédelem is ilyen. És aki pont ebbe folyt bele, annál elérkezik egy pont, amikor az asztalra csap, hogy ez így nem mehet tovább. Nálam az a bizonyos fotó volt az az ominózus sárga kutyával. Elszakadt a cérna, muszáj valamit tennem, mint ahogy tettem régebben is, felköpnék és aláállnék, ha nem próbálnék valahogy jobbítani. Ebből jött a Sárga Kutya, és emiatt talált meg az aláírásgyűjtős kezdeményezés is, aminek az egyik adminja lettem rövid időn belül. Ez van. De ha nem ez, majd a következő, vagy azt azt követő, de valaminek át kell mennie.

És itt szeretnék köszönetet mondani Kedvesemnek, aki csendesen támogat a háttérben, és megérti, hogy ez nekem fontos. Elfogad ilyennek, mert ilyen vagyok. Elfogad ilyennek, mert szeret. Nem kell mindenkinek szeretnie. Nem is gyúrok rá. De aki kicsit is kedvel, próbáljon meg így elviselni. Akinek nem megy, azzal nem egy az utunk. Nincs ezzel semmi baj, csak ne csesztessük egymást. Én sem teszem, velem se tegye senki. Köszönöm.

mein-bester-freund.jpg

 

A kép illusztráció.

Szólj hozzá!

Helyzetjelentés - Csipolka Story, csapó 20161203

2016/12/03. - írta: Cirmola*

Nos, azért kezdtem el évekkel ezelőtt rólad, hozzád írni, mert azt találtam ki, hogy a 18. szülinapodra megkapod a blog linkjét, és gondoltam, érdekelni fog, mi zajlott a másik oldalon. Most azért írok ide, mert úgy tűnik, jelenleg nincs közös csatornánk.

Egyszer már megírtam neked az én verziómat a fel nem tett (pontosabban nem nekem feltett) kérdésedre, hogy mi bajom van veled - semmi választ nem kaptam tőled, pedig felajánlottam, hogy jobbítsunk együtt, mondd el, hogy mit szeretnél tőlem, miben segítsek. Még arra sem méltattál, hogy bármit is reagálj, de ez nem tántorít el attól, hogy ismét megpróbáljam megfogalmazni - ezúttal kicsit máshogy. 

Alapvetően ez a pár dolog szúrja a szemem piszkos módon:

1) Azt hiszed, hogy te vagy a világ esze, mindenkinél jobban tudsz mindent, és jogod van másokat leosztani.

Óriási tévedés. Egyrészt sokszor valódi háttértudás nélkül osztod az észt, ami - lássuk be - eléggé visszatetsző, másrészt miért gondolod, hogy jogod van mások felett ítélkezni? Mindig akkora szavakkal hirdeted, hogy te milyen toleráns és elfogadó vagy, mégsem teszel mást, mint kritizálsz mindenkit, és elküldöd őket melegebb éghajlatra - aztán csodálkozol, hogy nincsenek barátaid. Elárulom, ezt senki sem szereti... Kibuliztad, hogy iskolát válthass, mondván, hogy mindenki utált - mit kezdtél az új lehetőséggel?...

2) Képtelen vagy túllátni saját magadon - láthatólag senki és semmi más nem érdekel igazából.

Úgy tűnik, azt hiszed, hogy a te fenekedből süt a nap. Mindenki érted van, neked minden jár alanyi jogon, és semmit sem kell tenned érte. Példát is tudok mondani kapásból, hogy lásd, mire gondolok: végtelenül elszomorító, amikor bejelented, sőt, listát írsz, hogy milyen ajándékokat vársz mindenkitől karácsonyra, a születésnapodra, stb. - de ha bárki másnak van születésnapja, vagy bármi, nagy ívben tojsz rá. Azt gondolod, elintézheted azzal, hogy bocs, elfelejtetted - és ezt majd mindenki elhiszi. Újabb óriási tévedés. Nem felejtetted el, mert nem is foglalkoztál vele - és ezt a többiek is tudják.

3) Semmilyen értelmezhető módon nem veszel részt az életünkben, de mindent elvársz cserébe.

Megjössz péntek délután, lefekszel a kanapéra, néha felkelsz enni vagy a tükörben bámulni magad másfél órán keresztül, amúgy pedig a telefonodat masszírozod megállás nélkül. Ha mégis hajlandó vagy beszélni velünk, szinte csak "Én..." kezdetű mondatok hagyják el a szádat, meg a vég nélküli panaszkodás, hogy milyen rettenetesen szánalmas az életed. Elmondom neked, olyan, amilyenné teszed. Ha mindenhol ezt csinálod, fekszel, sajnálod magad, várod, hogy kiszolgáljanak, és öntöd kifelé a sok nyavalygást, nem csodálom, hogy üresnek érzed. Az is. Emellett a mi életünk sem szálloda - ha csak akkor vagy édibédi, amikor szükséged van valamire, egyébként meg flegmázol, és halálra sértődsz, ha megkérünk valamire, ne csodálkozz, ha az embernek nincs kedve hozzád szólni. Az neked természetes, hogy mindent megkapsz, de ha egy bögrét arrébb kell tenned, már ki vagy borulva. Döntsd el, szeretnél családtag lenni, vagy nem - ha kihúzod magad, nem fog menni. 

4) Állandóan azt keresed, milyen újabb betegséget tudsz magadra rántani, hogy kifogásként emelhesd bármi elé, amihez nincs kedved.

Ha sok időm lenne, összeszedném, hányféle marhaságot hallottam tőled az évek folyamán, mikor milyen óriási bajod van éppen - ezt idővel sikerült valóságos fizikai tünetekké fejlesztened, gratulálok. Megdolgoztál érte, a tiéd. Csak tudod, mi a baj? Én már képtelen vagyok komolyan venni. Túl sokszor láttam már, ahogy merő lustaságból, vagy hogy a könnyebbik végét fogd meg a dolgoknak, kihúzd magad valami alól, hirtelen rettenetesen beteg lettél - aztán hipp-hopp, eltűnt... Az a baj, hogy ezt már te magad is elhiszed - saját magadat rongálod, hogy tudatosan, vagy sem, azt csak te tudod. Figyelemfelhívásnak jó, de remélem, emlékszel a farkast kiáltó fiú történetére...

 

Gondolom, látod az átfedéseket az egyes pontok között. Én mindent megértek, a kamaszodást, a rossz körülményeket, nagyon sajnállak a kezed miatt, de ezek egyike sem jogosít fel a fentiekre. Tényleg egyedül fogsz maradni a végén. 

5938.jpg

 

 

Szólj hozzá!

Na jól van most már...

2016/08/31. - írta: Cirmola*

Tudom, tudom, én is voltam kamasz. És ahogy már többször leírtam, én sem voltam egy matyóhímzés. 

Nade. Minden elfogultság nélkül (értem, hogy ez lehetetlen, de törekszem rá): van különbség aközött, amikor az ember gyereke 1) jogosan lázad (igen, tudom, hogy mindenki így érzi, de ettől még nem biztos, hogy mindig így van), 2) aki mellette áll, azzal normális, és aközött, amikor mindenki menjen a p.csába, mert épp arra áll a haja. 

Most van az, hogy úgy érzem, hátralépek egyet, és Kedvesemre bízom a gyermekkel való kommunikációt - nem vagyok benne biztos, hogy nem üvöltenék rövid úton, és azt (még) nem szeretnék... Az elmúlt években végtelennek tűnő alkalommal, több százra rúgó ismétlésszámmal mondtam el, ill. írtam le különböző megfogalmazásban ugyanazt: szeretünk, támogatunk, de te is tegyél érte. Magyarul: ne gondold már azt, hogy mindenkinek a legfőbb életcélja, hogy kitoljon veled, legyen már alapvető, hogy jót akarunk neked - valamint, hogy senki, de senki, még a legnagyobb jó szándékkal sem tud változtatni az életeden rajtad kívül. Ha úgy érzed, sz@r, állj fel, és tegyél ellene, vagyis tegyél magadért - nem az a megoldás, hogy mindenki mást hibáztatsz, mindenre kifogást keresel, sőt, gyártasz, és csak vonogatod a vállad, meg pofákat vágsz. És a kedvencem, amikor mindenkit leosztasz. 

Álljon már meg a menet... Mégis ki vagy te, hogy mindenkinél jobban tudd? Hogy megmondd a szüleidnek, hogy mit és hogyan kellene csinálniuk? Hogy ha normálisan szólok hozzád, vagy válaszra sem méltatsz, vagy úgy nézel rám, mintha most öltem volna meg a kutyádat? Persze, tudom én, a te fenekedből süt a nap. Meg ahogy azt te elképzelted...

Rohadtul könnyű egy ágyban fekve, egész nap a telefont nyomkodva okosnak lenni. Azt hiszed, hogy azért, mert állandóan a neten lógsz, bármit is tudsz az életről? Hát elmondom, óriásit tévedsz! Majd akkor, amikor lesznek barátaid, amikor lesz munkád, párkapcsolatod, gyereked, számláid, kötelezettségeid, és mindent példaszerűen működtetsz, akkor lehet véleményt nyilvánítani. Véleményt, és nem kritikát, hatalmas a különbség! Addig, amíg semmit nem csinálsz a világon, csak egy sötét lyukban fetrengve magadat sajnálod, és a legnagyobb problémád, hogy milyen színű legyen a hajad, amíg mindenki más dolgozik helyetted, és két szalmaszálat sem teszel keresztbe, amíg ahelyett, hogy tanulnál, inkább az iskolát hibáztatod, és megfutamodsz, addig jobb lenne, ha csöndben maradnál.

Mutasd meg, hogy hogy kell jól csinálni, ne másokat kritizálj állandóan! Mindennek elmondod anyádat, mert állandóan fáradt. Az miért nem jut eszedbe, hogy segíts neki? És azon gondolkodtál már, hogy mégis miből lesz az a rengeted pénzed, amit szeretnél? Elárulom, alanyi jogon senkinek sem adnak hét számjegyű fizetést - sőt, a menőnek gondolt frizurákért sem. Tanulni kell, babám - sz@r ügy, de ez van. Majd ha eltartod legalább magadat, lehet pampogni.

Azt meg, hogy ha az ember normálisan szól hozzád, és pofákat vágsz, kikérem magamnak. Mégis, mit gondolsz magadról? Tudom, azt, hogy te vagy a világ esze. Hát megint óriásit tévedsz! Ilyen ez a popszakma... Azt fogod elérni, hogy vagy nem fogok veled egyáltalán beszélni, vagy ugyanolyan tuskó leszek veled, mint te vagy velem. Esetleg a kettőt kombinálom, még meglátom. Hidd el, nekem nem fog álmatlan éjszakákat okozni.

Kettőnk közül nem én vagyok az, aki állandóan nyavalyog. Hanem tudod, az vagyok, aki dolgozik, viszi a háztartást (a hétvégén is), naponta legalább négyszer sétál a kutyával, napi szinten edz, munka mellett tanul, és még rólad is gondoskodik, amikor nálunk vagy. És nem panaszkodik, hogy fáradt. Veled ellentétben... Elismerem, oltári kimerítő lehet álló nap a kanapén fetrengeni, nem csoda, hogy úgy le vagy harcolva, te szegény... Gondolkodom is, hogy mivel tudnám még megkönnyíteni az életedet, szerencsétlen agyonhajszolt gyermek, hogy mit vegyek át a rengeteg feladatod közül. Ja, hogy olyan nincs is? Én kérek elnézést...

Jó lenne, ha sürgősen összekapnád magad, mert ennek nem lesz jó vége. Nagyon drukkolok, hogy átvegyenek az új iskolába, remélem, egy új, sokkal jobb irányt vesz az életed, nyugodtabb és boldogabb leszel. De ehhez is te is kellesz. Ha mindig csak azt várod, hogy mások majd megoldják a problémáidat, ha továbbra is csak mentséget és kifogást keresel mindenre, semmi sem fog változni, sőt még rosszabb lesz: egy újabb kudarc.

Tudod, hova vezet ez? Egyre lejjebb. Nem csoda, hogy nem becsülöd magad semmire, hiszen semmi eredményt nem tudsz felmutatni, ha magadba nézel. Mit találsz? Nyavalygást, kifogást és kritizálást. Szerinted az emberek mit látnak, ha rád néznek? Amit mutatsz magadról. Ugyanezt. Csodálod, hogy ez senkinek sem kell? Tényleg ezt akarod?... 

Pedig lenne alapanyag bőven a sikerélményhez, csak meg kellene mozdulnod: tehetséges vagy rajzban, zenében, nyelvekben, okos vagy, könnyen tudnál tanulni, ha akarnál. HA AKARNÁL. 

Döntsd el, hogy mit szeretnél: egy beteges romhalmazt vagy egy kiegyensúlyozott, boldog életet. Elárulom, nagyon kevés is elég a boldogsághoz, például ha hajlandó lennél elfogadni, hogy valójában mennyien szeretnek. Ha kidugnád az orrod a redőny mögül, és végre kinyitnád a szemed a világra. Úgy értem, a valódi, megfogható, élő, lélegző, színes, szagos, zenés, nevetős világra. Nem arra a sok agymosott, hazug hülyesége, amit a neten lapátolsz össze. 

Te választasz.

pava.jpg

 

 

Szólj hozzá!

Huhhh...

2016/08/19. - írta: Cirmola*

Itt a nyár, sőt, már a végéhez közelít. Idén valahogy szerepet cseréltünk, eddig én mentem mindenfelé minden évben, mint a mérgezett egér, most Kedvesem - de tekintettel a tényre, hogy nemrég az enyém lett a világ legszebb mopsza, ezt most nem bánom annyira. Így sem unatkozunk... :)

Voltunk nyaralni. Családilag, a gyerekkel és a kutyával, mint a nagyok. :) Idén is érdekesre sikerült, de a végeredmény bizakodásra ad okot. Azt hiszem...

Lefoglaltunk a Balatonnál egy kerti medencés, zöldövezeti, vízhez közeli apartmant, szép is, jó is, az ára is rendben van. Mint kiderült, ez volt benne az egyetlen... Már az első nap beragadt a zár, szépen kizártuk magunkat, a tulajdonos sem tudta kinyitni, már azt fontolgatták, hogy tokostul kiszedik az egész ajtót - ekkor eszükbe jutott, hogy ez egy emeleti apartman, valahol össze van kötve egy csapóajtóval az alatta lévővel. Hurrá, bemennek onnan! Igen ám, de a csapóajtót cselesen egy kanapé alá rejtették. Na melyik volt az? Hát persze, hogy az, amelyikre majdnem az összes cuccunkat pakoltuk. Vajon leborult-e minden, amikor felnyitották? Természetesen. Sikerült belülről kinyitni az ajtót? Naná, hogy nem. Végül az egyik szomszéd feljött megnézni, hogy mi ez a tumultus, és egy mozdulattal kinyitotta a zárat... Ennyi. A következő meglepetés a mindentudó, csilli-villi, masszírozós zuhanyzó ajtaja volt - ez nem ragadt be, épp ellenkezőleg, a menetirányra merőlegesen kifordult a menetéből, amikor azt terveztem, hogy becsukom. Szépen a helyére igazítottam, és nagyon örültem, hogy további kalandok nélkül sikerült lezuhanyoznom - a mindenféle funkciókat gondosan elkerültem, biztos ami tuti, mielőtt egy szál habban kell kihívnom a szerelőt... Az, hogy reggel a kezemben maradt a szúnyogháló, amikor ki akartam nyitni az ablakot, már meg sem lepett.

Mindezek ellenére azt kell mondjam, egész jó volt. Egy gyönyörű kis településen voltunk, kevés ember, kicsattanóan jó levegő, festeni való panoráma, még az időjárás is kegyes volt hozzánk, talán csak egyszer esett egész idő alatt - mi kell még?... Mondjuk az, hogy a kedves kamaszkorú gyermek, aki ragaszkodott a Balatonhoz minden más alternatívával szemben, hajlandó legyen kidugni az orrát az elsötétített szobából a tévé elől... 

Végül csak sikerült hála Istennek, erőt vett magán ez a szegény, jobb sorsra érdemes kiskorú, akit a gonosz felnőttek előre megfontolt szándékkal, orvul elhurcoltak nyaralni, és kiderült, hogy nem is olyan szörnyű... :) Én a magam részéről a köztes időkben szépen a hónom alá kaptam a kutyát, és kimenekültem a házból - alapból is utálok egész nap fetrengeni és a falat nézni, de így különösen - szert is tettem egy oltári figurára: olyan volt, mintha lekéste volna a forgatást, és csak ezért maradt volna ki az Üvegtigrisből. Többször is találkoztunk, egyszer még a szomszédos településen is, amikor átmentünk strandolni - mi a Pocokkal felfedezőútra, mert nem engedtek be kutyával - pedig állítom, az emberek sokkal koszosabbak... Na mindegy, remekül szórakoztunk, az a lényeg. :)

És ami a legjobb: a Nagy Sötét Szobában Való Bujkálás Napján elkövetett hegyi beszédek mintha gyökeret eresztettek volna a gyermek lelkében - határozottan fejlődött az azóta eltelt időben. Isten tartsa meg a jó szokását... :)

Ellenben szegény Pockot hazatértünk napján megtámadta egy kibaszott dög másik kutya. :( Csórikám, amúgy is egy kis hőscincér, nem kell neki sok, hogy megijedjen, ettől konkrétan sokkot kapott - én is, tegyük hozzá. Szerintem életemben nem üvöltöttem úgy, mint közben, ahogy konkrétan kirángattam szegényt a másik szájából - elkapta, leteperte a földre, és a nyakát tépte. A gazdája nyilván sehol... Az volt a szerencse, hogy elég laza ott a bőre, és vastag a szőre, meg hogy gyorsan reagáltam - fizikai baja nem lett végül, de azóta sem heverte ki teljesen - most is sokszor megáll séta közben, és nézeget hátrafelé... Azon vagyok, hogy biztonságban érezze magát, és közben próbálom elkapni a másik kutya gazdáját - szeretném neki meleg szavakkal megköszönni... És esetleg elmondom, hogy örüljön, mert már lenyugodtam annyira, hogy nem akarom feltétlenül kibelezni a nyílt utcán a rohadt korcsot, ha még egyszer meglátom... 

Következő kalandunk a Katlan volt. Mint mindig. <3 Nem ismétlem magam, most is jó volt, pihenős, feltöltős - csak kezdi kinőni magát... Valahogy pont azok a kicsi, emberi léptékű szerethetőségek tűnnek el, amiért annyira imádtam - de úgy néz ki, a szervezők is érzik, mert nem egy helyről röppentek fel olyan hírek, hogy a jövő évi, a tizedik lesz az utolsó. Meglátjuk. Azt ígérték régen, ha  túlnő magán, máshol újrakezdik olyan mezítlábasan, mint ez volt - ha így lesz, ott a helyünk, ez nem kérdés. :)

Szóval az élet megy tovább nagy erőkkel - az ősz is izgalmasnak ígérkezik. A gyermek mindenáron iskolát akar váltani, csak az a bökkenő, hogy mindjárt kezdődik az év, és még mindig nem vették át a másik suliba - így azért eggyel nehezebb... Kijelentette, hogy ő semmiképpen nem megy vissza oda, ahova eddig járt - mi azt, hogy márpedig le kell érettségiznie, ha bármit is akar kezdeni majd az életben, az anyja meg azt, hogy azt csinál, amit akar. 

Egyszerűen nem fogom fel, szerintem megbuggyant az agya... A nyár folyamán többször is kiderült, hogy fogalma sincs, mi van az egyetlen lányával, és sajnos nem is érdekli - Csipolka meg pontosan látja ezt, és vastagon ki van akadva miatta. Jogosan, tegyük hozzá. Pont most kellene ezerrel mellette állnia, ehelyett teljesen érthetetlen dolgokat művel. Átalakította az életét, eddig oké - de nem úgy kellene, hogy ezt a gyerek ne szívja meg? Nincs gyerekem, nyilván nem tudhatom, de arra azért emlékszem, hogy én is voltam kamasz - és határozottan úgy látom, hogy ez nem jó neki. Értem én, hogy a maga logikája szerint jót akar, csak sajnos azt nem hajlandó észrevenni, hogy csóró gyereknek teljesen másra van szüksége... És ha azt nézem, hogy még három év van hátra a középiskolából, a jelenlegi állás szerint nem sok jóra számíthatunk...

És a hab a tortán, a cseresznye a habon... na mi lehet? Hát persze, anyám újabb műtétre készül. Én meg csak teszem a dolgom csendesen, úgysem hallgat rám...

De nem adom fel. Azt kell mondanom - anélkül, hogy el akarnám kiabálni -, hogy boldog vagyok. :) Életem szerelmével élek, és a dolog eléggé kölcsönösnek tűnik. ;) Imádom a lakást és a környéket, ahol lakunk, óriási szerencsénk van a főbérlőnkkel is, csak áldani tudom az égieket. Nyolc év után is szívesen megyek be reggelente dolgozni, vicc nélkül enyém a világ legjobb főnöke. Jól vagyok, vannak kicsit nehezebb hónapok, de meg sem közelítik a régieket - nem szedek semmilyen gyógyszert, egészségesen eszem, és rendszeresen edzek. Vannak igazi, szerethető barátaim, és végre végre van kutyám, akit imádok. :)

Annyi szarság után úgy érzem, megnyugodtam, és ez jó. Mindig van valami, de naponta hálát adok az égieknek az előbbiekért, és nagyon igyekszem vigyázni rájuk. :) <3

happy.jpg

Szólj hozzá!

Kicsi pockom :)

2016/06/16. - írta: Cirmola*

Igen. Igen, igen, igen, igen, igen, végre! :)

Régi, még annál is régebbi vágyam teljesült. Konkrétan 15 évet vártam rá, de megérte. 

Az van, hogy újra van kutyám. Nem is akármilyen, hanem a legszebb, legokosabb és legpockosabb mopsz a világon. És jó eséllyel a leghangosabb is: napközben is szuszog és röfög, mint egy kunkori farkú, szőrös kismalac, éjjel meg simán lehorkol bárkit. :) Imádom. :) Nem fiatal már, komoly középkorú hölgyemény, az egyik szeme sérült, a kis lelkét pedig most építjük vissza romjaiból. Mentett kutyus - nem ismerem a pontos előéletét, de az látszik, hogy sokat bántották. Teljesen össze volt törve, nagy valószínűséggel még csak meg sem simogatta soha senki - valaki megvette szaporítani, aztán úgy bánt vele, mint.. hagyjuk is, remélem, többszörösen visszakapja. Ha egyszer találkozunk, akkor biztosan...

De szerencsére ennek már vége, most már soha többé nem bánthatja senki.

Egy fotón láttam meg először, és azonnal beleszerettem - egyszerűen éreztem, hogy ő kell nekem, nincs mese. Nagyon nagy szerencsém volt, vagy így kellett lennie, de mindenki igent mondott: Kedvesem is, aki még nyolc év puhítás után is csak azért ment bele, mert látta, hogy kevés dolgot szeretnék ennyire, és a főbérlőnk is, aki bár saját bevallása szerint nem szereti a kutyákat, bizalmat szavazott nekünk. 

Kis pockom, miután a fajtamentők a szárnyaik alá vették, egy kutyapanzióban várta az igazit. Voltam nála látogatóban kétszer, mielőtt elhoztuk, hogy ne ismeretlenül "raboljam el". Eleinte nagyon félt, aztán egyszer felvettem, hogy próbáljunk meg sétálni egy kicsit - halálra rémült, de aztán felengedett. Jó eséllyel életében először ölelte magához valaki. Esküszöm, megérezte, megértette, hogy szeretném szeretni. Kicsit bátortalanul, de elindult velem. 

Azóta - harmadik hete - velünk él. Tüneményes, édes, aranyos, pillanatok alatt beilleszkedett, nem rongál, nem pakol, nem kellett két hét, hogy szobatiszta legyen. Választott magának helyet az előszobában (annak dacára, hogy a saját kis kutyaágya a mi ágyunk mellé van letéve), nyugodtan elvan napközben is. Éjszaka az egyik ruhámmal alszik - napközben a papucsommal. :) Már szépen sétál, hallgat a nevére, lassan mintha játszana is. Úgy néz ki, mint aki nem tudja, hogy kell, de nagyon igyekszik. <3

Végtelenül kedves, jó természete van, alkalmazkodik, csak még az éjszakákat nem alussza végig. Eleinte többször is beszaladt - felébredt, és ellenőrizte, hogy megvagyunk-e még -, de ez is alakul. Esküszöm, meg lehet vele beszélni. :) Amúgy meg nem lehet rá haragudni, amikor az ember meglátja reggel, hogy mennyire örül, lehetetlen megállni mosolygás nélkül. Kis röfögő, szörcsögő, szuszmákoló szeretetgombóc. 

Úgy tűnik, Kedvesem szívén is olvad a páncél (megjegyzem, biztos voltam benne, hogy így lesz). :) Bár a kis szőrös mindenek felett hozzám ragaszkodik, szépen alakulnak. Lassan, de biztosan. De nem is sietünk sehova, miénk a világ összes ideje, jó esetben még 6-8-10 év. Azon leszek, hogy az már boldogan teljen a kis pockosnak. Is. :)

Mindent összevetve jó döntés volt: úgy érzem, új lendületet kapott az életem, felébredt a lelkem - hülyén hangzik, de így van. Egész életemben kutyás voltam, amikor nem volt kutyám, mindig hiányzott. Elképesztő szeretet van benne, és csupa jó dolgot hoz ki belőlem: türelmesebb, nyugodtabb és vidámabb vagyok. És jókat sétálunk, csoda helyeket fedeztünk fel a környéken, amiket eddig nem is vettem észre. Az a tervem, hogy fotózni fogok menet közben. :)

Szóval bővült a család, és én nagyon boldog vagyok. :)

Szerintem a többiek is. <3

pug.jpg

A kép illusztráció.

 

Szólj hozzá!

Anyázunk

2016/03/15. - írta: Cirmola*

Újabb Csipolka - levél következik.

Sokat gondolkodtam rajtad az utóbbi időben. Az van, amit már mondtam neked többször, hogy én is tanulok tőled.

Általad, és azáltal, hogy próbálok neked valamiféle utat mutatni a problémáiddal kapcsolatban, önkéntelenül is párhuzamba állítom a saját életemet a tiéddel. Nyilván, hiszen csak a saját tapasztalataimra tudok támaszkodni, és csak így lehetek hiteles - hiszen nem akarlak átverni, és nem akarom a fejedet jól hangzó, de üres frázisokkal tömni arról, hogy légy kedves anyáddal. Egyrészt belátom, hogy nem könnyű most neked, másrészt nekem is óriási hiányosságaim vannak ezen a téren. Mindenesetre van 20 év előnyöm (tudom, igazából 21, mielőtt kijavítasz :) ), ami alatt azért nem kevés dolog történt. Megpróbálok ezek mentén okos lenni. 

Teljesen megértem az érzéseidet. Említettem már, hogy nem igazán jöttem ki apámmal anno. Nos, ez elég enyhe kifejezés. Nem tartozik ide, és nincs is itt az ideje, hogy ezt kifejtsem, de annyit azért elmondok, hogy kiskamasz korom óta valamiért ki nem állhatott, és ott tett keresztbe nekem, ahol csak tudott. Azóta sem jöttem rá az okára, pedig hidd el, rengeteget agyaltam rajta. Erőn felül próbáltam megfelelni, jól csinálni, de mindig csak nagyobbat rúgott rajtam - nyilván én is lázadtam, éveken keresztül harcoltunk, és egyre jobban eldurvult a helyzet - aztán egy idő után már csak azon igyekeztem, hogy minél messzebb legyek tőle. Úgy halt meg, hogy nem tudtam neki megbocsájtani, pedig iszonyatosan sokat szenvedett, és én végignéztem. Nem örültem neki, csak még rosszabb lett - borzalmas volt, de így sem tudtam elengedni a haragot és a csalódást, amit éreztem, mert akkorra már semmi más nem maradt bennem. Igazából máig nem tettem túl magam ezen, bár rengeteget dolgozom rajta.

Nagyon szeretném, ha te nem járnál így - nyilván anyádról beszélek, nem apádról. Fontos hozzátennem, hogy anyád soha nem tesz neked szándékosan keresztbe, ezt csak azért írtam le, hogy tudd, átérzem, milyen, amikor nem azt kapod, amit várnál, és nem érted, hogy miért. Meg azért, hogy lásd, mivé tud fajulni az állandó harc.

Néha elgondolkodom rajta, hogy ha most, felnőtt fejjel vissza tudnék menni abba az időbe, vajon mit látnék - biztosan én is számtalanszor elvetettem a sulykot elkeseredésemben, és nem biztos, hogy jól láttam mindent tizenéves fejjel. A különbség az, hogy én ezt nem tudtam otthon senkivel megbeszélni.

És itt jön be anyám. Soha, de soha nem állt mellém, pedig észre kellett vennie, hogy mi történik. Nem véletlenül mondtam, hogy nem ismer. Hozzáteszem, sajnos. Nagyon hiányzott, hogy támogasson, hogy számíthassak rá, hogy ott legyen, amikor szükségem lett volna rá. Nem volt. Fizikailag igen, szó szerint többszörösen is neki köszönhetem az életemet, amiért a mai napig hálás vagyok neki, de lelkileg soha nem állt mellettem. Ha bármi volt, automatikusan én voltam a hülye, ostoba, megbízhatatlan, éretlen és semmirekellő. Elvárások voltak, szavam soha. Pedig nem voltam egyik sem a fentiek közül, ezt nyugodtan kijelenthetem. A végeredmény anyámmal kapcsolatban is nagyon hamar az lett, hogy úgy gondoltam, addig jó nekem, amíg nem tud rólam semmit, és csak magamra számíthatok. Onnantól kezdve mindent elutasítottam, ami tőle jött. Bezárkóztam, és csak veszekedni bújtam elő. Vagy még azt sem. Későn vettem észre, hogy ez egy ördögi kör, önmagát generálja, és csak egyre rosszabb lesz. Őt hibáztattam egész életemben, hogy nem ismer - és csak most jöttem rá, hogy én nem engedtem neki.

Az egésznek a hosszú távú végeredménye az lett, hogy bármi történik, megállok a lábamon, erős vagyok, de meg is keményedtem közben - és ez nem jó. Nem beszélve arról, hogy ha anno nyitunk egymás felé anyámmal, valószínűleg a tengernyi hülyeségnek, amit elkövettem, jelentős részét elkerülhettem volna. És közben arra is rájöttem, hogy a maga módján mindig jót akart, csak nem volt hozzám kulcsa. Mert nagyon mélyre elástam.

Megint csak azt tudom írni, nagyon szeretném, ha te nem járnál így. Mindamellett, hogy mi is itt vagyunk neked, egy lánynak szüksége van az anyjára. Most per pillanat nem látod, de hidd el nekem. Én nagyon megszenvedtem a hiányát anno. Tarts ki még egy kicsit, hidd el, anyádnak sem könnyű. Azt sem állítom, hogy egyetértek vele mindenben, de az tagadhatatlan, hogy szeret téged, és jót akar neked. Nem mindig a jó eszközökkel, vagy a megfelelő módon, de akkor is. Próbáld meg inkább elmondani neki nyugodtan, hogy mit és hogyan szeretnél, vagy mi az, amivel nem értesz egyet, ahelyett, hogy a fejéhez vagdosnál mindenfélét. Ahogy te is felháborodsz, amikor ő csinálja ezt, fordítva is így van. Tudom, hogy nem könnyű, de magadért dolgozol.

Nekem a mai napig örökös lelkiismeret-furdalásom van anyám miatt, mert tényleg igyekszik, én mégis képtelen vagyok új lapot nyitni. Mindketten szenvedünk ettől, és csak ritkán, nagyon ihletett pillanatokban tudjuk őszintén megbeszélni, hogy mi van velünk. És még akkor is csak centiket haladtunk előre. Nagyon rossz így, de per pillanat képtelenek vagyunk kimászni az elmúlt 36 év begyöpösödött szarságaiból, és fogalmam sincs, mikor fogunk tudni. Remélem, nem késünk el...

Még mindig csak azt tudom írni, nagyon szeretném, ha te nem járnál így.

Igen, én is látom, hogy vannak köztetek problémák. Azt is látom, hogy nagyon sok mindenben igazad van. De anyádnak is. Próbáld meg nem elkövetni azt a hibát, hogy nem nézel a dolgok mögé, nem vizsgálod meg a másik oldalát is. Soha semmi nem csak fekete vagy csak fehér, mindenki a saját nézőpontjából nézi, de ettől még léteznek más aspektusok is, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Okos lány vagy, tudom, hogy érted. 

Kicsit visszautalnék egy régebbi levelemre - tudod, a bölcsesség nem csak ész, hanem tapasztalat is. Nem ítélhetsz el valakit ab start, mert nem tetszik, amit csinál, amíg nem voltál ugyanabban a helyzetben. És még akkor sem, amíg meg nem hallgattad az indokait. És még akkor sem, mert nem tudhatod, hogy te jól csinálnád-e a helyében. Amúgy mi is az, hogy jó? Kinek? Neked? Csak neked, vagy mások is számítanak?

Ezt azért tudom, mert én is ilyen voltam.

Értem, mit szerettél volna mondani azzal, hogy azt várod mindenkitől, hogy egyenrangúként kezeljen. Mint egy másik, egyedi, értelmes és értékes ember, tökéletesen igazad van. De ez még nem minden. Anyád az, aki kihordott, megszült, felnevelt téged, és nem fordítva. Tudom, hogy mit gondolsz arról, ahogy felnevelt, és tényleg sajnálom, hogy ez nem úgy sikerült, ahogy te szeretted volna, vagy ahogy szükséged lett volna rá, de ettől még a legjobbat adta, ami abban a pillanatban telt tőle. Mert ez nem csak a te életed, hanem az övé is. Értem, hogy mennyire rossz, hogy nincs pénzetek, ezt is megéltem, nem is egyszer. Amint látod, túl lehet élni. Ha majd te is dolgozni fogsz, és megteremted azt a jobb életszínvonalat, amire vágysz, megmutathatod anyádnak, hogy kell. Addig sajnos el kell fogadnod, hogy ő ennyire képes, és mindent megtesz, ami tőle telik. Amit per pillanat tehetsz azért, hogy jobb legyen, az az, hogy segítesz neki. 

Félre ne érts, tudom, hogy nagyon sok mindenről lemondasz, és azt is tudom, hogy ez nem könnyű. De ne csak magadra gondolj. 

Sajnálom, hogy a körülményekből adódóan felnőttebbnek kell lenned, mint amit a korod indokolna, de sajnos ezek a körülmények adottak - és hidd el, ha nem is fogadod el, anyád is azon dolgozik, hogy jobb legyen. Azért, mert nem azt teszi, amit szerinted kellene, még nem biztos, hogy rosszul csinál mindent. És még valami: mint ahogy mi is folyamatosan tanulunk tőled, általad, biztos vagyok benne, hogy ő is, csak ő máshogy dolgozza fel. 

Ne add fel. Őszintén mondom, szerintem jól csinálod. Érettebb vagy a korodnál, és nagyon jó gondolataid vannak. Tényleg. Amit még gyakorolni kellene, az a türelem és a megértés. És még több türelem. Normális, hogy most lázadsz, és elégedetlen vagy mindennel, ez fog majd előrébb vinni. De ne rohanj, és ne ítélkezz rohanás közben. Tudod, a tapasztalat... Nagyon fog kelleni, de csak idővel lehet összegyűjteni. Szar ügy, de így van. 

Addig pedig ha bármi van, fordulj hozzánk bizalommal. És anyádhoz is. Hidd el, ő is értékelni fogja. 

Mert mindannyian szeretünk. <3

U.i.: Most, miközben ezt megírtam, jöttem rá, hogy nekem is le kell ülnöm anyámmal, de most már máshogy látom, mint eddig. Nagyon komoly tükröt tartasz nekem - látod, akkor is tanulok tőled, ha nem vagy itt. Köszönöm. :)

care_for_your_heart.jpg

 

Szólj hozzá!

A nagy késés - dilemma

2016/03/02. - írta: Cirmola*

Hiába szuggerálom évek óta nagy erőkkel a BKV-t (tudom, BKK), sajnos eddig nem jártam sikerrel - továbbra is 20 percenként megy fel a busz a hegyre a munkahelyemhez, nem úgy néz ki, mintha sűríteni akarnák. Ergo ha lekésem, baj van. Ha pont az orrom előtt megy el, még van 1 percem, hogy elkapjak egy másikat, ami legalább félútig felvisz, onnan séta. A legmeredekebb részen, természetesen. Ha nem zuhog az eső vagy a hó, nincs lefagyva, vagy nem vagyok takonypócos, mint most, fel is szoktam caplatni, de ma - dacára annak, hogy egész sokat aludtunk - mindkettőről lemaradtam, az egész utat meg nem akartam gyalog megtenni.

Itt jön be a fent említett dilemma: megvárjam a következő buszt, vagy menjek fel taxival? És vajon bent van-e már a főnököm? A következő végkifejletek mentén alakulhat a történet, a legrosszabbtól a legjobbig:

a) Megvárom a következő buszt, elkések, bent van a főnököm, és jól letol.

b) Felmegyek taxival, beérek időben, de nincs bent a főnököm, buktam egy ezrest.

c) Felmegyek taxival, bent van a főnököm, buktam egy ezrest, de megérte, mert bent vagyok időben.

d) Megvárom a következő buszt, nincs bent a főnököm, elkéstem, de nem történt semmi.

A taxit választottam, mindenképpen el akartam kerülni az a) lehetőséget - persze végül a b) lett a végeredmény. Ez van, de nem baj, legalább nem álltam negyed órát a hidegben...

gorgeous-clock-wallpaper.jpg

 

 

Szólj hozzá!

Új év...

2016/02/15. - írta: Cirmola*

Újra. És ez sem ígérkezik unalmasnak.

Anyám túl van a műtéten, minden rendben, hála Istennek. Persze azóta újabb nyűgök vannak. Nyilvánvalóan. Soha nem lesz vége... Én értem, mindjárt hatvanöt éves, nem egyszerű a váltás, márpedig muszáj lenne - de könyörgöm, évek óta erről van szó! Évek hosszú sora óta ezen rugózunk, hogy mit lehet és nem lehet enni, mozogni kellene, változtatni kellene a "mindenki hülye és dögöljön meg" hozzáállásán, de csak egyre rosszabb lesz. Kapkod összevissza, semminek nem hagy időt, mert minden sz@r, és semmi sem használ. Hát így nem is fog... És persze minden orvos, dietetikus, természetgyógyász egy vadbarom, és mindenki szándékosan kitol vele. Nyilvánvaló. Persze ezért velem kell üvöltözni napi rendszerességgel, nehogy nekem jó legyen. Ha megkérem, hogy ne tegye, vérig sértődik, és egyébként is, velem nem lehet beszélgetni. Érdekes, mindenki másnak szokott sikerülni... A másik kedvencem, amikor közli, hogy tegnap evett mittudoménmit, és órákig görcsölt, milyen rosszul volt, stb. Minek eszed meg, ha tudod, hogy kikészít? Mert úgy megkívánta. Akkor meg is érdemled. Ennyi. Alapvető, még az állatok is képesek ennyire: ha valamitől rosszul vagyok, akkor azt nem eszem meg. Miért olyan nehéz ez?... És utána rám testál egy csomó akármit, mert neki árt... ???

És hogy tényleg ne legyen egyszerű, folytatódik a Csipolka - teleregény is. Még nem érte el az én kamaszkorom mélységeit, de afelé halad a dolog. Remélem, megáll és visszafordul még belátható időn belül, mert ez így nagyon nem lesz jó... Kicsit skizofrén érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Az egyre nyilvánvalóbb, hogy komoly gondok vannak, anyjának egyre kevesebb köze van a valósághoz. Az álompasi elköltözött egy hónap után. Szomorú, tényleg. De ezért a gyereket hibáztatni a legrosszabb, amit tehet. Egyrészt nem igaz - egy kapcsolat mindig azon a két emberen múlik, akik benne vannak, soha nem egy harmadikon. Pláne, ha az egy kamasz, akinek a megkérdezése nélkül odaköltöztetnek egy idegent a házhoz. Mégis mit várt?... Másrészt nem tehet ekkora felelősséget a nyakába, nincs rá készen. Főleg, mivel mint tudjuk, nem is az ő hibája - végtelenül ostoba és szánalmas dolog a gyerekre húzni a vizes lepedőt a saját elcseszett életéért. Már elnézést... És mindezt úgy, hogy nem hallgat meg senkit - sem a saját gyerekét, sem minket, senkit, csak azokat szelektálja ki, akik neki adnak igazat - mert ő most már tisztán lát. Mit?... Nincs olyan, hogy megkérdőjelezhetetlen igazság, nincs olyan, hogy csak az a tuti, amit ő mond. Nem azért, mert épp nem értek egyet vele, hanem azért, mert mindenkinek más a nézőpontja, mások az érzései, gondolatai, és ezeket nem lehet egyszerűen semmibe venni, mert eltérnek az övéitől. A gyerek nem szinonimája a hülyének, és a maga szempontjából sok mindenben igaza van. Ugyanannak a szituációnak többféle aspektusa is van, és ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy csak egy jó, sőt, a többől áll össze az egész - ha kiragadunk valamit, az hiányos, egyszersmind önmagában hamis lesz. Szerintem...

A skizofrén érzéseim abból fakadnak, hogy pontosan tudom, min megy keresztül csóró gyerek. Annyira még nem látom problémásnak az anyját, mint az "apámat", de az érzést ismerem, amikor pont az rúg bele, akinek támogatnia kellene, és ez pokoli. Én anno nem számíthattam senkire, anyám soha nem állt mellém, nagyon hamar megtanultam, hogy addig jó nekem, amíg megállok a saját lábamon, és minél kevesebbet tudnak rólam. Utólag visszagondolva hasznos lecke volt a túléléshez, de benne lenni kínkeserves volt, és bizonyos sérülések a mai napig nem gyógyultak be a lelkemen.

Sajnálom nagyon Csipolkát, de ennek ellenére még mindig azt mondom, hogy próbálja meg elviselni az anyját. Egyrészt tudom, hogy a menekülés nem megoldás, később csak annál rosszabb lesz - de a folyamatos idegfeszültség és csalódás sem jó. Nem tudom... Valahol azt gondolom, hogy jobb lenne neki velünk, de közben tudom, hogy 1) nekünk nem lenne jobb, mert én nem tudom állandóra vállalni, 2) ha megszűnünk a védőbástya lenni, és maradnak a problémás hétköznapok, ugyanaz lenne pepitában. Lehet, hogy nem, de valószínűleg.

Mert Csipolka sem egy matyóhímzés. Aranyos, értelmes, és nagyon nagy benne a szeretetéhség - de ha biztonságban érzi magát, hajlamos bedobni a gyeplőt, és tojni mindenki másra. Per pillanat égig érő lelkesedéssel kezel minket, ami azért jó, mert van kihez fordulnia, ha kiborul, és igyekszik megfelelni nekünk - és ezáltal magának is. Valószínűleg jobban átmegy, amit mondunk, de ez nagyban köszönhető (sajnos) az otthoni helyzetnek is - nyilvánvalóan mi leszünk a jók, ha az anyja a rossz. Ha épp jóban vannak, lazábban vesz minket. Ez persze természetes, de pont ezért gondolom, hogy ha velünk lakna, mi lennénk a mumusok, akik a napi gondokkal nyüstölik, és nem engednek meg mindent, mint így, hogy csak hétvégente jön - vagy ne adj' Isten mint az anyja, aki sokszor pont letojja, mit csinál a gyerek. Sajnos.

De közben azt is látom, hogy én sem tudom és nem is akarom ezt csinálni, egyedül meg hatványozottan nehéz lehet. Nyilván ő sem azért szült gyereket, hogy egyedül nevelje, de rajta múlik, hogy egyedül van-e vagy sem. Sőt, ide jöhetne, amit ő mondott Csipolkának, amikor beköltöztette a pasit: "ez egy helyzet, alkalmazkodnod kell". Attól még, hogy az ő élete kissé viharos mostanában, a gyereket nem kellene kilöknie a csónakból - nem egy nehezék, amitől lassabban halad, hanem plusz egy kéz, ami segíthetne evezni. Ha képes lenne felfogni... 

Nem akarom az észt osztani, pláne más életével kapcsolatban, de ettől még foglalkozni kell vele, mert az én életemre is hatással van. A mi életünkre. Márpedig azért mindent meg fogok tenni, hogy továbbra is jól működjön. 

medicine_of_love_freecomputerdesktopwallpaper_1600.jpg

Szólj hozzá!

Namármost...

2015/12/02. - írta: Cirmola*

...ha már elkezdtem felfűzni egy sorba az eseményeket, leírom a másik felét is.

Még mindig a Csipolka - sztori. Az alaphelyzet ugyanaz, mint legutóbb. A gyerek szét van esve, az anyja depláne. Viszont beigazolódni látszik, amitől féltem: a kisasszony egy szép nagy, képzeletbeli táblára felírta: BETEG VAGYOK, alá pedig: EZ MINDEN ALÓL FELMENT. Ha valamihez nem fűlik a foga, előrántja, és mögé bújik. Ez nagyon nem jó.

Nem voltam ott az elején, de eléggé büdös a dolog: egy hétig nem megy iskolába, mert pihennie kell - hiszen mint tudjuk, depressziós, meg hiperaktív, meg figyelemzavaros, nem tud aludni, meg hallucinál (utóbbit gyanús, hogy azóta, amióta utánaolvasott a pszichiáter által diagnosztizált betegség tüneteinek...). Az persze nem okoz gondot, hogy egy órát utazzon Pestre, hogy moziba menjen a hét közepén... 

Azt hiszem, ideje lenne kettéválasztani a dolgot. Nincs jól, ez nyilvánvaló. (Én nem hiszek a pszichiáterben, de ez az én dolgom.) Érthető, hogy minden baja van, kamaszodik, emellett óriási hipochonder, az anyjával is bonyolódik a helyzet. De ez csak az egyik fele.

Nyilván fáradt, hiszen éjszakába nyúlóan ül a gép előtt, sorozatokat, meg ki tudja, milyen marhaságokat nézeget órákig, úgy tűnik, az anyja nem foglalkozik vele, mit csinál. Tanulni büdös, egyértelmű. Bazi nagy tölcsérrel, számolatlanul tömi a saját fejébe a hülyeséget, nem csoda, hogy nem alszik. Ezek után jó eséllyel én sem tudnék. Hála Istennek elég színes képzelettel van megáldva, de ezt nem arra kellene fordítani, hogy kikészítse magát, és újabbnál újabb tüneteket gyártson.

Megint ott vagyok, hogy nem akarom a távolból osztani az észt, sőt, nem is szeretnék az anyja helyében lenni, de nem hiszem el, hogy sehogy sem lehetne normális keretek között tartani. Az én véleményem szerint elég súlyos a helyzet egy alapos reform bevezetéséhez: ahhoz, hogy húzzanak egy vonalat, és azt mondják, hogy a gyógyulásod érdekében ezentúl máshogy lesz. Csipolka nyilván ki lenne borulva, hiszen eddig azt csinált, amit akart, de szemmel látható módon (lássuk be, ez már csak a koránál fogva is egyértelmű) nem képes, és nem is akar "rendes" életet élni. Nem tanul, nem alszik, nem sportol, otthon sem segít semmit. Könyörgöm, egy 15 éves lányról beszélünk...

Azt gondolom, hogy igenis le kellene vele ülni, és elmagyarázni, hogy oké, eddig ez volt, de most segítünk, hogy jobban legyél, és ehhez az kell, hogy legyen rendszer az életedben, és legyenek szabályok. Ha hazaértél az iskolából, kapsz egy órát, hogy pihenj, egyél, átöltözz, stb. aztán tanulás - addig, amíg megvan minden. Nincs közben film, se sorozat, se fészbúk. Nem olyan nehéz kikapcsolni a wifit vagy kihúzni a kábelt... Ha megvagy, kapsz egy órát, hogy internetezz, aztán fürdés és alvás. Maximum olvashatsz, de legkésőbb tízkor lámpaoltás. Ha addig megvagy a tanulással jó, ha nem, akkor csak másnap lesz internet, ha készen vagy - és így tovább. Hétvégén alhatsz, ameddig akarsz, de utána segítesz a takarításban, főzésben, ebéd után egy óra pihenés, aztán tanulás. Ha kell, vasárnap is. 

Bármibe lefogadom, hogy pillanatok alatt meggyógyulna - egyrészt visszarázódna egy normális ritmusba (lássuk be, a folyamatos éjszakázás egy felnőttet is kikészít), másrészt megkapná azt a figyelmet, amire vágyik - valószínűleg kicsit több is lenne hirtelen, mint amit épp igényelne, de muszáj lenne a saját érdekében. Az nem járható út, hogy semmiféle kötelessége ne legyen, és ne vállaljon felelősséget semmiért. Persze ehhez Anyának is rá kellene szánni az időt és az energiát, ahelyett, hogy ezt pénzzel próbálná kiváltani...

Rendszer, szabályok és odafigyelés. Pro és kontra. Ennyi. 

school.jpg

 

Szólj hozzá!

Csipolka védelmében

2015/11/30. - írta: Cirmola*

Ilyen is van. Mert néha nem csak a gyerek kamaszodik...

Hanem az anyja is, méghozzá legalább olyan súlyosan... Én mindent megértek, tudom, hogy az ő élete, az ő gyereke - de nem csak az ő dolga. Alapvetően nem akarok beleszólni, de most inkább mégis. 

Igen, Csipolka még mindig pszichiáterhez jár, meg viselkedésterápiára. Biztos van értelme, én nem tudom. Nyilván nem látom, milyen az iskolában, milyen a nyűgös hétköznapokban - tudom, hogy kitüntetett helyzetben vagyunk, hiszen a hétvégéken nem kell rohanni, nem kell teljesíteni, ráérünk egymásra. De akkor is...

Ne mondja nekem senki, hogy az normális, hogy a gyerek fél hazamenni. Hogy gyomorgörcse van a gondolatra, hogy otthon kell lennie az anyjával és az anyja párjával. És itt van a kutya elásva. Ugyanis Anya fogta magát, és anélkül, hogy megbeszélte volna vele, odaköltöztette hozzájuk az új pasiját. Olyan új, hogy konkrétan akkor jöttek össze. Semmi ismerkedés, semmi hozzászokás, semmi "mit szólsz hozzá", ez van és kész. Én értem, hogy neki is kell magánélet, hozzáteszem, nagyon örülök, hogy végre van mellette egy férfi, de így akkor sem lehet. 

Eddig ketten laktak a gyerekkel. Szerinte a gyerek eddig kisajátította őt, és ez nem mehet így tovább. Csipolka szerint egy idegen van a privát szférájában. Egy férfi, egy kamaszlányéban. És igaza van. Neki van igaza. Csak azt nem értem, hogy az anyja ezt hogy nem bírja felérni ép ésszel... 

Most meg ki van akadva, hogy a gyerek állandóan ideges, meg szarkasztikus. Én is az lennék a helyében. Még mindig arról a gyerekről beszélünk, aki pszichiáterhez jár, ezer meg egy baja van, pont erre volt szüksége... Még mindig azt mondom, hogy az anyjának is kell a magánélet, nem csak anya, hanem nő is, és teljesen megértem, hogy minden erejével kapaszkodik az új mentőövébe, hiszen neki sem egyszerű, sőt. Nem mondhatnám, hogy Csipolka eddig megkönnyítette volna az életét, és ezt egyedül csinálni pokoli nehéz lehet. De akkor sem az a megoldás, hogy az első adandó alkalommal fejre állítja a gyerek életét. És ha szól, lekiabálja a fejét.

Erre rájön a gyógyszerezés kérdése. A pszichiáter szerint antidepresszánsokat kellene szednie. 15 évesen. Ez az egy, amiben mindhárman (az anyja, az apja és én is) egyetértünk: na ne már! Méreg, és meglehetősen addiktív is. Egy valaki nem ért csak egyet, és az sajnos pont maga Csipolka. Ahogy az várható is volt, szépen megerősödött benne a betegségtudat, és ő igenis akar rá gyógyszert szedni. Örülök, hogy meg akar gyógyulni, de nem érti meg, hogy ezek a szerek milyen veszélyesek. Az anyja próbál ráerőszakolni különböző homeopátiás megoldásokat, de a gyerek csípőből elutasítja őket: mert az anyjától jön, és mert erőlteti. Én hiszek benne, és nagyon sajnálom, hogy ennyire lenullázta a gyerek előtt, mert így tuti nem fog segíteni. Úgy meg főleg nem, hogy ebből is csak állandó veszekedés van...

Nem haladnak egy tapodtat sem, vagy ha mégis, akkor is inkább hátrafelé. Legutóbb már ott tartottunk, hogy Csipolka legyen többet nálunk, mert velünk nyugodtabb (na, vajon miért?...), de amúgy meg vegyünk tudomásul, hogy nálunk csak megjátssza magát, és átver minket. Na, itt kezdett Kedvesemmel mindkettőnkben felmenni a pumpa. Tök normális, hogy más környezetben, más emberekkel, más helyzetekben máshogy viselkedik. Mint mindannyian. Mivel kamasz, érthető módon szélsőségesebben nyilvánul meg mindig, mindenhol, de ez nem azt jelenti, hogy színészkedik, hanem hogy egy másik arcát mutatja - egy másik, de valódi arcát. Ez is ő, az is ő, csak erre így, arra meg úgy reagál. Hogy lehet, hogy ezt valaki, aki szintén problémás kamasz volt, nem érti meg?...

Az egészből az jött le, ami nagyon elkeserítő, hogy meg akar szabadulni a gyerektől. Hirtelen nagyon biztosnak érzi magát, hogy maga mellé vette azt a pasit - akiről igazából még senki sem tudja, milyen is valójában -, és ez most fontosabb lett mindennél. Pechjére a gyerek tűélesen lát egy csomó mindent maga körül, és ki is mondja. Szar ügy... Nyilván sok mindent félreért, csak a felét látja, nincs benne tapasztalata, de nem hülye. Sokkal többet ért, mint amennyit úgy látszik, az anyja kinéz belőle, vagy még inkább, amennyit hajlandó elfogadni. És ez csak egyre rosszabb lesz. Erőszakkal nem fogja máshogy gondolni, beszélgetni meg úgy tűnik, nem hajlandó vele. Pedig akár tetszik, akár nem, ő a felnőtt, neki kellene okosabbnak lenni. És példát mutatni. Szar ügy a köbön...

És amitől számunkra is az lett - túl azon, hogy látjuk, hogy a gyerek kivan, mint a liba -, hogy kénytelenek vagyunk a saját érdekében csitítani, még akkor is, amikor egyértelműen igaza van. Muszáj az anyja, ill. egy általában vett szociálisabb viselkedés felé tolni, különben ki tudja, hová fajulhat még a dolog. Valójában nyilvánvaló, és pont ezért kell minél inkább a megoldás felé törekedni, akkor is, ha ez ezer kompromisszummal jár. Mindenkitől.

Csipolka, ha jobban belegondol, meg fogja érteni. De hogy az anyja megérti-e, azt csak a Jóisten tudja. Én nagyon drukkolok... 

motheranddaighter.jpg

 

 

Szólj hozzá!

... csak én vagyok helikopter

2015/10/19. - írta: Cirmola*

Komolyan mondom, vastagon tele - hogy egy barátnőmet idézzem - a kiscsibés napozóm...

Tegnap megtalált valami idióta - és ezt most szó szerint értem. Pár napja csörög a telefonom, ismeretlen szám, felveszem, ismeretlen férfi, köszön, egy másik ismeretlent keres. Mondom neki kedvesen, hogy rossz számot hívott, itt nincs ilyen. Eddig rendben is van, valamit rosszul írt fel vagy félrenyomott, előfordul. Tegnap újra. Megint elmondtam ugyanazt. Kér perc múlva ismét. Nem vettem fel. Újabb két perc, csörög. Itt már kezdett bosszantani, ingerültebben is elmondtam, hogy nem ismerem, akit keres, ne hívogasson. Mintha mi se történt volna, kis idő múlva újra csörög. Na itt elborult az agyam, vastagon elküldtem melegebb éghajlatra, még azt is kilátásba helyeztem, hogy feljelentem zaklatásért. Nem vagyok az a feljelentgető típus, de nagyon rosszul viselem, ha csesztetnek. Már elnézést. A válasz: milyen kedves hangom van. Na meg az édesanyjának is biztosan nagyon kedves hangja van, legyen szíves a továbbiakban őt hívogatni. Röhögés. A délután folyamán még nagyjából tízszer hívott, hol kinyomtam, hol odatartottam a rádióhoz, menjen csak a számlája, közben mondhatja, ha akarja. Olyan is volt, hogy csak hagytam csörögni. Egyszer Kedvesem is felvette, akkor letette. Nahát... És a legszebb az egészben, hogy az agyatlan barom még csak le se tiltotta a számát. El sem tudom képzelni, hogy lehet valaki ilyen végtelenül primitív és ostoba... Este sikerült elérnem a szolgáltatót, hogy tiltsák le nekem - a telefonomat kb. egy órán át masszíroztam, de nem találtam ilyen opciót. Sajnos ők csak mindent vagy semmit alapon tudnak letiltani, de van ilyen alkalmazás, töltsem le. Le is töltöttem, beállítottam, azóta áldott csend van. Remélem, még megpróbálja a hülye vagy ötvenszer, és megüti a guta közben...

A másik anyám. Többedszer hagyta benne a postaládában a komplett kulcscsomót, elment valahova, és valaki kivette közben. Ezer szerencséje, hogy eddig mindig egy normális szomszéd volt, és visszaadták neki - mondjuk most elég nagy kört kellett futnia érte. Ilyenkor üvöltözni tudnék. Meséli, és közben röhög. ??? Hiába mondom, hogy ez nem vicces - hogy jut haza, mi lesz, ha valaki elviszi és éjjel kipakolják, vagy lemásoltatja, és visszateszi a postaládába, lehet, hogy ki se derül, stb. Persze, ő tudja, hogy nem vicces, és röhög. Mondtam, hogy akassza a nyakába, de nyilván nem fogja. 

Tudom, hogy nem direkt csinálja, de mostanában akármit mondunk neki, elfelejti, heti rendszerességgel esik hasra a buszon, és/vagy rossz irányba száll fel, benne hagyja a kulcsot a postaládában... Aggódom. Fogalmam sincs, mit kellene csinálnunk. Meddig kell várni? Amíg történik valami? És mi lesz utána?...

De legalább Csipolka tök normális és kedves volt a hétvégén. Ritka tünemény, de remélem, rászokik. :)

cx2014-0664.jpg

Szólj hozzá!

Budapest, te drága...

2015/10/19. - írta: Cirmola*

Sokszor mondom, hogy a legambivalensebb szerelmem ez a hülye város - mocskos egy ribanc, de akkor is imádom. :) Mindemellett néhanapján szemrebbenés nélkül a földdel tenném egyenlővé...

Kedvenc Főnököm elengedett egy órával hamarabb. Eddig csodálatos, sőt, le is visz a hegyről, most indul. Ez még csodálatosabb, így öt perc alatt hazaérek - csakhogy nem haza megyek, hanem az ellenkező irányba. Sebaj, lemegyek busszal. Hmmm... Húsz perc múlva jön. Akkor lesétálok. De szakad az eső. Nyeh...

Kivártam a buszt. Reggel direkt egy összecsukható esernyőt tettem be, mert tudtam, hogy még három helyre megyek tovább, mielőtt hazajutok, a legutóbbi nagy ernyőt is többször otthagytam már a legkülönbözőbb helyeken, jó lesz ez. Aha... Persze késett a busz. Ez még önmagában nem lenne gond, de nincs kiépített megálló, csak egy tábla, és pár perc után azt vettem észre, hogy a kabátom mindkét ujján csurog le a víz. Hogy a fenébe, amikor az egyikkel az ernyőt fogtam?... Mindegy, vizes lettem, és nem örültem neki. Mire leértünk a hegyről, úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Hozzáteszem, hat perces út.

A sok víznek, meg az alapvető pisimókusságomnak köszönhetően mire leszálltam a buszról, minden bajom volt. Indulás előtt dobtam egy kötelező biztonsági pisit, de ez egyáltalán nem akadályozott meg abban, hogy negyedórával később már eljárjam a kiskőrösi szorongatóst a megállóban. Mivel pont van egy kisebb bevásárlóközpont a közelben, gondoltam, beszaladok, és ha már ott vagyok, veszek egy nagy ernyőt is, a fene vigye el, nem akarok estig rommá ázni. Közben eszembe jutott, hogy nincs kávém, és tisztességes függő lévén, anélkül nem bírhatom ki a délutáni maratoni németórát (simán kibírnám egyébként, mert egy percig sem unatkozunk, de akkor is kell, hogy nálam legyen, és kész).

Bementem, nagy nehezen megtaláltam a női mosdót (nemrég építették át), utána pedig irány a drogéria. Találtam is nagy ernyőt, többet is. Szabad kezem nem lévén, szépen visszatettem a kis ernyőt a tokjába (huzatába, vagy mittudomén, hogy hívják a saját anyagából készült tartót), azt pedig a táskámba. Hiba volt. Nem kellett neki öt perc, hogy átázzon, és ugyanazzal a lendülettel átáztasson minden mást is, ami mellette volt. Gyapjúpulcsi, németfüzet... De ezt akkor még nem tudtam, szépen kinyitottam több nagy ernyőt is, hogy kiválasszam a tutit - a biztonsági őr egész türelmesen tűrte, hogy kis bunkert építek a sarokba... Végül meglett az igazi, szép is, jó is, irány a bolt, vegyünk kávét, és spuri tovább. Meg szatyrot a vizes ernyőnek... Már kijöttem, mire eszembe jutott, hogy húszezressel akartam fizetni, hogy felváltsam, mert kelleni fog az apró a németre. Nem baj, majd a kávét azzal fizetem. Gondoltam én. Most kezdett a pénztáros, nincs váltópénze. Hurrá. Nem adom fel a csüggedést, úgyis megyek a közeli könyvkiadóba, elhozom az egyik barátom könyvét, amit a neten rendelt, majd ott felváltják. Kiléptem az utcára, startra készen a szép új ernyőmmel, és... semmi. Közben elállt. Természetesen.

Átverekedtem magam kedvenc Kolosy teremen - már hetekkel ezelőtt megállapítottam, hogy olyanok vagyunk itt, mint a fehér egerek a laboratóriumban: a nagy kéz minden hétvégén újraépíti a labirintust, mi meg hétfőnként kétségbeesetten próbáljuk megtalálni a kiutat a kerítések között, hogy átjussunk a buszhoz. Ha sikerül, jutalmul nem kell húsz percet várnunk a következőre...

Odaérek a kiadóba, náluk nincs egyetlen könyv sem. ??? De hát legutóbb is ide jöttem érte. Ja, közben nyitottak egy könyvesboltot, itt van nem messze, csak menjek ki a hátsó kapun, át a következő udvaron, két hegységen, másfél mocsáron meg egy ősfás erdőn, el az utolsó romtemplom mellett, a harmadik nyírfánál jobbra, és már ott is vagyok. Hurrá...Ezt mondjuk elmondhatták volna telefonon is, ha a nagyságrendileg kétszáz alkalom közül, amikor hívtam őket reggel óta, csak egyszer felvették volna. De nem tették. Átevickéltem a boltba, megvan a könyv, a barátom előre kifizette. Valami derengett, hogy mondta is... Könyv be a táskába egy száraz sarokba, húszezres marad. Aztán megláttam egy sor könyvet egy írónőtől, akinek több művét is olvastam évekkel ezelőtt, minden akciós, gondoltam, megkeresem a kedvencemet, otthon úgysincs meg, és még a pénzt is felváltom. Keresem, nincs. Az eladó fiúcska nagyon segítőkész volt, megnézte nekem a gépben, és teljesen magától értetődő módon közölte, hogy az az egy könyv hiányzik a nőtől. Vajon meglepődtem?...

Nem baj, van még időm, úgyis a Mammuthoz megyek, mint tudjuk, ott mindig történik valami, majd megoldom. Szépen visszakirándultam a kiindulási ponthoz, mert pont ott áll meg a busz, fel is szálltam - aztán gyorsan rájöttem, hogy hülyeség volt. Egy megállóra voltam a fent említett Kolosy tértől, mintegy tizenkét perc alatt sikerült is visszajutnom.Gyalog két és fél perc, de amikor felszálltam, még azt gondoltam, hogy ezzel elmegyek egészen a Margit hídig. Az első megálló felénél rájöttem, hogy mégsem gondolom ezt, és átszálltam szépen a HÉV-re. Menet közben még láttam a rengeteg autót, amik feltorlódtak a híd felé, és nagyon büszke voltam magamra, hogy még időben kapcsoltam. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, ez az érzés nem tartott sokáig.

Konkrétan a hídig... Battyogok fel a villamoshoz, két megálló a Mammut, ott majd pisilek (az nem zavart, hogy közben nem ittam semmit), veszek valami aprószemetet, hogy felváltsam végre a nyomorult húszezrest, és megyek németre. Legalábbis ez volt a terv... Mire felértem, épp azt mondta be a hangosbemondó, hogy nem jár a villamos, pótlóbusz van. Nem mondod?... Nagy sóhaj, irány a buszmegálló. Tömeg a négyzeten, úgy látszik, mindenki Budára igyekszik nagy erőkkel. Sebaj, pont jön a busz. Nagy nehezen átverekedtem magam a megállóhoz, és szépen megnéztem a busz fenekét, ahogy kiáll. Még mindig sebaj, már látom a következőt. Ami persze nem a pótló volt. És az azt követő sem. Nyilvánvaló.

Ami viszont jött, az a villamos. Mi a...? Vissza a megállóhoz, félúton látom, hogy mégis jön a pótlóbusz. Ekkor már sűrű tömött sorokban szidtam a BKV minden nemlétező felmenőjét. Gyorsan felmértem, hogy erre nagyobb esélyem van, hátraarc, soványdisznóvágta vissza a buszmegállóba. Felszálltam, és azt gondoltam, hogy most már jó lesz. Mindig bedőlök, javíthatatlan vagyok. De tényleg, hihetetlen, hogy bő három évtized alatt még nem veszett ki belőlem a reménykedés...

Három villamos húzott el mellettünk, mire átküzdöttük magunkat az első megállóig. Mikor a vezető kinyitotta az ajtót, mindenki egy emberként pattant fel, és pánikszerűen menekült le a buszról. Át a villamoshoz. Én is. Nem löktem fel senkit, de csak azért, mert ügyesek voltak - nem rajtam múlt... Nagy nehezen elértem a Mammutot. Ez az én elátkozott kastélyom, ez már biztos. Mire idevergődtem, már alig volt időm. A mosdóba menjek, vagy próbáljak pénzt váltani? Dilemma, dilemma, de mosdó a németóra helyszínén is van, bolt viszont nincs, legyen ez. Komolyan mondom, nem jutott eszembe semmi, de még csak nem is láttam meg semmit, amit hirtelen megvettem volna. Kávém már volt ugyebár, mert nekem a fél városon keresztül kellett cipelnem. Különben nem is érdekes.

Végül dolgom végezetlenül indultam órára, de menni kellett, idő volt. Nem sokkal a cél előtt megláttam egy lottózót. Meg vagyok mentve! Ha valahol, ott biztos van pénz, veszek egy akármilyen sorsjegyet, talán még nyerek is. Ilyenkor mindig elfelejtem, hogy sose szoktam... Bementem, mondtam a srácnak, hogy adjon valamit, mindegy. Állatos? Legjobb, kérem. Melyiket? Mindegy. De válasszak. Kihúztam egy bugyirózsaszínt - ez annyira nem az én színem, tuti jó lesz. Görény. Mármint az állat a sorsjegyen. Remek. Adom a pénzt, nem tud visszaadni. Itt már biztos voltam benne, hogy ez a város egy napalmért kiált.

A srác néz rám kétségbeesve, már beütötte, csak kétszáz forint, lécci lécci... Pont annyi volt nálam, de száz forint kell nekem is, annyi lesz a vége a tandíjnak. Odaadom, de akkor még mindig ott marad a húszezres, és apróm sem lesz. Hátrébb leszek, mint induláskor. Persze odaadtam. Nyilván. A hülye görény nem nyert. Nyilván. Utálom a rózsaszínt... :)

Mikor kifelé jöttem, szólt utánam, hogy tulajdonképpen mégis tud adni két tízezrest. Ide vele! Most! Nem sokkal voltam előrébb, de legalább a totális kudarctól megmentett.

Hibahatáron belül időben odaértem németre. A további utam is hasonlóan alakult, de ahhoz ennyi is elég, hogy elkezdjek vágyakozni egy szép sárga vagy piros úthenger után... :)

epitoipari-gep-uthengerhamm-hd-120-vo---1_big--13032812100328202800.jpg
Szólj hozzá!

Reménykedő mese a három Kisasszonyról, aki hat

2015/10/05. - írta: Cirmola*

Volt egyszer egy tündéri, aranyos, barátságos, érdeklődő kislány, aki hatalmas, csillogó szemeivel mindenkit levett a lábáról. Élt, éldegélt szépen, mígnem egy nap a nyomába szegődött három árnyék - észrevette vagy sem, nem zavarta el őket. Nem kellet sok idő hozzá, a három árnyék egyre közelebb merészkedett, belekapaszkodtak, a vállára ültek, mígnem egy óvatlan pillanatban zsupsz, becsusszantak a kislány bal fülén. A lányka pillanatok alatt befogadta őket, velük élt tovább ezután. Megváltoztatták, de ő nem volt hajlandó megválni tőlük - azt hitte, a barátai. Óriásit tévedett. Sokan látták a környezetében, de ő nem hitte el senkinek.

A három árnyék: Tudálékos Kisasszony, Válogatós Kisasszony és Nyafogós Kisasszony. Igen hatékony munkát végeztek, az eddigi bájos és értelmes kislányból pillanatok alatt kibírhatatlan hisztérikát csináltak, aki mindenbe beleüti az orrát, osztja az észt olyan dolgokról, amiről fogalma sincs, nem hajlandó semmilyen értelmes ételt megenni, sőt, szinte mindentől fanyalog, és a legkisebb dolog miatt is égig érő jelenetet rendez. 

Sajnos a három Kisasszony jól belakta a kislányt, aki ezalatt rendesen megnőtt - olyannyira, hogy közben három újabb árnyék is helyet talált magának: Lusta Kisasszony, Agresszív Kisasszony és Manipuláló Kisasszony. A lány, aki már nem is olyan kicsi, őket is befogadta, és ahogyan eddig sem, most sem hiszi el senkinek, hogy milyen rosszul tette. 

Igen ám, de most már neki sem jó ez a helyzet: a régi és az újonnan jött Kisasszonyok folyamatosan harcolnak benne, küzdenek az uralomért - néha összefognak, de abból sem sül ki soha semmi jó. A lány is észreveszi ezt, de már olyan mélyre költöztek benne, hogy el is felejtette, hogy igazából nem tartoznak hozzá, csak élősködnek rajta. Azt hiszi, vele van a baj, nem ér semmit, senki sem szereti, pedig csak meg kellene szabadulnia mind a hat Kisasszonytól, szépen sorban. Úgy tűnik, valamivel betömték a fülét, és befogták a szemét is - a lányka se hall, se lát, hiába mondják neki sokan, hogy értékes, és szeretik. A Kisasszonyok szétrágják, megeszik belülről, ő pedig álarcok mögé menekül. Nagy (ál)arcok mögé...

Ő úgy tűnik, már nem is emlékszik arra a kislányra, aki régen volt - arról meg fogalma sincs, hogy most kicsoda, és merre tart. Pedig az a kedves, aranyos kislány ott ücsörög belül mélyen, és türelmetlenül várja, hogy kiszabadítsák.

cocoon-39353_640.jpg

Szólj hozzá!

Új év :)

2015/10/01. - írta: Cirmola*

Másodszor is nagykorú lettem. :) 

Itt kell megemlítenem Kedvesemet, aki óriási igyekezettel szervezte meg és tette feledhetetlenné a szülinapomat. Elképesztően sokat készült, és nagyon jól sikerült minden: családi ebéd, saját kezűleg sütött különleges torta, lufis - barátos meglepetés buli (mint a filmeken), ajándék, öröm, boldogság. :) Köszönöm, Szívem, még egyszer! :)

Azt kell mondjam, nagyon jól vagyok. Tényleg. Továbbra is imádok harmincas lenni, még így is, hogy már közelebb vagyok a negyvenhez. Ki tudja, lehet, hogy negyven felett még jobb lesz? :) Találtam egy nagyon jó étrendet, bevezettem a rendszeres mozgást, és elég sokat fogytam - van még, de már most is istenien érzem magam. Beleférek a húsz éves kori szoknyámba, trallala... (Milyen jó, hogy nem dobtam ki...) :) Visszamentem a dokinénimhez kis fehér bogyóért, nagyon bízom benne, hogy most ezt is kipipálhatom egy időre, és nyugi lesz.

Van mivel foglalkoznom amúgy is. Anyám most sem hagy unatkozni, nem olyan családból származik... :) Újabb műtétre készül, aminek most sem örülök, de az ő dolga, neki kell eldönteni. Pont egy éve operálták méhrákkal, az csodásan végződött hál'Istennek - minden rendben, eltávolítottak mindent, amit kellett, nincs szövődmény, sem sugárkezelés, sem kemoterápia. Egy gond volt csak, nagyon nehezen gyógyult - az igazat megvallva még most sem tökéletes. Most újra fel akarja vágatni egy hasfali sérv miatt... Ő tudja... Szerintem belejátszik az is, hogy amíg kórházban volt, szinte csak vele foglalkoztunk, de nem akarok rosszindulatú lenni... Majd meglátjuk, mi lesz, én már nem szólok bele semmibe, csak próbálom normális keretek között tartani - na nem mintha hagyná...

A másik állandó gondolkodni valónk Csipolka. Az egy dolog, hogy kamaszodik ezerrel, de mindent nem lehet erre fogni. Értem és megértem, azt hiszem, és tudom, hogy nem könnyű neki sem. Nagyon nem. Sok körülmény van az életében sajnos, ami távolról sem mondható ideálisnak - ezek egy részén lehet segíteni, egy része viszont adottság, amit el kell fogadni valahogy. Ez szintén pokoli nehéz bizonyos esetekben. Próbáljuk támogatni, és terelgetni, de nem mondanám, hogy megkönnyíti a dolgunkat - az egyik pillanatban a bányászbéka ülepe alatt van az önbizalma, és meg van róla győződve, hogy értéktelen, a másik pillanatban pedig akkora az arca, hogy alig fér be a kapun. Tudom, hogy a kettő egy és ugyanaz, csak máshogy nyilvánul meg, de úgy elég nehéz rajta segíteni, hogy olyan, mint az időjárás. Látszólag lepereg róla szinte minden, de azért remélem, a felszín alatt dolgozik a sok lelki beszéd... Elvitték pszichológushoz, aki villámsebesen tovább irányította egy pszichiáterhez - nekem már a pszichológustól is viszket a bőröm alatt, a pszichiátertől meg egyenesen kiráz a hideg. Nem személy szerint, mert nem találkoztam velük, de az előbbit nem tartom sokra, az utóbbinál pedig egyenesen hülyét kapok a gondolattól, hogy egy tizenöt évest gyógyszerezzenek. Szerencsére az anyja sem pártolja, így (egyelőre) csak növényi szereket kap, de a betegségtudatot már így is elültették benne, és ez nagyon nagy baj. Alapból óriási hipochonder, és mindig a könnyebb végét fogja meg a dolgoknak - nagyon kényelmes lesz erre fogni mindent, és maga elé rántani, hogy ő beteg, bármit csinál - és ez nagyon veszélyes. Arcpirulás nélkül ki fogja használni minden adandó alkalommal - nem mondom, hogy minden esetben szándékosan, de sem így, sem úgy nem jó. Ezt évekig lehet húzni, és egyre jobban bele lehet kényelmesedni, az egész életét felfűzheti rá akár - nagyon remélem, hogy nem ez lesz, hogy történik valami, ami kimozdítja, és rájön, hogy milyen értékes is valójában. (És megtanul értelmes ember módjára viselkedni. :) )

Szóval nem unatkozunk. Kedves barátaink közben összeházasodtak, nagyon-nagyon aranyosak voltak, és nagyon sok szeretet koncentrálódott egy helyen. Többet készültem erre, mint a saját esküvőmre, és bevallom, több reményt is fűzök hozzá. :) <3

Minden csodálatos. Ezt most tanultam. ;) 

6801225-lovely-bubbles-wallpaper.jpg

Szólj hozzá!

Esik

2015/08/17. - írta: Cirmola*

Ilyet még nem láttam. 

Az úgy volt, hogy elmentem a Mammutba megvenni egy táskát, amivel már jó ideje szemeztem. Persze elfogyott. Nyilván. Mindegy, vettem egy másikat, ez sem rossz, és sokkal olcsóbb - az is valami. Elbóklásztam még egy kicsit, mikor is kifelé menet megláttam az eredetileg kinézett tatyót egy másik boltban. Bementem, megnéztem, nem pont olyan, de nagyon csábító. Forgattam, nézegettem, aztán egyszer csak a kezembe akadt az árcédula.

Hmmm, tulajdonképpen nem is tetszik annyira... Szépen visszatettem, indultam kifelé, és akkor megpillantottam. Minden táska féláron. Ja, hát az már egészen más! :) Na jó, de már vettem egyet. Vigyem vissza? De ez ilyen, az meg olyan. Micsoda dilemma... Végül az győzött, hogy ez vízálló, mostanában úgyis annyit esik - nyilvánvalóan szükségem van rá, ez nem is kérdés. :) Megvettem, végül a kettő együtt is olcsóbban jött ki, mint amiért először elindultam - ha úgy vesszük, még spóroltam is. Vagy valami... :) 

Már majdnem elértem a kijáratot, mikor leszakadt az ég, mintha dézsából öntenék. Gondoltam, gyorsan lemegy, kivárom. Tíz perc múlva már nagyon mehetnékem volt, és mint kiderült, minden cuccom belefért a szép új, vízálló táskámba. Ugye-ugye, máris megérte! :) Később kiderült, hogy mi a különbség a vízálló és a vízlepergető között, de ekkor még optimista voltam. Volt nálam esőköpeny is, mi bajom lehet? 

Szépen átevickéltem a villamoshoz, kicsit ki is húztam magam, hogy milyen előrelátó voltam, reggel esőálló cipőt vettem fel, bezzeg a többiek. Semmi káröröm, csak kis egészséges büszkeség. Na ez sem tartott sokáig... Felszálltam a villamosra, kiöntöttem először az egyik, majd a másik cipőmből a vizet, és vártam, hogy induljunk. Nem indultunk. Túl egyszerű lett volna. 

Közben hívott Kedvesem, hogy hol vagyok, értem jöjjön-e. Mondtam, hogy köszi, simán hazamegyek, nem lesz gond. De, ő azért eljön. Oké. Leszálltam a villamosról, visszaevickéltem a Mammuthoz, és vártam. Addigra már mondták, hogy nem fog elindulni semmi, és pótlóbusz sincs. Sebaj, Kedvesem mindjárt jön. Na ekkor hívott fel, hogy bocs, nem jut át a vízen, fogjak egy taxit. Haha... Gondoltam, elindulok gyalog, lemegyek a Margit hídig, ott majd jön valami, ami elvisz hazáig. Ekkor még mindig optimista voltam.

Miközben haladtam lefelé a körúton, nem hittem a szememnek - ennyi vizet még soha nem láttam az utcán. Konkrétan eltűntek a villamossínek, a sávok, és úgy hullámzott egyik járdáról a másikra, mint a tenger. Szó szerint. Két átkelést megúsztam egyben - azt nem mondom, hogy szárazon, mert akkorra már átázott az esőköpenyem - ez megint az újdonság erejével hatott, de már mindegy volt. Olyan erős volt a sodrás a lefelé jövő utcákból, hogy kapaszkodnom kellett az álló autókban, hogy ne döntsön le a lábamról. Pedig az nem kis meló... A harmadik kereszteződésnél gondoltam, leveszem a cipőmet, és átviszem kézben, nehogy az ár lesodorja a lábamról. Nem is sodorta le róla. A kezemből vitte el... Az egyik fele fél percen belül elúszott, a másikat úgy dobtam utána minden mindegy alapon. Ha valaki megtalálja, legalább párban... (Ha valaki belebotlana a Margit körút környékén egy pár 38,5-es fekete Crocs balerinába, szívesen visszafogadom. Konkrétan nincs egy hónapja, hogy vettem.) 

Miután újabb két utcányit gyalogoltam mezítláb, jöttem rá, hogy hoppá, én még a táskák előtt lőttem magamnak egy amúgy gumiból készült szandált, tehát van váltócipőm. Kevés dolognak örültem még ennyire. :) Szandál elő, máris jobb. Főleg, hogy három szembe jövő fiatal szemmel láthatóan gyorsan reagált, és egy kb. másfél méteres, felfújható halat vezettek madzagon a mellettük zubogó vízen. Azért ez vicces volt, na. 

Már majdnem elértem a hidat, amikor beleütköztem a szokásos felújítós fémkerítésbe - sebaj, tudom, merre kell kerülni. Említettem már, hogy ez a mai este a tévedéseké volt? Természetesen nem arra volt lezárva, amerre legutóbb, és csak úgy ötven méter múlva jöttem rá - kicsit rezignáltan, de reménykedve fordultam vissza: már nincs messze a buszmegálló. El is értem, és úgy tíz perc múlva jött is a busz. Éééés, fel is fértem rá! Öröm, boldogság, hívtam is Kedvesemet, hogy minden rendben, nemsokára otthon vagyok. Most sem hazudtoltam meg önmagamat - természetesen megint tévedtem, ma már ki tudja, hányadszor - és messze nem utoljára. 

Eljutottunk a Komjádi Uszodáig, az nagyjából félút hazáig. Ott lecövekeltünk, semerre tovább egy centit sem. Eleinte még türelmes voltam. Aztán a mellettem üvöltő két kisgyerek, és kezemet minduntalan fogdosni igyekvő ápolatlan fiatalember hatására menekülőre fogtam (utóbbit kedvesen - nem is - megkértem, hogy ne tegye, de nem volt nagyon okos...). Szóval leszálltam, és újfent elindultam gyalog. Hiba volt. Egy újabb.

Nem sokkal előttünk ácsorgott egy másik busz, a sofőr jó fej volt, fel is engedett. Még örültem is, ez közelebb áll meg, kevesebbet kell gyalogolnom hazáig. Nem is mondom, mekkorát tévedtem, már-már rutinszerűen. Ezen a buszon, ami szintén nem mozdult egy tapodtat sem, kihúztam olyan negyed órát, de már kezdtem fázni - a vezető feltolta a klímát, hogy ne párásodjon az üveg. Ekkor már amúgy csurom víz voltam, az esőköpeny csak jelzésértékűleg volt még rajtam. Kérdeztem a sofőrt, hogy szerinte van-e remény, de csak az előttünk mozdulatlanul veszteglő kocsisorra mutatott - a kanyarig biztosan állnak, de nagy valószínűséggel jóval azután is. Közben azt a buszt, amiről nemsokkal ezelőtt leszálltam, átirányították egy párhuzamos útra, úgyhogy már rég lelépett. Az, amin épp ültem, beszorult. Nyilván...

Erről a buszról is leszálltam, és a változatosság kedvéért elindultam gyalog. Ekkor már több mint másfél órája úton voltam, kezdtem egy kicsit unni. Eljutottam a kanyarig, ott megálltam, és már megint nem hittem el, amit látok. Egyetlen autó sem volt ott. Illetve egy elakadva egy oldalutcában. De a nagy, széles Bécsi út üres volt. Legalábbis autómentes. Konkrétan combközépig állt rajta a víz. Tudom, mert átvágtam rajta. Gyakorlatilag leúsztam az Árpád fejedelem útjára, mert nem volt más lehetőség. Itt újra felhívtam Kedvesemet, hogy még élek, de innen már gyalog megyek haza. Na, most először eltaláltam. 

A Kolosy térnél közben csokorba gyűltek a tűzoltóautók, remélem, sikerrel jártak. Nem vártam meg... Igyekeztem hazafelé, gyakorlatilag bőrig ázva - már nem is próbáltam kikerülni a vizet, vagy felfogni az amúgy földig érő szoknyámat. Caplattam nagy erőkkel. Az Amfiteátrum mellett a kereszteződésnél összenéztünk egy szintén csurom vizes motorossal, és egyszerre vigyorodtunk el. Jól néztünk ki, na... :)

Mire elértem a házakat, rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Szépen lekanyarítottam magamról a szoknyát - sötét is volt, meg végre az esőköpenynek is vettem valami hasznát - sokkal könnyebb úgy menni, hogy nem tapasztja össze a lábamat bokáig egy totál vizes anyag. Különben is mindegy már, csak jussak haza végre... 

És végre hazajutottam. És persze kiderült, hogy a táskámban is áll a víz. Mindenem elázott. Egy darabig tartotta magát, láttam, hogy igenis akarja ő lepergetni a vizet, de ekkora mennyiséggel nem bírt el. Nem hibáztatom érte, gyakorlatilag két óráig tartott, mire hazakecmeregtem, olyan volt, mintha két órát álltam volna a zuhany alatt. 

Elképzelésem sincs, mivel lehet ezt kivédeni...

p19n9ab16c189g15bdtcsmh31cui1.jpg

Szólj hozzá!

Hűűű...

2015/08/17. - írta: Cirmola*

Több szempontból is.

Ma van az első nap, hogy végre viselhető az időjárás, az embernek nem fő pépesre az agya. Talán végre tudunk egy rendeset aludni. Ideje lenne... 

Úgy tűnik, nem csak az emberek, de a körülöttünk lévő tárgyak is kidőltek ebben a pokolban - egy hónapon belül felmondta a szolgálatot a klíma, a mosógép, a tévé, és letört a kereke a porszívónak - utóbbi csak lesántult, de legalább működik. A mosógépet gyorsan és ügyesen megjavította a szerelő (azt mondjuk nem mondom, hogy olcsón, de kész van). A tévé néha felébred a kómából, és rendszertelen időközönként enged nézni ezt-azt. Ő választ, hogy mikor, de engem speciel ez izgat a legkevésbé. Ami viszont menthetetlen, na mi az? Hát persze, hogy a klíma, mi más... Szótlanul ücsörög a falon, és csak bámuljuk egymást bánatosan - szerintem én vagyok a szomorúbb kettőnk közül, ő már lemondott mindenről. Két hétig árválkodott ott kilógó zsinórokkal meg panelekkel, mint akit a műtőasztalon felejtettek, és csak várta a szerelőt nagy erőkkel - aki aztán nem tudta megcsinálni. Csoda, hogy feladta?... Egy szegény, öreg ventillátort nyúztunk egész nyáron, ami előtt most gondolatban kalapot is emelek - sokszor napokig ment éjjel-nappal egy huzamban, több műszakban, és kibírta. Gyakorlatilag megmentette az életünket.

Ebből a két hétből, amíg szerencsétlen klímánk élet és halál között lebegett, mi az elsőn leutaztunk a Balatonra családi nyaralás címszóval. Nyilván ez volt az egyetlen hét, amikor esett az eső, és 20 fok volt - miután három napig kucorogtunk nagyságrendileg 4 négyzetméteren, és néztük az esőt, hazajöttünk. A Balcsit nem is láttuk közelről. Hiába na, élni tudni kell...

A következő hét mondjuk kárpótolt érte, ekkor volt a... tadammmm, dobpergés... hát persze, hogy az Ördögkatlan Fesztivál - most voltuk hatodszor, de még mindig óriási a szerelem. Valahol muszáj feltöltődni. :) Csodás, élő, színes, szagos, szerető és szerethető, ahogy azt már megszoktuk tőle, de most nem írok ennél többet. Jó volt. :)

Viszont ami nem jó, hogy kezdek visszaesni megint, egyre többet vérzek. :( Holnap megyek a jól bevált dokinénihez - most én drukkolok nagy erőkkel, remélem, ő meg tud javítani, és nem jutok a klíma sorsára... :)

lufi.jpg

Szólj hozzá!

Levél Csipolkának

2015/07/02. - írta: Cirmola*

Ez egy ilyen időszak.

Elárulok egy titkot: nem te találtad fel a kamaszodást. Az, amilyennek minket most látsz, egy hosszú folyamat eredménye - évek, sőt évtizedek alatt alakult ki, rengeteg munka, és számtalan elkövetett hiba árán. Mi sem ilyenek voltunk tizenévesen. (Hogy ez jó vagy rossz, azt döntsd el te.)

Apáról nem tudok érdemben nyilatkozni, erről leginkább Nagyit kellene megkérdezned - nyugodtan, örülni fog neki! De úgy sejtem, vele sem volt virágos felvonulás. Ami azt illeti, velem egészen biztosan nem. Nem voltam egy kifejezett matyóhímzés...

Máshonnan indultunk, és máshova is fogunk érkezni - de a nyilvánvaló különbségek ellenére azt gondolom, rengeteg a hasonlóság is, és talán tudok pár gondolattal szolgálni, ami segíthet. Azt hasznosítasz belőle, amit jónak látsz, rád bízom.

Már hallom is, ahogy azt mondod, hogy persze, mert nekem nem volt pattanásos a bőröm, zsíros a hajam, stb. Valóban nem volt. Ez egyfelől adottság, szerencsém volt, másfelől viszont nagy szerepe volt benne annak, hogy nem piszkáltam őket - odafigyeltem a tisztálkodásra, ahogy most is, és ennyi. Hidd el, minél többet sanyargatod mind a bőrödet, mind a hajadat, annál nehezebben regenerálódnak. Itt a nyár, remek alkalom, hogy hagyd egy kicsit pihenni őket. 

A másik a sport. Tudom, hogy neked kevesebb a mozgásigényed, mint nekem, nem is elvárás, hogy annyit eddzél - de ha most nem fogod meg a kilókat, később vért fogsz izzadni, hogy megszabadulj tőlük. Ezt kb. 20 éves tapasztalatból mondom. Nem azért, hogy piszkáljalak, hanem mert tudom, hogy te is könnyen felkapkodod a kilókat, és azt is tudom, hogy zavar a súlyod. Engem is zavart anno - nem voltam kövér, de soványnak sem nevezhető, és emiatt rendszeresen szívták a véremet a suliban. Te ezt még simán megelőzheted. Hidd el, nem kellene sok, hogy bombázó legyél, minden adottságod megvan hozzá. Most is csinos vagy, és nagyon jól haladsz az evéssel is - csak kicsit kellene figyelned, hogy elhagyd a nasit, és rászokj a rendszeres mozgásra - nagyon jó érzés úgy felöltözni, és kimenni az utcára, hogy büszke vagy magadra. 

És most jön az, ami tényleg számít. Nyilván a fentiek is rendkívül fontosak most, ezért is kezdtem ezzel - de ez el fog múlni. A pattanások is elmúlnak, és te is megtalálod saját magadat ott legbelül. És ha belül nyugi lesz, az kívül is látszódni fog - és ez fontosabb minden sminknél, minden ruhánál, és még annál is, hogy milyen színű a hajad. Sőt, minél kevésbé akarsz másmilyennek látszani, mint amilyen vagy, annál több barátod lesz.

Mert akkor is szerethető vagy így, ahogy vagy, ha nem hiszed el. Sokszor mondtuk már, de most megint ezzel fogok jönni: nem kell megfelelned senkinek. És mielőtt ezt felvarrod egy nagy piros zászlóra, és elkezded lobogtatni, elmagyarázom. Egyáltalán nem azt jelenti, hogy tojhatsz mindenre. Egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem kell alkalmazkodnod senkihez, vagy nem kell kompromisszumokat kötnöd. Kell, nagyon is sokat. De nem mindenben. Azt jelenti, hogy nem kell olyannak mutatnod magad, amilyen nem vagy, hogy bárki kedveljen. Hogy nem kell eljátszanod, hogy jól érzed magad, amikor nem. Hogy nem kell úgy csinálnod, mintha szeretnél valakit, akit nem szeretsz. Nem kell eltűrnöd senkinek, hogy udvariatlan, lekezelő vagy ne adj Isten bunkó legyen veled.

De - és ez ugyanolyan fontos - nem engedheted meg magadnak senkivel szemben, hogy udvariatlan, lekezelő vagy ne adj Isten, bunkó legyél. Ér azt mondani, hogy nem érzed jól magad. Nem kell megindokolnod - csak rád tartozik, hogy mi nyomja a lelkedet, ill. arra, akiben megbízol, és elmondod neki. De azt nem teheted meg, hogy rángatod a válladat, flegma és/vagy agresszív vagy azokkal szemben, akik aggódnak érted, és segíteni akarnak neked. Kedvesen is elmondhatod, hogy most nem szeretnél beszélni róla, de köszönöd szépen, szólsz, ha igen. És ez mindenkire vonatkozik: családtagokra, barátokra, tanárokra. Hidd el, senki sem fog haragudni érte - ellentétben azzal, ha mindenkit felbosszantasz vagy megbántasz magad körül. Tudom, hogy nem direkt csinálod, de azt is tudom, hogy ez tanulható. 

Azt is tudom, hogy néha minden ok nélkül vagy dühös, vagy letört, és te magad sem érted. Ez tök normális ebben a korban. Keresed magadat magadban, a világban, és ez egyáltalán nem könnyű feladat, sőt, meglehetősen fárasztó is. De erről mi, körülötted lévők nem tehetünk - ne büntess minket érte. Gondolom, észrevetted már, hogy egyre több mindent rád bízunk - hogy mit eszel, mit veszel fel, van-e kedved beszélgetni... Cserébe kérlek, légy egy kicsit együttműködőbb - elhiszem, hogy nem szeretsz sok ember közé menni, én sem szeretek. De Budapest egy elég nagy város, gyakorlatilag lehetetlen üres pontot találni benne - közlekedni, vásárolni, stb. pedig kell - mindenkinek könnyebb, ha nem kell még azzal is küzdeni, hogy megfussuk ugyanazokat a fölösleges köröket. Mi tekintettel vagyunk rád a lehetséges legnagyobb mértékben, légy szíves, ezt viszonozd a legjobb tudásod szerint - hogy értsd: ne csak addig legyél hajlandó elmenni valahová, amíg neked veszünk valamit. Továbbra is ér azt mondani, hogy nincs kedved ide vagy oda menni, csak előtte gondold át, hogy ez nem csak rólad, hanem rólunk is szól, egészen biztos, hogy nem bírnád-e ki... És igen, észrevettem, és értékelem, hogy ebben is sokat fejlődtél az utóbbi időben - szeretném, ha egymást segítenénk továbbra is, az mindenkinek jó.

Ez például különbség a te jelened és az én múltam között - nálunk a demokráciának nyoma sem volt, és el sem tudod képzelni, mennyire. Tudom, hogy ez rajtad nem segít, de hidd el nekem, nagyon nagy szerencséd van a szüleiddel. Apád önmagában is egy csoda, de anyád is a legjobbat szeretné neked, akkor is, ha nem vagy hajlandó elfogadni - ez is korosztályos, el fog múlni. A kamaszodás része, hogy lázadsz minden és mindenki ellen - nem baj, sőt, nagyon helyes, alakítsd ki a saját világnézetedet, a saját szabályrendszeredet, egyáltalán nem kell senkit másolnod vagy követned. Szűrd csak ki, hogy mi az, amit magadévá tudsz vagy akarsz tenni mások példájából, nyugodtan lehet saját véleményed, sőt, legyen is. De: fogadd el, hogy még sok mindent nem tudsz. Tudom, hogy okos, tájékozott lány vagy, szerintem messze megelőzöd a kortársaidat, de ez csak egy része a bölcsességnek - a másik elengedhetetlen része a tapasztalat. És ez az, ami neked még sok területen hiányzik, anyádnak - és nekünk - viszont megvan. Azt is tudom, hogy látod a hibákat. Nincs ezen mit szépíteni, mi is sokszor hibázunk - nem vagyunk tökéletesek, és nem is próbálunk annak látszani. Mi is csinálunk és mondunk hülyeséget, de minden látszat ellenére nem vagyunk hülyék. És gonoszok sem. Egyáltalán nem azért tiltunk meg valamit adott esetben, vagy tartunk látszólag hiábavaló hegyi beszédet, mert ki akarunk tolni veled, hanem azért, mert szeretnénk megóvni valamitől, amivel jó eséllyel mi már megégettük magunkat. Nagy valószínűséggel nem is egyszer. Nem gondoljuk azt, hogy meg tudnánk védeni saját magadtól - azokat a hibákat, amiket el kell követned, akkor is el fogod követni, ha mi mindannyian fejre állunk. De azért megpróbálunk a ballépések egy részétől távol tartani - ha néha sikerül, már megérte. Még nem látod, de főleg neked.

Szeretném, ha tudnád, hogy bármivel fordulhatsz hozzánk, ha úgy érzed. Én nem foglak faggatni semmiről, ahogy eddig sem tettem - de azt megígérhetem, hogy ha kérdezel, őszintén fogok válaszolni. Egész regimentnyi elkövetett hülyeség áll a hátam mögött, olyanok is, amikre nem vagyok büszke, de azt hiszem, mindegyikből tanultam. Azt is megígérhetem, hogy nem nézlek hülyének. Amivel hozzám fordulsz, azt komolyan fogom venni, de csak ha te is komolyan veszed - egyebek mellett azért sem kérdezek sok esetben, mert egyikünket sem akarom kellemetlen helyzetbe hozni. Téged azzal, hogy olyat kérdezek, amire nem akarsz válaszolni, magamat meg azzal, hogy udvariasságból mondasz valamit, aminek tulajdonképpen semmi köze ahhoz, ami belül van. Te is tudod, én is tudom. Nem hazugsággal vádollak, félre ne értsd, és ne is gondold azt, hogy nem érdekel, mert nem kérdezlek - elég felnőttnek gondollak ahhoz, hogy rád bízzam, mit mondasz el, és mit nem. Bízom benne, hogy ha baj lenne, szólnál valamelyikünknek. Sőt, meg is kérlek rá. Bármelyikünknek elmondhatod, csak tudjunk róla időben - csak így tudunk segíteni. Nekem anno nem volt meg ez a lehetőségem, és nagyon hiányzott. Neked itt van, és itt is lesz mindig.

Nem ígérem azt, hogy később könnyebb lesz. Nem lesz. De most alapozod meg a későbbi életedet, és ez nagyon fontos időszak. Nem vagy már gyerek, de felnőtt sem. Tudom, hogy nagyon sok van benned, amivel még te sem tudod, hogy mit fogsz kezdeni, de hidd el, jó alapanyag lesz a felnőtt élethez. Bízz magadban.

<3

sun.jpg

 

Szólj hozzá!

A nagy jóság :)

2015/06/10. - írta: Cirmola*

Na, végre van időm és agyam is, hogy ezt megírjam. :)

A beígért jó hír: a legjobb barátom, aki Kedvesem legjobb barátja is egyben (és ez még kavarodást sem okoz csodálatos módon), szóval ő, aki legyen N, eljegyezte szíve hölgyét, és ősszel feleségül fogja venni. Ez azért nagyon jó hír, mert szemmel láthatólag boldog, és ez már jó rég nem fordult elő. :)

Megmondom őszintén, amikor először meghallottam, csak azért nem estem le a székről, mert az autóban ültem, és be voltam kötve. És mert én vezettem. Éjszaka, 100 km/h fölött az autópályán nem lenne elegáns csak úgy lecsúszni balra - nem beszélve arról, hogy hely sincs. Mindezek miatt csak kapaszkodtam a kormányba nagy erőkkel, és nem hittem a fülemnek. Ez annyira nem jellemző rá, hogy muszáj komolyan venni.

Napokig csak forgattam a fejemben a gondolatot, de valahogy csak nem akart a helyére kerülni - nagyon féltettem (na jó, ez most is így van, és gyanús, hogy már így is marad, hiszen majdnem olyan közel áll a lelkemhez, mintha a testvérem lenne). Próbáltam megfejteni, hogy miért is kell ez. Azt gondoltam, elhamarkodottan döntött, és ebből baj lesz. Láttam már nála óriási, égig érő lelkesedést, és pillanatokkal később ugyanekkora buktát látszólag a semmiből. Elege lett, kiszállt. Rommá tört sorban mindenkit, és persze ő is jócskán meggyűrődött közben. Nem azt mondom, hogy az ő hibája, vagy egyáltalán bárkié - ami nem megy, azt nem kell erőltetni, és az is biztos, hogy ezekből mindenki rengeteget tanult. De mi a biztosíték arra, hogy ezúttal másképp lesz? Egy szakítás önmagában is padlóra küldi az embert, de egy válás... Vagy ne adj Isten, egy félúton lefújt esküvő...

De gyorsan túltettem magam ezeken. Arra jutottam, hogy bár most édesen, aranyosan, egymás kezét szorongatva lebegnek a rózsaszín ködben, felnőtt emberek, és szeretik egymást. Mi kell még? Bár még csak rövid ideje vannak együtt, miért ne sikerülhetne? Talán pont ez lesz az, ami túllendíti őket az évek során felmerülő mindenfélén - azt nem gondolom, hogy bárki is megúszná egy másik emberrel való együttélést problémák nélkül, nyilván ők sem fogják. De a házasság nagy dolog, komoly szövetség, lehet, hogy nekik pont erre lesz szükségük, hogy ne adják fel. Remélem, soha nem is fog eszükbe jutni. :) Ez egy szép feladat: megjavítani, és nem kidobni...

Másrészt meg mindenki megérdemel egyszer egy olyan esküvőt, amilyet megálmodott - ez most nem cinizmus, komolyan gondolom. Hatalmas élmény, és egyben óriási tanulság is, amikor minden körülötted forog, mindenki (reméljük) örül a boldogságodnak, és te egy életre szóló döntést hozol. Mert akár sikerül, akár nem, az egész további életedre hatással lesz. Ilyen nagyon hinni valakiben és valamiben pedig csodálatos dolog. 

Ez is az egyik oka annak, hogy mégiscsak örülök - N, aki mindig kételkedik, aki mindig jobbra törekszik, végre talált valakit, aki mellett úgy tűnik, megnyugodott. Határozottan kiegyensúlyozottnak tűnik, és ez jó. Nagyon jó. :) Ideje végre előre, és nem folyton körbe-körbe nézni. :)

Persze ezek csak az én gondolataim - arra semmiképpen sem vállalkoznék, hogy megpróbáljak belelátni a fejébe. :) De mivel nagyon szeretem, örülök annak, hogy boldognak látom, és támogatom a döntésében, mert tudom, hogy tényleg ezt szeretné. Nagyon drukkolok. Még annál is jobban. És nem azért, mert kételkedem a sikerben, hanem azért, mert tudom, hogy nem könnyű. De mivel pont arra készülnek, hogy egész hátralévő életükben együtt oldjanak meg mindent, nem lesz egyedül. Egy nagyon különleges ember lesz mellette: a felesége. :) 

Uramisten, még mindig nem hiszem el teljesen... :) 

N, légy nagyon boldog, legyetek nagyon boldogok, és szeressétek egymást nagyon! Minden más részletkérdés. :)

lovely-pigeon-birds-kissing-couple.jpg

Szólj hozzá!

Levél Kedvesemnek

2015/05/28. - írta: Cirmola*

Szeretlek. 

Ennek megfelelően kezeld a következőket. De úgyis tudod.

Reagálva a tegnap estére, Csipolkáról fogok írni.

Az van, hogy nem ismerek nálad jobb apát, és ezt teljesen komolyan mondom. Azóta nem kezelem az "apa" szót szitokszóként, amióta téged ismerlek. Bár csak hallomásból, de tudod, hogy milyen volt az enyém. Még mindig nem tudom szívből azt mondani, hogy az "apám", legfeljebb biológiai értelemben használom így (mert sajnos, bármennyire is szerettem volna ha kiderül az ellenkezője, úgy néz ki, tényleg tőle származom). És mivel a saját tapasztalataim olyanok, amilyenek, sokkal hamarabb észreveszem a valódi értéket abban, amit csinálsz, és ahogy csinálod - ha én ennek a szeretetnek és elfogadásnak csak az ezredrészét megkaptam volna anno, az egész életem máshogy alakul. Nagy szavak, de tényleg így van. 

De: bármennyire is felnézek rád ezért (is), azt gondolom, ez, amit csinálsz, most már nem lesz elég. Tudod, hogy alapvetően szeretem ezt a lökött gyereket, bár nem könnyű vele. Nyilván velem sem az, de ebben a kérdésben nincs választásom. :) Teljesen egyetértek azzal, hogy mindent meg kell vele beszélni, és a maga szintjén rá kell bízni bizonyos döntéseket - de ennek két feltétele van. 1) Mivel te vagy a felnőtt, és ő még nem rendelkezik a kellő élettapasztalattal, neked kell eldönteni, hogy mit lehet rábízni, és mit nem - hiába hiszi azt, hogy mindenkinél okosabb, a világ nem fog rá vigyázni. 2) Kontrollálni kell, akár kényelmes neked, akár nem. Csak akkor lehet rábízni a döntést, ha felelősséget vállal érte - most mindenben arra játszik, hogy megússza a következményeket, és szemrebbenés nélkül igyekszik mindenkit manipulálni ennek érdekében. Sajnos az sem szempont, hogy elmondja az igazat, de enélkül nem fog menni. Természetesnek veszi, hogy megbízol benne, ami nyilván rendben is van, hiszen a gyereked - de az a nagyon nagy baj, hogy ezt ahelyett, hogy megbecsülné, összekeveri azzal, hogy neki bármit szabad. 

Ha most, még a kezdetén nem lépsz, és nem fogod rövidebbre, pillanatok alatt ki fog csúszni a kezedből. Tudom, hogy szereted, és pont ez a lényeg. A szeretet nem azonos azzal, hogy jaj, nehogy megbántsam a kis lelkét, inkább én engedek. Ehhez hozzájön, hogy te is struccpolitikát folytatsz: inkább ne beszéljünk a problémáról, mert akkor olyan, mintha nem is lenne - különben is konfrontálódni kellemetlen dolog. Az. De veled ellentétben neki most formálódik a személyisége, most alakítja ki a szabályokat, amik szerint élni fog felnőttként. Ha most nem véded meg attól, hogy rosszul csinálja, nagyon kemény lesz neki a felnőtt élet, és nem csak az ő hibájából - ő most még nem tudja, de te már igen. És neked kell lépni, akkor is, ha az adott pillanatban nem esik jól, pont azért, mert szereted, és nem mindegy, mi lesz vele. 

Ha abban nő fel, hogy mindent megúszhat következmények nélkül, óriási pofonokat fog kapni, és nem fogja érteni, hogy miért. Nem beszélve arról, hogy te vagy a férfimintája. Egyikőtöknek sem lesz jó, ha hagyod magad baleknak nézni... Sem apaként, sem férfiként - és neki sem lesz jó, ha akár veled szemben, akár majd a párkapcsolataiban arra fog hajtani, hogy lépten-nyomon csak a kiskapukat és a kifogásokat keresse. Nem lehet mindenkit hülyére venni...

Tudom, hogy a legjobbat akarod neki, de azt gondolom, hogy rá kellene szabnod - nálad működne az a módszer, amit alkalmazol, de ő nem te vagy. És már rég nem az a  bűbájos, bújós kislány a szőke copffal - nagy melák kamasz, aki azt hiszi, hogy most rántotta ki a világot a fenekéből, és az csak körülötte forog - és ennek megfelelően is kell kezelni. Ha most nem tanulja meg az alapvető tiszteletet másokkal szemben, ha nem tanulja meg, hogy vállalja fel a következményeit annak, amit mond vagy tesz, óriási bajok lesznek. Nem lehet úgy élni, hogy mindenkit degeneráltnak néz maga körül, de ha gond van, megpróbálja magát behízelegni valakihez, aki a leghasznosabbnak tűnik - lásd be, hogy ez van. Ha nem tetszik neki, amit mondasz, hozzám jön, ha fordítva, akkor hozzád - mindegy, csak a könnyebbik végét tudja megfogni. Ez nem jó így. Pillanatok alatt el fog tőle fordulni mindenki.

Az sem jó, hogy neki csak jogai vannak, de kötelességei nincsenek - egy család tagjának lenni egyáltalán nem azt jelenti, hogy neki minden jár, de nem kell érte tenni semmit. Ha hagyod, a fejedre fog nőni. Én azt látom, hogy a rábeszélés önmagában mit sem ér. Nem mondom, hogy nem tudsz a lelkére hatni, de ez még egyedül nem tartja vissza a világon semmitől - vagy fordítva, nem mozdul meg tőle. Hidd el, neki is szüksége van a korlátokra, amiken belül biztonságosan tud mozogni - mind a jogok, mind a kötelezettségek tekintetében - most még jobban, mint valaha. Most már nem arról van szó, hogy leesik-e a hintáról, és felhorzsolja-e a térdét...

Ez az én véleményem, azt hasznosítasz belőle, amit jónak látsz. 

Szeretlek.

real_rainbow.jpg

 

 

Szólj hozzá!

Az ellenőr is ember (?)

2015/05/21. - írta: Cirmola*

Már megint... Tudom, hogy nem ezt ígértem, és pótolni is fogom az országos nagy jó hír megírását, de ezt most ki kell dolgoznom magamból...

A következő történt: utazom reggel a buszon, a célom, hogy elérjem a csatlakozást a másik busszal, ami aztán felvisz a hegyre a munkahelyemre. Még mindig ugyanaz a móka van, húsz percenként megy föl, és nincs alternatíva - maximum gyalog, de esőben caplasson fel, akinek hat anyja van... 

Szép nyugodtan ücsörgök, nincs is dugó, béke van és nyugalom. Egyszer csak felszáll egy erősen középkorú, láthatóan nyomott hangulatú hölgyemény, megvárja, amíg becsukódnak az ajtók, és már húzza is fel a lila karszalagot. Elkezd vadászni. Szó szerint. Nem izgatom magam, megmutatom neki a bérletemet, megköszöni, megy tovább. Két perc múlva hangos veszekedés hallatszik a busz hátuljából - a leghátsó üléssoron csöndben alszik két hajléktalan, őket próbálja felébreszteni nagy erőkkel, és még nagyobb hanggal. Az egyik kinyitja a szemét, a másik teljesen ki van ütve. A nő üvölt, mint a sakál - nem értem, miért, hiszen közvetlenül előttük áll. Szerencsétlen ember azt sem tudja, merre van arccal előre, az előbb riadt fel arra, hogy valaki ordít közvetlenül a feje mellett. - Le kell szállniuk, ez nem szálloda. 

Oké, eddig rendben is van, nem vettek jegyet, szálljanak le, és különben se rendezkedjenek be életvitelszerűen a buszon. Én speciel nem sajnálom tőlük a hátsó ülést - bár az tagadhatatlan, hogy a szagtól nekem is felfordul a gyomrom, és nem ülök le utánuk, ha látom, hogy ott ültek előtte. (Ez mondjuk egy teljesen elméleti dolog, mert bárhol ülhettek előttünk az előző körben, sosem tudjuk meg.) 

De: az eddigre már magából teljesen kifordult ellenőrnő leállíttatta az egész buszt, mondván, hogy addig nem megyünk tovább, amíg le nem kászálódnak. Na ezt már nem. Ki a fene ő, hogy megakasszon egy busznyi embert (nem beszélve az utánunk jövő buszokról), és mindenki jó eséllyel elkéssen ezért?... Most tényleg én fogok lemaradni a húsz percenként induló buszomról azért, hogy neki igaza legyen? Nem azért veszem meg a bérletet majdnem tízezerért, hogy egy frusztrált, önkényeskedő kis senki képzelt hatalmától függjön, hogy beérek-e reggel dolgozni, vagy sem... 

Próbáltam szólni hozzá, de se kép, se hang. Jó eséllyel a szánalmas kis életének az összes felgyülemlett bosszúságát ráokádta a két hajléktalanra, akik közül az egyik még mindig nem mutatott semmi életjelet. Látszott, hogy innen nincs menekvés, ráfogott a koncra, és addig nem engedi, amíg valamicske mondvacsinált kis sikerélménnyel be nem tömi a lelkén tátongó, az őt ért igazságtalanságok égette hatalmas lyukat. Szánalmas...

Leszálltam, és elindultam gyalog. Egyrészt nem akartam kockáztatni, hogy tényleg lekésem a fölfelé menő buszomat, másrészt nem voltam erre berendezkedve. Utálom az ingyencirkuszt, pláne reggel. A szőr feláll a hátamon az ilyen primitív emberektől, akik így akarják megmutatni, hogy ők az élet császárai, hogy nyilvánosan megaláznak másokat. Értem én, hogy az ellenőröket mindenki lenézi, meg senki sem kedves velük, de ezek után mégis mit várnak?...

Van még hova fejlődnünk. Sűrű tömött sorokban...

red_dragon_by_caiomm.jpg

 

Szólj hozzá!

Mint a gyorsvonat...

2015/05/13. - írta: Cirmola*

...száguldanak az események. :)

Végre itt a várva várt tavasz, süt a Nap, ahogy kértem - nyilván nem az én kedvemért, de attól még ugyanúgy örülök neki. :)

Csodálatos, új biciklim van, ami igazából nem is új, de annál csodálatosabb. :) Kiírtam a nagy kék közösségi portálon, hogy keresek bringát, és hogy milyet szeretnék - még aznap este jelentkezett egy kedves ismerősöm, hogy neki pont ez van, lehozza a padlásról, és nekem adja ajándékba. Ajándékba. Óriási. :) Nem is azért örülök neki annyira, mert nem került pénzbe, hanem azért, mert még létezik ilyen. Egyébként nekem meggyőződésem, hogy a tárgyaknak is van életútjuk - amellett, hogy mégis van valami a "jó tett helyébe jót várj" - elvben. Mindenféle hátsó, vagy előre megfontolt szándék nélkül több dolgot is elajándékoztam az utóbbi időben - ha én nem használom, de más igen, egyértelmű, hogy ott a helye. Nagyon kevés tárgyamhoz kötődöm, a többi hadd áramoljon szabadon. :) És úgy tűnik, mások is gondolkodnak így, hiszen lett biciklim. Persze fel kellett újíttatni, de szebb lett, mint új korában, és feltett szándékom még jó pár kilométert beletekerni. Ahogy a barátnőm gyerekein is sokkal jobb helye van az én régi ruháimnak, mint a szekrény alján, ez a bringa is megérdemel egy második esélyt. És olyan szép és olyan jó lett, és jippijááájééééé! :)

De ami ennél sokkal, de sokkal fontosabb, azt mindjárt megírom külön, mert megérdemel egy saját bejegyzést. :)

copy_of_copy_of_szanes_bringa.jpg

                                                                                                                                        A kép illusztráció.

Szólj hozzá!

Jöhetne már a tavasz

2015/02/25. - írta: Cirmola*

Kicsit utánaszámolva, ötödször írhatom le ezt a mondatot, amióta elkezdtem ezt a blogot. Jó sok minden történt ebben a nem egészen öt évben - és mennyi minden nem is került bele...

Ettől függetlenül az alap feltevés még aktuális: csipkedhetné magát a tavasz, legyen szép napsütés, madarak, virágok, jó illat, meg minden, ami hozzá tartozik. Vegyük le végre a nagykabátot... Jó lenne, ha a napszemüveg nem csak a hajamat tartaná, hanem a rendeltetésének megfelelően átkerülne az orromra. :)

Várom már a kedvenc helyünk nyitását - szabadtéri lévén zárva vannak télen. Várom a jó időt, amikor nem kell fél órát öltözni, mielőtt kilépek az utcára, amikor lehet nagyokat sétálni, nyitott ablaknál aludni, és minden színes lesz újra. 

És talán végre arra is ráveszem magam, hogy elmenjek dokihoz. Nagyjából a hátam közepére sem kívánom az egészet, és bár nem vagyok híve a struccpolitikának, egész jól elvagyok azzal, hogy köszönöm, jól érzem magam. Ez nagyon nagy szó, főleg, hogy már kicsit több is, mint egy éve, hogy így van - ahhoz képest, ahogy előtte voltam, meg pláne. De lassan jó lenne tudni, mi van belül. Igazság szerint kíváncsi is vagyok, hogy a tünetek kvázi megszűnte a gyógyulás jele, vagy "csak" külső tényező-e, de az a tény, hogy ezt milyen macerás megtudni, és leginkább az, hogy még mindig nincs állandó orvosom, akiben maradék nélkül megbíznék, erősen megnehezíti a dolgot. Anyám kálváriája is vastagon visszavetette a(z egyébként sem létező) lelkesedésemet, meg a saját emlékeim sem túl fényesek... Szépen, morzsánként gyűjtögetem a bátorságot, aztán majd jól fejest ugrok az egészbe egy hirtelen elhatározással, ahogy ismerem magam. Nemsokára...

Addig meg nagy erőkkel várom tovább a tavaszt. Nem akarom elkiabálni, bár talán nem is tudnám - nemsokára hét évesek leszünk. :) Mindenki riogat, hogy ez a nagy vízválasztó, de én úgy látom, nálunk pozitívan sült el. Nagyon sokat erősödtünk ebben az évben, ami nem kevés munkánkba került - de a nagy szeretés egy pillanatig sem ingott meg. Győztünk, és minden egyes nap teszünk érte, hogy így is maradjon. És ami a lényeg, örömmel. :) Ez eddig a leghosszabb kapcsolatom, és még most, közel hét év után is úgy érzem, hogy ez még csak a kezdet - tele van a jövőnk, a közös jövőnk lehetőséggel, és még mindig vele szeretném leélni az életemet. Még mindig ugyanúgy örülünk egymásnak, és ameddig ez így van, addig minden rendben van. :)

Már csak egy kis napsütés hiányzik. :)

celebration-of-spring-season.jpg

Szólj hozzá!

Pontok

2015/02/19. - írta: Cirmola*

Katica leszek farsangon. Igen, ilyen vén csatalovaknak is rendeznek farsangot. :)

De bohócnak már öreg vagyok. Képzeletben leszedek egy nagy fekete pöttyöt, azaz egy pontot a még csak a fejemben létező kis piros páncélomról, és leteszem az egyoldalú jófejség végére. Minden hülyeségnek van határa.

Elegem van abból, hogy mindenhez jó pofát kell vágni. Elegem van abból, hogy az emberek nem figyelnek oda egymásra. Nem is várom el túl sok embertől, de aki kérdez, az legalább bagózzon oda a válaszra. Tudom, hogy megint sokat szeretnék... De akinek tényleg fontos, attól nem kell elvárni a figyelmet, mert magától is jön. 

És ugyanez a kritikával. Aki egy futó pillantás, vagy még inkább egy meg sem hallgatott válasz alapján osztja az észt, az leginkább oda tegye a véleményét, ahová a nap sem süt. És most egészen elrugaszkodott módon kulturált voltam...

Nemrég volt egy gyökerekig hatoló beszélgetésünk a legjobb barátommal az egyik átlagosnak induló péntek este. Elfogyott egy üveg bor, vagy kettő, vagy ki tudja... Pár órával később a kád szélén ültem a fürdőszobában, és csuklottam a zokogástól. Akkorra már elszívtam egy jó pár szál cigit. Tegyük hozzá, nem dohányzom. A barátom, akit nagyon szeretek, fölöttem állt, fogta a fejemet, és ordított velem. Nagyon kemény volt, de egy percig sem haragudtam rá, mert nem akart bántani, és ezt végig tudtam. Nem vesztünk össze, mindössze annyi történt, hogy ahogy nálam is, nála is felkorbácsolódtak a hullámok. Csak segíteni akart, és át kellett kiabálnia a viharon. 

Segíteni akart, mert ez a szeretet kölcsönös. Mert akkor is látja, hogy van valami, ha nem szólok. És rákérdez, és meghallgatja a választ. És mivel ez hosszú évek óta így van, ismer. Nagyon kevés ember mondhatja el ugyanezt. 

Nem azért, mert olyan sznob és megközelíthetetlen vagyok, és nem is azért, mert bunkó, vagy antiszociális, vagy magamba zárkóznék. Hanem azért, mert nincs már energiám azokra, akik csak elveszik, és nem adnak vissza semmit. A barátság nem érdekintézmény - sem pro, sem kontra. Csak és kizárólag úgy működik (mint ahogy a párkapcsolatok is), ha kölcsönösségen alapul. Adunk és kapunk, nem megy másképp. Ha valaki csak beletesz, és a másik csak kiveszi, akkor az első valaki menthetetlenül felborul, és ez alól nincs kivétel. Nem egyszer álltam már fel ilyen után, de egyre nehezebb, ahogy telnek az évek. 

Tehát igyekszem megelőzni. Nincs már kedvem udvariaskodni, inkább nem is megyek bele. Ilyen egyszerű. De ha mégis beleszaladok, mert néha előfordul, próbálok mielőbb kikeveredni belőle. És közben rájöttem valamire: az érdektelenség legalább ugyanilyen rossz, pont így leszívja az embert. Minek áldozzak energiát valakire, aki még csak oda sem figyel? És itt körbe is értünk. 

Azokkal szeretnék lenni, akiket szeretek, és akik szeretnek. Inkább veszek fel bukósisakot a barátaimhoz. :)

Kis piros, hat pöttyös bukósisakot. :)

ladybird_shutterstock_42874924.jpg

2 komment

Életképek a buszról

2014/12/02. - írta: Cirmola*

Reggel még félkómában utaztam a buszon, mellettem iskolás csoport, 8-9 éves gyerekek tanárnénivel. Eljöttünk a bántóan rózsaszín szexshop-tábla mellett - akkor is kiszúrja az ember szemét, ha nem arra figyel. Persze lett nagy kiabálás:

Gyerekek: Akármilyennéni, tessék nézni, júúúúúúj!
Tanárnő: Nektek ezt nem lenne szabad észrevenni. Vagy úgy kell csinálnotok, mintha nem vennétek észre.

Mi van?...

Gyerekek: De hogy kell úgy csinálni?
Tanárnő: ...

Gratulálok...

Gyerekek: De nekem anyukám már elmondta, hogy mi ez.
Tanárnő: Persze, mert kikényszerítitek, mert ilyeneket kérdeztek.

Na itt fényt kaptam. Honnan tudná a szerencsétlen gyerek, hogy mi az, ha nem kérdezi meg? Hogy aztán ne adj'Isten úgy csinálhasson, mintha nem venné észre... Amúgy meg miért is kellene úgy csinálnia?

Az ilyen miért nem megy inkább kapálni?...

valtozasok.jpg

Szólj hozzá!

Új lehetőségek

2014/12/02. - írta: Cirmola*

És itt vagyok a beígért jó hírrel: új pozícióm van. Magyarul előléptettek. :) Juppijjjéééé! :)

Nem volt egy egyszerű menet, pláne, hogy nekem is meglepetés volt. 

Ott tartottam legutóbb, hogy új kollégám van, aki tök jó fej. Na, ő már nincs. Mégsem volt olyan jó fej... Szegény, nem akarom bántani, de egész egyszerűen egy másik bolygón lenne a helye. Nulla, azaz nulla társas intelligenciával rendelkezik - aranyos, okos, de fogalma sincs a csapatmunkáról, és ez baj. Olyan, mint a Kis hercegben az üzletember. Végtelenül nagy háttértudása van, és ezt alkalmazni is tudja elméletben, de ha valakivel együtt kell működnie, akkor már baj van. Sőt, meg sem hallgat senkit - úgy valóban eggyel nehezebb... 

Szóval megváltunk szegénytől - méghozzá viharos sebességgel, ami önmagában is meglepetés volt. Az én (eddig is agyon dicsért) főnököm egy nagyon rendes ember - a józan ész határain belül igen magas fokú szociális érzékenységgel van megáldva, azaz tényleg csak akkor rúg ki valakit, amikor már tarthatatlan a helyzet.

Az új kolléga két hónapot is alig húzott ki...

Én azt hittem, hogy jön majd a következő lelkes ifjú titán, hiszen többen is voltak bent interjún, de mint kiderült, én lettem az. Nem mondom, hogy nem örültem, mert nagyon is. Kicsit megszeppentem, hogy vajon fog-e menni, de aztán úgy döntöttem, hogy a főnököm elég jól ismer (hat éve együtt dolgozunk), el tudja dönteni. Sőt, hogy biztosan elég izgalmas legyen, nem is ugyanazt a pozíciót kaptam, hanem szétszedte mindhármunkét (t.i. az övét, az enyémet, és a frissen megüresedettet), és újraosztotta a feladatokat. Az eredmény először is az lett, hogy felvettünk egy új embert az én régi helyemre. Így, egy hét után azt mondom, ő végre jó választás volt. Tudom, legutóbb is ezt mondtam, de ez most más. Tényleg. :)

A másik vonatkozása a dolognak viszont az, hogy még én sem tudom pontosan a részleteket. Fokozatosan veszem át azokat a feladatokat, amiket kapok, ill. adom át az enyémből azt, amit úgy ítélek meg. Utóbbit rám bízta, és ez nagy jóság. Számomra ez a legteljesebben működtethető, és a legmagasabb eredményt produkáló helyzet: tudom, hogy mi a cél, mi a határidő, mik az eszközök, és hagynak dolgozni. Óriási. :)

Mindezek mellett nem könnyű. Gyakorlatilag három dolgot csinálok egyszerre: betanulok, betanítok, és dolgozom, hiszen a napi munkának ettől még mennie kell. Elképesztően fáradt tudok lenni, de nagyon élvezem. :)

És a(z egyik) legjobb a dologban, hogy amikor ez kiderült, napokig csak azt hallgattam a közvetlen és a szélesebb körben mozgó kollégáimtól is, hogy mennyire örülnek, és mennyire drukkoltak, hogy így legyen. Teljesen meghatódtam. :)

Ezek után pláne igyekeznem kell majd. :)

116220689_438039ddb3_b.jpg

 

Szólj hozzá!

Újra itt

2014/11/05. - írta: Cirmola*

Már megint minden egyszerre történik.

Két dolgot emelnék ki: az egyik anyám műtétje, a másik az új pozícióm. Mindkettő megérne egy önálló bejegyzést, úgyhogy ez is fog történni: két részben fogom megírni.

Nyilván a fontosabbal kezdem: túl vagyunk a műtéten. Bevallom, vastagon be voltam tojva - és itt emelnék kalapot anyósom előtt, aki bejött velem a kórházba, és végig tartotta bennem a szuflát a három órás műtét alatt, mégpedig kérés nélkül. Azt mondta, ismer, és tudja, hogy lekapartam volna a falat egyedül. És tényleg. Mindenki elmehet a p.csába az anyósviccekkel! :)

Érdekes volt különben, így, hogy naponta kétszer, munka előtt és után is bementem anyámhoz, szerintem abban a két hétben többet beszélgettünk, mint egy átlagos évben. Úgy értem, hogy beszélgettünk, és nem az történt, ami tíz esetben kilencszer - ő emelt hangon szitkozódik, és fél óráig egy levegővel ecseteli, hogy aktuálisan ki miért hülye, és miért költözzön melegebb éghajlatra a kedves édesanyával együtt, én meg fogom a fejem, és próbálom egy stratégiainak tűnő pillanatban félbeszakítani -, hanem meghallgatta, amit mondtam. Ééééés, egyszer sem mondta, hogy hülye vagyok. Tényleg beteg volt... Sajnos ez a békebeli állapot el is múlt az első ijedtséggel együtt...

Lesz erre egy szép példám kicsit lejjebb. 

Viszont ami maradéktalanul jó hír, hogy megjött a szövettan eredménye, és azt írták, minden rendben. Sikerült minden rákos részt eltávolítani, nem kell sem sugárkezelés, sem kemoterápia. Hurráááá!

De. Sőt, DE... Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nem tudták az arra rendelt időpillanatban kihúzni belőle a csöveket a műtét utáni héten, sőt a következő napokban sem. Végül nem tudtuk meg, hogy mit rontottak el, de az biztos, hogy valaki valamivel szépen mellényúlt, mert újabb kétórás, altatásos műtéttel tudták csak végül eltávolítani. Ez még önmagában csak a tartózkodás meghosszabbítását jelentette, ill. újból izgultunk az altatás miatt - ugye eleve az volt a legnagyobb kockázati tényező az egészben -, de ezen is túlesett, rekord gyorsasággal felépült, mehetett is haza. Otthon a szokásos napi véralvadásgátló injekció egy hónapig, ill. rendszeresen visszajár kötözésre még a mai napig. És itt jön a bibi.

Valami már megint nem kerek - nagyon nehezen gyógyul (mondjuk szóltak előre), de legutóbb azt is elkottyantotta az egyik nővér, hogy kétféle baktériumot találtak a sebben. Ez azért nem vicces, mert az öregem így halt meg. Sikeres volt a szívműtétje, de a kórházban összeszedett valami húsevő baktériumot, ami komótos lassúsággal, ámde annál több szenvedéssel fél év alatt felzabálta belülről. 

Én speciel meg vagyok győződve róla, hogy csak azt kapta, amit megérdemelt - amennyi szenvedést okozott másoknak... Ex-apósom egy egyszerű, de áldott jó ember volt - ugyanabban az évben halt meg: agyvérzést kapott délben, elvesztette az eszméletét, éjfélre meg is halt anélkül, hogy egy percet is szenvedett volna. Mi ez, ha nem az élet igazságossága? Ugye. 

Anyámnál viszont bizonytalan vagyok. Először is: egyáltalán nem biztos, hogy ez a cucc AZ a cucc. Tegyük hozzá, az sem nyugtat meg, hogy nem adnak neki antibiotikumot, mert nem lázas. Éééééééééééééés?... 

És itt jön a fent beharangozott példa: a szobatársa, akivel egyébként - és hál'Istennek - remekül elvoltak, hamarabb hazament, mint ő - belőle gond nélkül kiszedték a csöveket. Eltelt egy hét, kettő, mikor is anyámnak eszébe jutott - közölte velem, hogy ő most meg van sértődve rá, mert tudta, hogy ő (mármint anyám) még bent maradt, és azóta sem hívta fel, hogy megkérdezze, hogy van. Visszakérdeztem: te hányszor hívtad fel őt? - Egyszer sem. - Ja... És miért nem hívod fel?... A válasz: nem gondolom! Nem értem, hogy ő most meg akar sértődni? 

Nem, nem értem. És emiatt vagyok bizonytalan. Az első gondolatom az volt, hogy anyámmal nem történhet meg ugyanaz, mint az öreggel, hiszen ő a légynek sem árt. Aztán eszembe jutott, hogy az a mennyiségű anyázás, rossz energia, kombinálás, amit ő a bő hatvan év alatt összehozott, nem biztos, hogy nem hagy nyomot... 

Szegény szobatársnőről kiderült, hogy ő is elkapta ugyanazt a bakteriális fertőzést, és őt ahogy volt, le is verte a lábáról. Ő kapott gyógyszert, mert belázasodott, de frissen műtve teljesen kiütötte. Valószínűleg nem az volt a legnagyobb gondja, hogy anyámat hívogassa - de nyilván sokkal jobb megsértődni, mint felemelni a telefont... 

Tudom, tudom, ki vagyok én, hogy megítéljek bárkit is? Nem is ez a szándékom, de mint tudjuk, véleménye (és egyéb itt meg nem nevezendő alkatrésze) mindenkinek van. Az az igazság, hogy féltem anyámat. És még az is, hogy magamat is. A legrosszabb ellenségemnek sem kívánnám azt a szenvedést, amit az öreg átélt, nemhogy anyámnak. Rendszeresen kiborít, de attól még szeretem. És igen, egy önző dög vagyok - nyilván végig tudnám csinálni még egyszer, de egyáltalán nem szeretném. Most biztos, hogy én is megreccsennék, mert mint említettem, anyámat szeretem - először is borzasztó volt, pedig ott egész más volt az alap felállás...

Szóval újfent drukkolok nagy erőkkel - legyen az, amit az égiek akarnak, vagy amit anyám szeretne, vagy bármi, csak gyorsan...

osz.jpg

 

Szólj hozzá!

Elég lesz már...

2014/09/17. - írta: Cirmola*

Mindenki hülye, csak én vagyok helikopter...

Veszélyes ez a hónap. Ahelyett, hogy kellemes, meleg napsütés simogatná az arcunkat, és mindenki mosolyogna, ahogy az egy tisztességes szeptembertől elvárható lenne, szürke minden, és külön örömünnep, ha épp nem szakad az eső. Mi is megtakonypócosodtunk, ahogy kell. Nehogy már kimaradjunk...

De nem is ez az, ami zavar. Csomó rossz dolog történik körülöttem. Továbbra sem hiszek a véletlenben, és ha mindennek oka van, akkor nyilván ezeknek is, de ettől még nem lesz könnyebb. 

Kedves barátaink szakítottak. A fiú befelé, a lány kifelé szenved, de mindkettőt rossz nézni. Egy másik barátnőm épp a pár hetes terhességéért küzd, még nem lehet tudni, hogy megmarad-e - egy babája már elment, és el sem akarom képzelni, milyen lehet most neki. Szorítok nagyon! 

Anyám addig ment, amíg talált egy orvost, aki vállalta a műtétet. Mit mondjak, egyáltalán nem vagyok nyugodt. Értem, és megértem, hogy miért ragaszkodik hozzá, de a kockázat továbbra is ott van. Ha túl is éli, akkor is nagyon sokáig szenvedni fog. Hosszan tartó, fájdalmas gyógyulás bizonytalan kimenetellel kontra tünetmentes, de állandóan ott motoszkáló rák, szintén bizonytalan kimenetellel. Melyik a jobb? Vagy melyik a rosszabb?

Apropó, anyám. Múlt héten volt az öregem halálának az évfordulója, de totál elfelejtettem. Ez van. Ennek következtében anyámat sem hívtam fel, bár lehet, hogy akkor sem hívtam volna, ha eszembe jut... Semmi értelme úgy tennem, mintha fájna, miközben mindketten tudjuk, hogy nem így van... Pár napra rá a házassági évfordulójuk. Itt mindig sajnálom anyámat, mert tudom, hogy neki ilyenkor rossz. Átérezni nem tudom, de értem.

Másnap a nővére névnapja. Számomra teljességgel értelmezhetetlen okokból egy ideje egyikünk sem beszél az öregasszonnyal. Vagyis ő velünk... Anyámmal néha megejtenek egy-egy rövid telefont, de két perc múlva mindig egymás torkának ugranak, és az egyik - vagy mindkettő - lecsapja. Én már nem is hívom, miután a tudtomra adta, hogy nem kíváncsi ránk. Képtelen vagyok megfejteni, hogy mi miatt kattant be, de már elengedtem. Megváltoztatni úgysem tudom - és bevallom, ettől még jól alszom. 

Szóval a szeptember az elbaltázott ünnepek hónapja. Nagyon remélem, hogy ez alól a szülinapom kivételt fog képezni. Nemsokára betöltöm a harmincötöt, de nem ez az, ami miatt várom - bár a korommal semmi bajom, köszönöm szépen, remekül érzem magam. :) De: ez is egy új év kezdete lesz - számomra mindenképpen -, és abban bízom, hogy ez a sok szarság szépen hátramarad, és elkezdődik - vagyis visszatér - egy vidámabb időszak. Ha csak annyira lenne jó, mint a nyár, egy szavam sem lesz. :)

Addig meg itt a vállam, lehet rajta sírni. Sokat bír, már többen kipróbálták...

765443.jpg

Szólj hozzá!

Sosem késő :)

2014/09/04. - írta: Cirmola*

Azt figyeltem meg az utóbbi időben, hogy mindhárman jó irányban változunk. De tényleg. 

Csipolka ezerrel növöget felfelé, ez természetes - az csak a hab a tortán, hogy - anélkül, hogy elkiabálnám - egyre jobb fej, ahogy telik az idő. Nem akarom magam abban a tévhitben ringatni, hogy könnyű lesz vele mondjuk 17 évesen, de egyelőre élvezem, ami van, és próbálom vastagon megalapozni a közös jövőnket, hogy akkor is értelmezhető keretek között tudjunk majd működni. Nyilván az a cél, hogy a lehetséges legnagyobb mértékben megbízzon bennünk, és elmondja, ha valami történik vele, vagy kérdése van, vagy bármi. Nehezítő tényező, hogy nem vagyunk napi szinten részesei az életének, de talán pont ettől lesz majd könnyebb. Majd kiderül. 

Ami viszont komoly fegyvertény, azt gondolom, és az idei év szenzációja is egyben, hogy úgy tűnik, mi is fejlődőképesek vagyunk - ebben a korban ez nem kis teljesítmény. :) Nem mintha öregek lennénk, de azt mondják, felnőtt ember már nem nagyon változik. Ezek szerint mégis. :) Kedvesemnek szemmel láthatóan jót tett a nyári pihenés - nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, sőt, engedékenyebb lett, aminek én kifejezetten örülök. Az eddig több témában is automatikusan jövő "nem"-et felváltotta a sokkal kellemesebb "miért ne?", és én ettől rendkívül boldog vagyok. :)

Cserébe, ill. az eddigiek folyományaként én is sokkal lazább lettem - időnként még magam is rácsodálkozom. :) Képes vagyok egész nap az ágyon hason fekve olvasni - és csak másnap mosogatni. Én. Én! Aki élt már velem valaha, az tudja, hogy ez kb. akkora dolog, mintha azt mondtam volna, hogy felugrottam a Holdra. :) Volt egy pont a nyár elején, amikor sok mindent átértékeltünk - én is átgondoltam, hogy tulajdonképpen mi is az, ami igazán fontos, és mi az, ami nem. Kikukáztam, pontosabban elengedtem olyan dolgokat, amikhez eddig görcsösen ragaszkodtam - csak tudnám, hogy miért... Rájöttem, hogy nem dől össze a világ akkor sem, ha nem állok a sarkában folyamatosan, hogy eligazítsam - ha meg ettől kicsit ferdébb lesz valami, csak érdekesebb. :)

Esküszöm, fiatalodunk. :) Nyilván ezek a dolgok egymást generálják, hatással vagyunk egymásra, és ez jó. Most jó. Maradjon is így. :)

golden-retriever-chuppy-dog-photography-jessica-trinh-8.jpg

 

Szólj hozzá!

Juppijéééé :)

2014/08/26. - írta: Cirmola*

Nem akarom elkiabálni, de mintha kezdenének jól helyezkedni a csillagaink. Vagy valami. :) 

* Kedvesemnek lett munkája. Érdekes, új, színes, szagos, remélem, be is válik. De miért is ne tenné? :)

* Anyám végre megmozdult, és mintha jobb lenne a kedve is - elment másik orvoshoz, elkezdett odafigyelni, hogy mit eszik, alternatívákat keres - úgy néz ki, túl van a kezdeti ijedtségen. A műtét még kérdéses, de legalább történik valami. És a legeslegjobb hír, hogy az új doki szerint ez a rák, ami neki van, lokális, tehát nem fog áttéteket okozni. Juppijjééééhalleluja. :) :)

* Ma közölte a főnököm, hogy - nyilván - még nem mond semmit, de valami meglepetést tartogat nekem a közeljövőre, aminek örülni fogok. Persze nem árulja el, ezt csak azért mondja most, hogy legyen min izgulnom... Köszi, mintha amúgy nem lenne... :)

* Tegnap este voltam közgyűlésen - életemben először. Egy élmény volt... 40 perces csúszással kezdődött, és közben úgy veszekedtek az öregasszonyok, mint az óvodások... De: sikerült leváltani az évtizedek óta uralkodó, és mindenki szemét kilopó, elcsaló vezetőséget - ami nem volt egyszerű, úgyhogy dupla siker. :)

* Ma végre lett új kollégám, bár sokat nem láttam belőle. De van, végre. És abból a kevésből, amit mégis láttam, jó fejnek tűnik. Szóval sunshine, happyness. :)

* Ebédszünetben belefutottam a kedvenc, pihe-puha, bolyhos és meleg takarómba, nagyon durván leárazva - gyönyörűséges csokoládébarna, olyan igazi plüssmackó színe van. Pont jó lesz, ha végre eljutok odáig, hogy elolvassam azt a nagy szatyor könyvet, amit szintén akciósan vettem. Pár alkalommal... Elhúzódik az akció...  :) Már mondtam a körülöttem lévőknek, hogy egy darabig ne engedjenek be a könyvesboltba... :)

Szóval örülés van. :)

Victory (1).jpg

Szólj hozzá!

Anyám

2014/08/15. - írta: Cirmola*

Beteg. :(

Ez nem olyan nagy újság, amióta az eszemet tudom, mindig volt valami baja. Ha épp nem volt, akkor csinált magának. De leggyakrabban a kettőt egyszerre. 

Mindig rácsodálkozom, hogy hogy lehetünk anya és lánya, annyira különbözünk sok szempontból, amennyire két ember különbözni tud - persze ahogy öregszem, egyre több hasonlóságot vélek felfedezni, amit ha őszinte akarok lenni magamhoz, tulajdonképpen nem is bánok annyira. 

Azt gondolom, kölcsönösen tanulunk egymástól - de ezt sajnos, ami nagyon fontos lenne, nem tudom sehogy sem átadni, pedig nagyon igyekszem jó ideje: minden, azaz minden hozzáállás kérdése. Ha beteg akar lenni, akkor beteg is lesz. Nincs mese. 

Egészen kicsi korom óta látom, hogy mit csinál - hogy tudatosan kifejleszt magában egy csomó nyavalyát, és azokat utána gondosan ápolja is évtizedeken keresztül. Nagyon sok időt és energiát fektetett abba, hogy belém nevelje ugyanezt, de következetesen lerázom magamról - én pont fordítva működöm, nem is tudom megérteni, hogy lehet így élni. Figyelemfelhívásnak gondolom, aminek semmi más célja nincs a világon, mint hogy foglalkozzanak vele, ne adj Isten, emiatt jobban szeressék. Szomorú, de ez van. 

Pont ez a bajom most is. Kiderült, hogy rákos. Hurrá... Műteni kellene, de annyira rossz a szíve és a vérnyomása, hogy egy orvos sem vállalja a magas rizikó miatt. A sugárkezelést ő nem akarja, érdemi gyógyszer pedig nincs. Körbeértünk. Jó pár évvel ezelőtt is azt mondták, hogy rákos (egy másik területen), és a műtőasztalon derült ki, hogy nem is... Na, erre most semmi esély, ha senki nem mer hozzányúlni - azt mondják, ha nem is hal bele a műtétbe, nagyon nehezen fog gyógyulni, sokat fog szenvedni. Mert a ráktól nem... És ha továbbterjed?... 

Sehogy sem jó. És ami miatt a plafonon tudok lenni egy perc alatt, amikor felhív, és közli, hogy biztos van még valami, amit eltitkolnak előle az orvosok, és azért nem műtik meg, mert mindenki rosszindulatú, szemét, és mindenki ellene van. Nem elég a rák, b****a meg a ló?... :( Muszáj még valamit hozzágyártani, hogy biztosan elég sz*r legyen?... 

Nem tudom meggyőzni, hogy menjen el másik orvoshoz is, több véleményt is meg kell hallgatni. Azt nem. Mert mi van, ha azt mondják, hogy nem is halálos beteg, vagy mi az akadálya?...

Hiába mondom, hogy próbáljon meg a már említett hozzáállásán változtatni, nem is érti. Ha azt mondom, hogy az étkezéssel is sokat lehetne javítani, nem képzelem... De nekem is segített. De hát nem értem meg, hogy ő azt nem szereti? Nem, nem értem meg. Sőt, magasról teszek rá. Én sem szeretek sok mindent, de amikor a gyógyulásom múlik rajta, megeszem - vagy épp nem eszem meg, attól függ, miről van szó. Nem olyan bonyolult kicsit odafigyelni cserébe azért, hogy életben maradjon. Szerintem...

Hosszú lesz még az út, feltéve, hogy hajlandó végigjárni. Ha nem akar élni, akkor én fejre is állhatok. A legrosszabb a tehetetlenség - hiába próbálok segíteni, nem hallgat senkire, úgyis azt csinál, amit akar. A legtöbb, amit tehetek, azt hiszem, ha megpróbálom elfogadni, hogy ez az ő élete, ő dönti el, mit kezd vele.

A többi majd kiderül... 

altes-boot-am-strand,-sonnenuntergang-173929.jpg

Szólj hozzá!

Nyár van, és éget a Nap...

2014/08/14. - írta: Cirmola*

...már amikor nem zuhog az eső. Hihetetlen ez a hülye időjárás... Akárhova is mentünk ezen a nyáron - vitorlázni, nyaralni, fesztiválozni -, tuti, hogy megáztunk. Nem is egyszer.

De ettől függetlenül azt hiszem, maximális sikertörténetnek könyvelhetjük el ezt a nyarat. Csipolka (nem akarom elkiabálni, de) úgy tűnik, tényleg kezdi összekapni magát. Idén sem pakolt hisztit a nyaralós táskájába, hála Istennek, kedves és nyugodt volt végig. Ennek köszönhetően mi is, és ez jó. Nagyon jó. Még a végén kiderül, hogy tényleg lehetséges a pihenés a családi nyaraláson. :)

És ugye a legnagyobb szerelem, amit mindennél jobban várunk minden évben, a maximus imádatus a köbön, az Ördögkatlan Fesztivál. Ha tudnék, most pirossal írnék. :) Nagyon-nagyon-nagyon jó volt most is. Óriási élmény még mindig, hogy mindenki kedves, mindenki jófej, az eddig ismeretlen arcok is, és a régiek is - hogy megismernek, hogy olyan, mintha nem is egy éve, hanem az előző héten váltunk volna el. A programok is szenzációsak még mindig. Minden évben tudjuk, hogy mire számítsunk, stabilan hozzák a magas színvonalat - és mégis mindig meg tudnak újulni. Olyan, mintha egy mesekönyvbe költöznénk egy hétre. :) Csodálatosan fel tudunk töltődni még mindig, és csak ez számít - észre se vesszük az esőt, a sarat, vagy hogy elfogy a meleg víz. Kit érdekel? Csak egy példa: lejött egy kedves ismerősünk, akinek aznap volt a szülinapja - ezt viszont mi nem tudtuk, ott derült ki. Kedvesem térült - fordult, megkérdezett valakit, az megkérdezett még valakit, és öt perc múlva ott állt mellettünk egy addig ismeretlen srác egy gitárral, hogy eljátssza neki a "boldog szülinapot" - perceken belül lett mellette a semmiből egy trombitás is, és nem sokkal később egy csörgődobos. Látták, hogy zene lesz, és jöttek, hogy beszállnak. Utóbbi srác nem sokkal később már a nagyszínpadon zenélt az esti koncerten. De előtte olyan helyre kis hangulatot csináltak, hogy még. És még csak nem is találkoztunk előtte, de nem számított - együtt voltunk ott, és ez elég volt. És ez csak egy példa a sok közül. :) Az a gondolatom támadt az utolsó napon, hogy legszívesebben lefeküdnék a földre, és megölelném az egész helyet egyszerre. És el sem engedném sokáig. Persze haza kellett jönnünk a végén, de a jó érzések - mint minden évben - még sokáig ki fognak tartani. 

Lassan Kedvesemnek is véget ér a hosszúra nyúlt nyári szabadsága - célegyenesben van két munkahellyel is, már csak alá kell írnia valamelyiket. Azt hiszem, példásan hoztuk ezt a három hónapot, sikerült nyugodtan és derűsen végigcsinálni, ami nem kis dolog. Gondolatban meg is veregetem a vállunkat. :)

Nálam még nem futott le minden, de talán lassacskán alakul. Közvetlenül a nyári szabi előtt felmondott a kollégám, akivel közel hat évig együtt dolgoztunk. Nem lesz könnyű a következő időszak, sem az, hogy egyelőre az ő munkáját is át kell venni, sem az, amíg meglesz és betanul az utódja - de hát úgy szép, ha zajlik, mint tudjuk.

Nem aggódom, most van bőven élményanyag, ami a semmiből is mosolyra fakaszt. Nem hozhat ki semmi a sodromból. :)

nature-landscapes_widewallpaper_a-summer-day_7332.jpg

Szólj hozzá!

Alakulunk...

2014/07/02. - írta: Cirmola*

...mint a púpos gyerek a prés alatt. 

Ezt "apám" mondta mindig anno. Csipolka szerint furcsa, hogy ilyeneket mondok. Meg furcsa, hogy ugrálok és sikítozok egy koncerten, meg furcsa, hogy táncolunk Apával. Simán cikik vagyunk neki. Én meg csak nevetek nagyokat, és remekül szórakozom rajta. Utóbbit csak titokban, persze. :)

Vicces, hogy ugyanezen akadt fenn anyám is nemrég. Pedig én mindig is ilyen voltam, csak ők nem jártak velem soha szórakozni. Anyám gyanús, hogy már ilyen marad, soha nem lesz lazább - a gyereken viszont még lehet csiszolni egy kicsit, legalábbis remélem. A komoly 14 éves fejével szinte mozdulatlanul, szálegyenes derékkal ülte végig azt a koncertet, amit én szemrebbenés nélkül végigugráltam. Mint mindig. Persze ha más csinálja, az tök jó, mert ők nem velünk vannak. Miatta égjen a saját gyereke. :) Hehe, és még nem is látott igazán tombolni, vagy asztalon táncolni. Kiszaladna a világból... :)

Pedig ő is ilyen lesz. Tuti. Sőt, belül már most is ilyen, csak még nem meri bevállalni. Azt mondta, nagyon-nagyon jó volt, csak épp ez kívülről elég visszafogottan látszott meg rajta. Meg kell tanulnia tojni a világra, és csak azért jól érezni magát, hogy jól érezze magát. Nyilván nem könnyű, főleg tizenévesen, de már nagyon sokat fejlődtünk. Eljött velünk (!) koncertre (!), gyalog (!), sok ember közé (!), mi Apával fröccsöt ittunk (!), és ha pisilni kellett, szó nélkül bevállalta a konténeres vécét (!). Igaz, azon szintén fennakadt egy kicsit, amikor nem volt kedvem sorban állni, és simán bementem a fiúkhoz, de nem is baj, neki még nem kell erre rászokni - majd ha olyan sokat próbált csataló lesz, mint én, és már nem lepődik meg semmin. :)

Szóval határozott fejlődést mutat a kisasszony, és ennek mindketten nagyon örülünk, Kedvesem és én is. Tréningezik a fesztiválokra, bár az még kemény dió lesz neki. Vagy nem. Ha így folytatja, ő lesz a legkeményebb. :)

Vicces, ahogy megismeri a másik oldalunkat is, és rácsodálkozik. Kiderül, hogy mi is voltunk - mit voltunk, vagyunk - fiatalok, mi is bulizunk, élünk, nem csak otthon ülünk, és komolykodunk egész nap. Azt még nem látja, hogy eddig is mehettünk volna együtt is, csak pont ő volt az, aki miatt nem lehetett, de majd belejön. Még azt sem látja, hogy az ember egy bizonyos kor (vagy tapasztalat) után már sokkal inkább megéli a(z élet)stílusát, mint amennyire külsőségekkel ki akarja fejezni mindig, minden áron. A rock and roll nem egy tánc, mint tudjuk. :) 

Szóval kicsit szorongva, de elindult végre, és ez jó. Nyilván nem szabad tolni, meg elijeszteni sem akarjuk, de próbálunk egy kis bátorságot önteni belé - anélkül, hogy átesne a ló túloldalára. Amire viszont hajlamos, de nem lehet mindig fogni a kezét. Szegény, nem lehet könnyű neki, annyiféle különböző hatás éri (az anyja, az iskola, mi, stb.), és maga sem tudja, milyen is lesz ő valójában - abban csak reménykedünk, hogy a sokféle példából majd kimazsolázza azokat, amiket tényleg érdemes követni. Amúgy meg találja ki szépen saját magát - szerintem menni fog. :)

Egyelőre talán a legfontosabb, hogy végre kezd alkalmazkodni. Ez hatalmas előrelépés, tekintve, hogy eddig körülötte forgott a világ. Szerinte legalábbis. Most azt kellene megértenie, hogy nem kell mindig mindenkinek megfelelni (ugye, a ló meg az ő oldalai...) - és nem is lehet. Kell pár (kevés) olyan ember, akinek ad a véleményére, hiszen mindig kell, aki tükröt tart, a többiekkel meg nem kell foglalkozni. De: nem összetévesztendő az, hogy egyáltalán nem számít, valaki mit gondol róla, azzal, hogy mindenkire magasról tesz. Ez is szép lecke lesz, amit nekünk sem szabad elfelejteni átadni, ha itt lesz az ideje. Vagy talán már itt is van. 

Érezze jól magát, csináljon, amit akar, amíg nem bánt vele senkit - ez nagyon fontos. És szintén nem egyszerű. Nem is gondolom, hogy rövid idő alatt menni fog, bele fog kerülni néhány pofonváltásba az élettel, mire helyre teszi magában, és magát az életében, de nem féltem. Azt hiszem...

Ha marad az irány, amit most látunk, akkor jó lesz. A többiben meg csak bízni tudunk, és ott lenni, ha szükséges. Remélem, mi sem rontjuk el. 

Kalandra fel! :)

032-pop-montreal-2013-day-4-photo-susan-moss.jpg

 

 

Szólj hozzá!

Na még egy kis kamaszkóóór

2014/05/08. - írta: Cirmola*

Újabb Csipolka-szösszenet. Ha így folytatjuk, lesz még bőven - de sebaj, egyszer csak áthatol a lila ködön...

Ezt most azért írom le, mert nem vagyok kíváncsi az unott arcodra, meg a vállvonogatásra. A véget nem érő kifogásokra meg különösen nem. Olvasd el, dolgozd fel, aztán ha alkalmasnak érzed rá az időt, megbeszéljük.

Mint mondtam, én értem. Azt szoktam mondani, hogy az enyém a világ összes türelme, és ez általában igaz is. De vannak dolgok, amik pillanatok alatt kihoznak a sodromból. Például a tuskóság. 

Nyugodtan sértődj meg, az úgyis jól megy, engem meg a legkevésbé sem érdekel. Lehet, hogy mindenki igyekszik a legnagyobb mértékben vattába csomagolni a kis lelkedet, de én nem fogom. Normálisan és kedvesen fogok veled beszélni, ahogy eddig is, egészen addig, amíg te is úgy beszélsz velem. Ha meg nem megy, magadra vess - én nem vagyok boxzsák, ha beszólsz, visszaszólok, ilyen egyszerű.

Azért, ahogy Anyáddal beszélsz, szégyellhetnéd magad - a szó legkomolyabb értelmében. Csak az a baj, hogy úgy tűnik, te erre képtelen vagy. Azt mondtad, a te dolgod. Rendben, legyen az, én nem fogok beleszólni - de néhány dolgot azért tarts észben (hiszen amellett, hogy meglehetősen önző, öntelt és ostoba módon vagy képes viselkedni, semmiképpen sem vagy hülye. Ennek ellenére külön felhívom a figyelmed a "vagy képes viselkedni" szavakra, hiszen tudom, mennyire szereted megragadni az összes alkalmat, amikor szerinted mindenki ellened van. Tehát még egyszer: nem ilyen vagy, így viselkedsz.) Vissza az alap témára: amikor kiabálsz Anyáddal, és elküldöd melegebb éghajlatra, gondolj arra, mit éreztél akkor, amikor egyik este később ment haza, és cérnavékony hangon nyöszörögtél, mert meg voltál ijedve... Az persze nem jutott eszedbe, hogy felhívj valakit a szomszédból - nincs meg a számuk, mert hónapok óta nem volt fontos beírni az új telefonodba. És azóta vajon beírtad? És ha már ez a helyzet, Apádat miért nem csörgetted meg legalább? Vagy a keresztanyádat? Ilyenkor nem vagy olyan nagylány, csak amikor biztonságban érzed magad, mert Anyád mögötted van, ugye? 

És még valami: ha csak akkor vagy kedves, amikor szükséged van valamire, pillanatok alatt el fog fordulni tőled mindenki - nem fogod érteni, hogy miért maradsz egyedül. Ha meg akkor sem, és ahelyett, hogy megkérnél valakit, hogy segítsen, leosztasz mindenkit magad körül, tényleg nagy kakiban leszel. Te fogod magad állati rosszul érezni, hogy lejjebb kell adnod az arcodat - hidd el, látjuk, milyen szép nagyra növeszted, nem kell minden alkalommal felhívnod rá a figyelmet. 

Bár nem kérted, adnék egy tanácsot - nem bonyolult, menni fog: gondolkodj. És ha már nem gondolkodsz, kérj segítséget - de semmiképpen se büntess másokat azért, mert te elbaltáztál valamit. Ha pontosan tudod már napokkal előre, hogy szükséged lesz valamire, akkor beszéld meg azzal, akire tartozik - ne az utolsó pillanatban üvöltözz olyan emberekkel, akik nem tehetnek semmiről, és csak segíteni akarnak. Elhiszem, hogy dühös vagy, de csak egyvalakire lehetsz: saját magadra. Ha időben gondolkodsz, mindent meg lehet oldani kedvesen, nyugodtan, és nem csinálsz magadból bazári majmot - és ami még fontosabb, nem bántasz meg senkit. Ne gondold azt, hogy te büntetlenül bárki fejéhez vághatsz minden sz*rt, azt meg pláne ne gondold, hogy egy semmit sem érő, átlátszó bocsánatkéréssel megoldhatod. Persze csak ha az érdekeid úgy kívánják... 

Én tényleg azt hittem, hogy megértetted, amit Apa mondott neked az üres szavakról, meg a manipulálásról. Tényleg nem látod, hogy mi történik? Nem látod, hogy hasztalanul próbálsz hülyének nézni, és befolyásolni mindenkit magad körül, az emberek - legalábbis a felnőttek biztosan - átlátnak rajtad?...

Az a helyzet, hogy én nem vagyok az anyád. Megelőzlek, mielőtt a fejemhez vágnád - jó lenne, ha nem arra gyúrnál, hogy azt érezzem, hála Istennek... És mivel nem vagyok az anyád, nálam nincs végtelen számú mindent-megbocsájtok-kredit. Ha nagyon sokáig ugrálsz az idegeimen, előbb-utóbb azt fogom mondani, hogy elég volt, nem vesződöm veled, ha nem vagy képes normális ember módjára viselkedni, és hidd el, az nem nekem lesz rosszabb. Tudom, hogy most azt gondolod, pont lesz*rod, de ha rám hallgatsz, nem ezt az utat választod. Nem várom el tőled, hogy most felfogj mindent, ami körülötted történik, hiszen - veled ellentétben - én tudom, hogy még keveset tudsz az élet dolgairól. Nem nézlek sem hülyének, sem gyereknek, de én már jóval több mindent megéltem, mint te - remélhetőleg ezek egy részét neked nem kell majd. Nyugodtan gondolhatod azt, hogy te már most okosabb vagy nálam - nem én foglak meggyőzni az ellenkezőjéről, hanem a tapasztalat. 

Választhatsz: vagy ténylegesen elvadítasz (majdnem) mindenkit magad mellől, vagy megpróbálsz hallgatni ránk, hátha mégsem csak rosszat akarunk neked. Még kísérletezhetsz egy darabig, de a saját életedet is megkönnyítenéd, ha gondolkodnál egy kicsit - nem azon, hogy mennyire sajnálod önmagadat, hanem azon, amit itt leírtam. Tudom, hogy értelmes és érző emberke vagy, jó lenne, ha eszerint próbálnál meg működni. 

Én nem fogok ezen egy pillanatig sem görcsölni. Továbbra is nagyon szívesen segítek bármiben, de csak akkor, ha partner vagy benne.

És hidd el, akkor is látom rajtad, ha nem vagy őszinte, ha nem mondom. 

Szólj, ha szeretnél beszélgetni.

<3

Grumpy-Cat-in-Space.jpg

Szólj hozzá!

Kis mérleg

2014/05/03. - írta: Cirmola*

Hat évesek lettünk. :) Nem kevés dolgot csináltunk végig együtt, és remélem, még annál is többet fogunk a jövőben. Nagy-nagy szeretés van, amiért sokat dolgoztunk - persze jó értelemben. :) Most jöhetne egy csomó közhely, például, hogy ami nem öl meg, az megerősít, és ez így is van, de a lényeg, hogy működünk, jól működünk, és azon leszünk, hogy ez még sokáig így is maradjon. Amíg mindkettőnknek jó. :)

Ami kicsit kevésbé jó hír, hogy mintha kezdenék kissé visszacsúszni. Valahogy kéthavi ciklusokban leszek mindig egy kicsivel rosszabbul - remélem, a homeopátiás dokinéni rájön az okára, és kikever nekem valami csodabogyót, ami megoldja a dolgot. Nem szeretnék újabb kísérletezést mindenféle hormonokkal...

Ami viszont jó, hogy megkeresett egy gyerekkori barátnőm, hogy segítsek neki a most induló vállalkozásában. Olyan terület, amihez nem sok közöm volt eddig, de ez nem tart vissza. Le a kalappal előtte, ő megcsinálta azt, amit mindenki csak tervezget, de szinte senki nem lép meg: feladta a jól menő munkáját, és gyakorlatilag a nulláról indult, hogy megvalósítsa az álmát. Szép kihívás, de én hiszek benne, hogy menni fog. Ügyes, csak még nem hiszi el magáról. De idővel be kell látnia. :)

Kedvesem is váltás előtt áll. Megszűnt a régi munkahelye, és most valami más következik. Azt még nem tudjuk biztosan, mi, de már épp itt volt az ideje, úgyhogy valami jónak kell lennie. Én még mindig javíthatatlan optimista vagyok. :)

Szóval alakulunk, mint az a bizonyos púpos gyerek a prés alatt. Új dolgok jönnek, remélem, jók is lesznek. Ránk férne... Bár amíg szeretjük egymást, mindent megoldunk, és ebben tényleg hiszek. :)

20110316002353.jpg

Szólj hozzá!

Az évszázad esküvője :)

2014/04/27. - írta: Cirmola*

...mondta Kedvesem. És tényleg. :)

Tegnap Eszter és Gábor hivatalosan is összekötötte az életét. 

Nem gondoltam volna, hogy én még meg fogok valamin hatódni. Pedig de. Nem is egyszer. És nem azért, mert olyan szentimentális lettem, hanem mert ennyi szeretetet rég éreztem egy helyen koncentrálódni. Az első pillanattól az utolsóig olyan volt, mintha tényleg egy nagy család lettünk volna - pedig nem voltunk kevesen, és sok embert akkor láttam életemben először. Tulajdonképpen a vendégek legnagyobb részét. Ennek ellenére egy másodpercre sem éreztem azt, hogy idegenek között lennék - ez nagyon nagy dolog. 

Kezdve a szervezéssel - annyira odafigyeltek minden apró részletre, egyszer sem fordult elő, hogy ne tudtuk volna, mi következik, mit hol találunk, kinek hol a helye, stb. Gyönyörű volt minden, ünnepélyes, de mégis emberi - nem volt giccses, nem volt túlzó, és mindenből áradt egy végtelenül kedves, vidám, és egyszerre ünnepi hangulat: itt valami különleges történik, aminek jó a részese lenni. 

Most éreztem esküvőn először - beleértve a sajátomat is -, hogy ez mennyire nagy dolog valójában. Ez most tényleg arról szól, hogy két ember egy mindennél erősebb szövetséget köt egymással - és nekik elhiszem, hogy ez valóban egy életre szól. Hogy is lehetne másképp? Összetartoznak és kész. :)

Annyira aranyosak voltak, annyira áradt belőlük az öröm és a szeretet, hogy mindenkinek jutott belőle - és mindenki vissza is tükrözte ezt. Ez volt benne a legjobb: csordultig megtelt a szívem jó érzésekkel, és bármerre néztem, mindenkin ugyanezt láttam. Őszintén. És ez az, amiért ez volt az évszázad esküvője. 

Köszönjük, hogy ott lehettünk. Köszönjük, hogy megosztottátok velünk ezt az örömöt. :)

Eszter és Gábor, legyetek nagyon boldogok! :) 

Wedding-HD-Ring9.jpg

Szólj hozzá!

A kamaszkor margójára

2014/04/22. - írta: Cirmola*

Egyszer, majd ha elég érett leszel rá, átküldöm neked a blog linkjét - addig meg gyűjtöm az élményeket, tapasztalatokat - lásd te is, hogy kívülről milyen volt. Ezt a bejegyzést most kifejezetten neked írom, Csipolka - remélem, időben rájössz majd pár dologra...

Először is szeretném leszögezni, hogy igen, én is voltam kamasz. Apa is, Nagyi is, mindenki. Mi sem voltunk egyszerűek, én legalábbis biztosan nem - képzeld el, még emlékszem rá, annak ellenére, hogy az előző évezredben volt.

Velem sem volt könnyű. Azért írom, hogy "sem", mert bizony veled sem az. Meg azért is, hogy ne érezd azt, hogy hegyibeszédet akarok tartani, mintha én tökéletes lennék. Nem vagyok. Pont ezért megértem, hogy ez az időszak neked sem egy leányálom, nem is várom el tőled, hogy mindig kisangyal legyél. Sőt, meg is ijednék, hogy valami bajod van... Tessék csak lázadni, kibújni azokból a szerepekből, amiket nem érzel a magadénak. Keresd meg a saját utadat, újíts, fedezd fel a világot, találd meg benne a helyedet - de ésszel. És ami még fontosabb, szívvel. Anélkül nem fog menni.

Akár tetszik, akár nem, vannak alapvető dolgok az életben, amik mindenkire vonatkoznak, kivétel nélkül. Ilyen például, hogy odafigyelünk egymásra. Hogy néha magunk elé helyezzük azokat, akiket szeretünk. Hogy képesek vagyunk csendben a hátérbe húzódni, ha a másik érdekei úgy kívánják - és ezalatt nem azt értem, hogy dúlva-fúlva, mélységes önsajnálatba burkolózva elvonulunk, hanem hogy biztosítjuk őt a szeretetünkről, ott vagyunk, ha szüksége van ránk, de közben hagyjuk őt érvényesülni. És nem rontjuk el az örömét csak azért, mert nem rólunk szól. Ugye?... Vagy előre készülünk, mert tudjuk, hogy családi ünnep lesz, és kitaláljuk, elkészítjük az ajándékot azoknak, akiket szeretünk. Nem az orruk előtt, századszori noszogatásra, grimaszolva, csak azért, mert "kötelező". Nem, nem kötelező. Azért készítünk ajándékot, hogy ezzel is kimutassuk a másiknak, hogy fontos nekünk, és szeretnénk neki örömet szerezni. Te persze mindig számítasz arra, hogy kapsz valamit, ugye? Mert ez természetes. Végtelenül visszatetsző és elszomorító, hogy te hónapokkal előtte benyújtod a listát, hogy kitől mit vársz el, de amikor másról van szó, nagy ívben tojsz rá. Nagyon nagy pofonokat fogsz még kapni az élettől, ha soha nem nézel körül, mindig csak magaddal törődsz...

Nyugodtan felhúzhatod az orrod ezen is, nincs megtiltva. De jobban járnál, ha inkább elgondolkodnál rajta. Mi szeretünk, de nem leszünk mindig ott, hogy kihúzzunk a sz*rból. Azon kívül nekünk is van lelkivilágunk, nem csak neked - ne kísérletezz vele, hogy mennyit bír...

Van az a kor, amikor a gyereknek még alanyi jogon jár minden - de van egy rossz hírem: te már rég kinőttél belőle. Tetszik, nem tetszik, felelősséget kell vállalnod a saját dolgaidért - és hiába hiszed azt, nem jár mindenért automatikusan bocsánat.

Még egyszer mondom: mi szeretünk, nem akarunk bántani, igyekszünk a helyes irányba terelgetni - mert ez, amerre haladsz, neked sem lesz jó, csak még nem látod. De nélküled nem fog menni.

Igen, segítünk. Itt leszünk, ahogy eddig is. Nem elvadítani akarunk, épp ellenkezőleg. Nem azt akarjuk megmondani, hogy mit csinálj, mit gondolj - te is el fogod követni azokat a hibákat, amiket el kell követned, ha fejre állunk, akkor is. Nem tudunk sem megvédeni, sem megakadályozni, csak támpontokat akarunk adni, amik minden helyzetben segíteni fognak.

Mint a szeretet, amit igenis ki kell mutatni. Melós egy dolog, de az élet valójában erről szól. Szeretni másokat, tenni értük, és akkor téged is szeretni fognak.

Gondold meg, megéri. <3

the-teenage-existence-II-photography-19594077-1500-1000.jpg

                                                                                                                                  A kép illusztráció

 

Szólj hozzá!

Tavaszodunk

2014/03/18. - írta: Cirmola*

Végre. Bár a tél csak jelzésértékűre sikeredett, a napsütés azért hiányzott.

Talán Kedvesem eddig nem említett, de a háttérben vastagon jelen lévő befordultsága is eltűnik végre - kifelé látványos a javulás, remélem, belül is mozgolódik már valami. :)

Én a magam részéről jól vagyok, azt hiszem. A január és a február tünetszempontból csodálatos volt: könnyen, gyorsan lementek, nem volt a világon semmi gond. Közben voltam kontrollon, kaptam egy újabb dózis kis fehér bogyót. Azt nem tudom, hogy emiatt, vagy a fáradtság is belejátszott a 3 napos farsangi buli miatt (mikor máskor legyek rosszul, ha nem akkor, amikor elutazom, nyilvánvaló), de a március valamivel nehezebbre sikeredett - de nem panaszkodom, a decemberhez képest így is leányálom volt. Most már jól leszek, és kész! :)

És ha már tavasz, vettem magamnak egy Kedvesem szerint "rockabilly pink" :), szerintem ciklámenszínű, pöttyös sálat. Egyszerűen zseniálisan aranyos. Kis dolog, de a kis dolgok az igazán nagy dolgok, mint tudjuk. :)

És ha már igazán nagy dolgok, nem adtam fel az álmaimat, bár per pillanat nem is haladtam velük semmit - pontosabban még nem jutottam tovább a tervezési szintnél. Mindent szépen sorban, időm, mint a tenger. :) Kicsit kifulladt a lendületem gyakorlatilag minden szinten - de azért van a tavasz, hogy feltöltsön. Ugye. A legeslegsürgősebb elintéznivalóm  - ami egyszerűnek látszik ugyan, de korántsem az -, hogy végre kialszom magam. Ha ez megvan, képes leszek újra érdemben gondolkodni - kikapcsolom a robotpilótát, visszaveszem a kézi irányítást, és hajrá! 

...és akkor majd írok egy rendesebb bejegyzést is. :)

2014-01-10-tavasz-januc3a1rban-91.jpg

Szólj hozzá!

Az ÖTLET :)

2014/02/19. - írta: Cirmola*

Elkezdtem lottózni. Vicces, mert nem is hiszek benne. Ennek ellenére rendszertelenül, de szorgalmasan ikszelek, mert nagy terveim vannak - ahhoz meg pénz kellene. Persze elkezdhetnék rá félretenni a fizetésemből, de úgy - gyors fejszámolással - leghamarabb 2128 tájékán tudnék belefogni... Tehát más megoldás kell. A lottó ugyan bizonytalanabb, de végkimenetelét tekintve mégiscsak megnyugtatóbb, mint mondjuk a bankrablás... :)

Na jó, ez volt a poén része, de az álmaimat komolyan gondolom. Ugyanis kitágítottam a határaimat, és elkezdtem nagyban álmodni - végre van valami, aminek látom értelmét, amiért képes és hajlandó lennék sokat dolgozni. Maga az ötlet nem új (a szakdolgozatomat is erről írtam évekkel ezelőtt, és igen, tudom, hogy már másoknak is eszébe jutott), de most öltött igazán kerek formát a fejemben. Azt hiszem, megtaláltam az "igazi utat". Körbe fogom járni a kérdést, hogy lenne-e egyáltalán létjogosultsága, tudna-e működni az általam kigondolt formában, ill. ki és mennyivel támogatná. Anélkül nem fog menni...

A nagy álmom pedig egy állatorvosi és oktatási központ. 

Sokáig szerettem volna menhelyet alapítani, de úgy látom, hogy annak a hagyományos formában hosszú távon nincs jövője - túl sok van belőlük, értelmezhető háttér, rendszeres bevétel vagy támogatás nélkül. Állandó gond az állatok elhelyezése, élelmezése, ill. orvosi ellátása. A félreértések elkerülése végett: nem üzleti szempontból nézem, nem meggazdagodni akarok, hanem egy fenntartható rendszert szeretnék létrehozni, ami egy idő után nagyrészt, legjobb esetben pedig teljesen önműködő lenne. A másik végéről megközelítve: mindenféleképpen szeretném azt elkerülni, hogy elinduljon egy menhely, befogadjon egy csapat szerencsétlen, ápolásra szoruló és/vagy gazdátlan állatot, és egy-két év múlva be kelljen zárni, és szélnek kelljen ereszteni mindet, mert felemésztik a költségek. 

Azt gondolom, a gazdikeresésen kívül, ami persze kiemelt prioritást élvező feladat, a legeslegfontosabb dolog rögtön kettő: az egyik az orvosi ellátás, mind a sürgősség, mind a megelőzés szempontjából - egyértelmű, hogy a sérült, beteg kutyákat kezelni kell, de legalább ennyire fontos az ivartalanítás is. Óriási számú kóbor, ill. menhelyi kutya keresi volt vagy jövendőbeli gazdáját, minden eszközt meg kell ragadni annak érdekében, hogy ez a szám a lehetőségekhez képest legalább ne nőjön. (Ide kívánkozik a chip behelyezésének kérdése is, ami szintén egy nagyon hasznos segítség mind a gazdinak, mind a kutyának, ha esetleg elvesztenék egymást.)

A másik első, sőt talán még elsőbb számú kérdés pedig az oktatás. Egészen kicsi kortól el kell kezdeni erősíteni a gyerekek természetes állatszeretetét, és ahogy nőnek, fokozatosan megismertetni velük a felelős állattartás feladatait, azt, hogy hogyan tudnak úgy együtt élni az állataikkal, hogy az mindkét félnek jó legyen. Föl kellene építeni egy olyan struktúrát, amibe már kicsi kortól be lehet illeszkedni, de akár később is be tudnak kapcsolódni - egy olyan élményanyagot, ami egyszerre tanít és szórakoztat, amivel meg lehetne alapozni azt, hogy felnőve ők már felelősséggel bánjanak az állataikkal. 

Hogy néz ki ez a gyakorlatban? Először is, a kettőnek nemcsak párhuzamosan, de összekapcsolódva kell működnie. 

Mint említettem, nem menhelyet szeretnék. Mindenképpen szükség van orvosi rendelőkre, ill. átmeneti szállásokra a folyamatos felügyeletet igénylő betegek részére - de állandó lakók nem lesznek, legfeljebb egy-két "oktató" kutya vagy cica. :) A központ célja, hogy segítse, vagy adott esetben átvállalja a menhelyektől az orvosi ellátás megoldását. Természetesen ez idő alatt az állatok etetését, gondozását is, de a kezelés végén visszaadjuk őket, hogy jöhessenek a következők.

Itt fog összeérni a két szál: azt szeretném, ha a gyerekek a saját szemükkel látnák, hogy mi lesz azokkal a kutyusokkal, cicákkal (stb.), akik az utcára kerülnek a felelőtlen felnőttek miatt - lássák (persze a nagyobbak), hogy baleset éri a kidobott kutyákat, csont soványra fogynak, betegek lesznek, mert ők nem tudnak magukról gondoskodni. Nézzenek bele a szemükbe. Lássák a pici kölyköket, akik elvesztették az anyjukat... Persze nem akarok kegyetlen lenni, nem a véres részére gondoltam, és messze nem is ez a dolog vége. Csak azt szeretném, ha később átgondoltan vállalkoznának az állattartásra, hogy jusson eszükbe, hogy ők nem akarnak ilyen felnőttek lenni, akik ezt okozzák. 

És hogy mégis mosolyogva menjenek haza, lássák a gyógyult állatokat, játszanak velük, simogassák meg őket, nevessenek együtt. És közben a kedves, mosolygós állatorvos néni vagy bácsi elmagyarázza nekik - érdekesen persze -, hogy mire is van szüksége valójában egy ilyen tündibündi kiskutyának vagy cicának. Vagy egy nagyobbnak. Remekül interaktívvá lehet tenni az ilyen oktatást, kérdezni kell tőlük, megdicsérni őket, stb., és közben szépen végigvenni az összes fontos kérdést, onnantól, hogy egyáltalán mit eszik és mit nem eszik az állat, hol és hogyan kell tartani, mennyit kell vele foglalkozni, egészen odáig, hogy miért is fontos az ivartalanítás.

Nyáron lehetne napközis tábort is szervezni - mindenféle korosztály számára -, segíthetnek a kis betegek ápolásában, játszhatnak és tanulhatnak közben. Ez a témakör gyakorlatilag kimeríthetetlen. :) Ezen felül szorosabbra is lehetne venni az együttműködést óvodákkal, iskolákkal - akár évente is jöhetnek, mindig egy kicsit többet tanulni. Készülhetnek is előre, vagy utólag - csinálhatunk mini pályázatokat (rajzban vagy nagyobbaknak írásban), esetleg utólag fotós beszámolóval. Az év végén készülhetne az egészből egy kiadvány a részt vevő intézményekkel, gyerekekkel együttműködve, és mindenki kapna belőle. 

Akik pedig fogékonyabbak, és szeretnének a későbbieken is részt venni a programban, jelentkezhetnek önkéntesnek - akár ide, akár valamelyik menhelyre. Mindig jól jönnek a segítő kezek. 

Millió ötletem van. Tényleg. Mint egy nagy fa, megvan a gyökere, és már most tele van hajtásokkal. Már csak a pénz hiányzik hozzá. Méghozzá nagyon sok. Nem akarok naiv lenni, tudom, hogy ez rengeteg munkát, és még több anyagi ráfordítást igényel, de egy próbát mindenképpen megérne - ha sikerülne egy működtethető vázat összerakni papíron, szinte biztos vagyok benne, hogy szépen lassan kialakulna mögötte egy támogató bázis - ha lesz neve, mellé fognak állni nagyobb cégek is - sokan hangoztatják, hogy milyen fontos a társadalmi felelősségvállalás. Hát lássuk... 

boy-with-dog.jpg

Szólj hozzá!

Tél, tél

2014/01/30. - írta: Cirmola*

Itt. Most. Ez az első telem, amikor a sapka és a kesztyű nem a táskám alján utazik, hanem föl is veszem. Minden nap. Rájöttem, hogy már elég öreg vagyok ahhoz, hogy a praktikumot az esztétikum elé helyezzem. Magyarul utálom, ha fázik a fülem. :) Különben is, elég helyre kis sapkám van, azt mondják, "aranyos" vagyok benne - nem mondanám, hogy 34 évesen ez volt a fő célom, de sebaj, lehetne rosszabb is. :) A lényeg, hogy kutya hideg van...

Mostanában két dolog foglalkoztat - és egyik sem a betegség, végre. A legutóbbi "kritikus alkalom" meglepően könnyen lefutott - nagyobb rosszullétek és vödör nélkül - ez bizakodásra ad okot. Persze egy fecske még nem csinál tavaszt - különben is tél van, mint tudjuk -, de én nagyon drukkolok, hogy a többi is ilyen zökkenőmentes legyen ezek után. Ha ez bejön, meggyőződéses homeopátia-hívő leszek. És egészséges, remélem. :)

Szóval álmodozom. Álmaim mindkét tárgya elérhetetlen messzeségekben ringatózik egyelőre (sajnos), de ettől még konkrét elképzeléseim vannak. Természetesen. Álmodozni csak szabad, nem? Különben is, ha már nem is álmodik az ember, akkor mi értelme tolni a szekeret?... Ugye.

Az első egy saját, a mostaninál kicsit nagyobb lakás. Hitel és bérleti díj nélkül. Tudom, húzzam ki a kezem a biliből, de akkor is. Nem vágyom nagy dolgokra, nem akarok kacsalábon forgó palotát. (Persze arra is lennének ötleteim, ha mondjuk ötösünk lenne a lottón. Sosem lehet tudni, nem igaz? Mi van, ha egyszer bejön, nehogy már felkészületlenül érjen! :) ) Igazából csak azt szeretném, ha mindenkinek lenne egy saját, külön bejáratú ajtaja (igen, ez egy képzavar, de nekem tetszik :) ), amit magára csukhat, ha akar. Három szoba. Nem olyan eget verő kívánság szerintem. Rendszeresen átböngészem a neten a lakáshirdetéseket, nézelődöm, tervezgetek. Persze mindenki hülyének néz, hiszen nincs két egyforma forintom, de nem zavar. Nekem jól esik legalább elképzelni...

A másik nagy vágyam újra néhány helyes kis szőrös. :) Mielőtt valaki félreértene, egy kutyára gondoltam. Pontosabban kettőre. És / vagy egy macskára. Vagy inkább kettőre. :) Egy állat nem állat, depisek lesznek egész nap egyedül - kell valaki, akivel tudnak szélhámolni, meg összebújni, ha elfáradnak. Ugye. És itt összeér a két álmom: ha lenne saját lakásunk, végre lehetne kutyánk / macskánk is. (Sőt, ha meglenne a lottó ötös, azonnal nyitnék egy állat-örökbefogadó központot. Már azt is megterveztem. Az nem kerül semmibe...)

Utóbbi témában szintén követem az eseményeket (egy részét persze, hiszen sajnos annyi a gazdátlan állat, hogy lehetetlen lenne minddel egyszerre foglalkozni). Olvasom - egyebek mellett - az illatos úti állatorvos naplóját: http://eletazillatoson.hu/, nagyon-nagyon szerethető módon osztja meg a történéseket, a gazdira váró kutyusokkal együtt. Le a kalappal. Másik kedvencem Demény, a kötsög - egy örökbefogadott vizsladiktátor blogja. Szenzációs. :) És ha már így, akkor szeretném megosztani az egyik bejegyzését, ami engem eléggé szíven talált: http://demenyakotsog.cafeblog.hu/2014/01/25/macera/.

Hiszen mint tudjuk, tél van...

menhelyracs.JPG

Szólj hozzá!

Ausztria, a kenguruk földje :)

2014/01/21. - írta: Cirmola*

És közben majdnem. :) Legalábbis abban a tekintetben, hogy sikerült gyakorlatilag lemennünk a térképről egy olyan helyen, ahol már nem egyszer jártunk...

Az úgy volt, hogy elutaztunk céges síelésre. A csapat nagy része síelt is - mi az egyik nap két kolléganőmmel elmentünk csavarogni, városnézős, kávézós, csajos napot tartottunk Mariazellben, ami 25 km-re volt a szállásunktól. Remekül elvoltunk egész nap, szép volt az idő, sütött a nap, a városka nagyon édes, simán el lehet tölteni ott egy napot annak ellenére, hogy a méretét tekintve gyakorlatilag elfér az ember zsebében. :) Sőt! Egy évvel ezelőtt kinéztem egy szép kis ezüst angyalmedált az egyik kirakatban, de nem tudtam megvenni, mert szombat lévén zárva volt a bolt. Most visszamentem (pénteken), és ő még mindig ott várt a kirakatban. Most már a nyakamban van. :) 

Amikor minden, de tényleg minden bezárt (a hotel kivételével), és el is kezdett sötétedni, úgy döntöttünk, hogy elindulunk haza - kiszámoltuk, hogy még kényelmesen vissza is érünk a vacsorára. Pont, amikor beültünk az autóba - 6 óra körül - rám telefonált az egyik kollégánk, hogy hol vagyunk - vidáman közöltem, hogy most indulunk Mariazellből, fél óra, és ott vagyunk a szálláson. El is indultunk, és annak rendje és módja szerint belemerültünk a beszélgetésbe. Egy idő után feltűnt, hogy 1) már rég ott kellene lennünk, 2) nem ismerősek a látnivalók az út mentén. Újabb kilométerek teltek el, nem is kevés, mire mindenki belátta, hogy valami nem stimmel, és félreálltunk. Tegyük hozzá, sehol, de sehol nem láttunk útjelző táblákat. Megkérdezni sem volt kit - valamiért ott délután 5 után már a fű se nő, ember nincs az utcákon...  Nem volt mit tenni, bekapcsoltam a céges telefonomon a gps-t - persze internetkapcsolat nélkül nem működik, nehogy már olcsón megússzuk... Azt nem írom le inkább, hogy mit kínlódtunk össze, mire visszakeveredtünk Mariazellbe - több, mint 1,5 óra volt. Persze a gps-t kikapcsoltuk hamar, hátha nem megy rá a gatyánk... Mire visszaértünk, eszünkbe jutott, hogy szólni kellene a többieknek, mert már biztos aggódnak - azt nyilván nem valljuk be, hogy eltévedtünk, a világ minden kincséért sem... :) Szépen írtunk egy sms-t, hogy "csak szólunk, hogy csak most indulunk Mariazellből" - ami igaz is volt. Lényegében. Hiszen tényleg akkor indultunk, azt meg nem kell mindenkinek az orrára kötni, hogy másodszor...  :) 

Megint elindultunk. És megint rossz irányba... Újabb kilométerek, újabb félreállás, újra gps. Újra beállítottam a célt, de megint nem volt semmi ismerős. Visszafordultunk, aztán megint. Kezdtük feladni a csüggedést... Megálltunk egy benzinkútnál, megkérdeztük - és pont az ellenkező irányba állítottak, mint a navigáció. Itt már nem volt annyira őszinte a mosolyunk... Sebaj, menjünk arra. Továbbra sem volt sehol egyetlen tábla sem - de még közvilágítás sem. Nem volt egyszerű, de megint visszakeveredtünk Marizellbe. Gondoltuk, harmadszor már nem írjuk meg, hogy most indulunk... Megkerestük a nyitva lévő hotelt, és ott szétváltunk, a kolléganőm megkérdezte a vendégeket, én a pincérnőt. Már nem is csodálkoztunk, hogy két különböző útbaigazítást kaptunk... Sebaj, egy életünk, egy halálunk, aki vezet, az választ - ennél sokkal rosszabb már nem lesz... Végül majdnem este 10 volt, mire hazaértünk - a 25 km-es távot 160 km alatt teljesítettük. Vacsora persze már nyomokban sem volt...

Egyikünk sem tudta, hogy mi volt ez az egész. Olyan szinten vesztettük el a fonalat, ahogy talán még soha - nem vagyunk ennyire fogalmatlanok, tényleg - valami történt ott, valamit el kellett kerülnünk, vagy valami hasonló lehetett... 

Másnap elmentünk Salzburgba, ami 250 km-re volt. Mert elvittek a fiúk. :) Ki tudja, mi hová lyukadtunk volna ki - lehet, hogy a végén tényleg láttunk volna kengurut... :)

Mariazell_Basilika_3.jpg

1 komment

A teljesség kedvéért (folyt.köv. I.)

2014/01/07. - írta: Cirmola*

Legutóbb kicsit szkeptikusan, de annál lelkesebben ott tartottam, hogy "Hurrá, egészséges vagyok!". Azóta persze kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását. Miután a következő alkalommal még mindig jóval többet véreztem a megengedettnél, és meglehetősen rosszul is voltam, visszamentem ahhoz a dokihoz, akitől a fenti megállapítás származott - ugyan mondja már meg, ha tényleg nincs semmi bajom, akkor ez mitől van...

Most egy másik rendelőben voltam, ahol jó az ultrahangos gép - nagyon vicces volt, itt már ketten voltak egy hölggyel, akiről először azt hittem, az asszisztense, de aztán kiderült, hogy a felesége (aki szintén szakmabeli, tehát nem csak időtöltésből volt bent. Vagy valami...). Mikor elmondtam, hogy ki vagyok, mi történik, a doki átnézett a nőre, és csak ennyit mondott: "Tudod, ő az, akiről meséltem". Köszi... Kezdtem magam csöppet hülyén érezni, "kis színes" lettem a vacsora közbeni milyen-napod-volt-drágám - beszélgetésben...

Mindegy, ezen is túl vagyunk, megvizsgáltak (ketten...), amikor persze kiderült, hogy őőő... izé... mégiscsak ott van az a myoma... Nem mondhatnám, hogy különösebben meglepődtem... Sebaj, kaptam új gyógyszereket (a harmadik félét 4 hónapon belül), ezek tuti jók lesznek, fél éven belül jól kell lennem. Fél év? Azaz 6 hónap?... Mindegy, ez van, az enyém a világ összes türelme, kivárom. Mást úgysem tudok tenni...

Közben egy kedves ismerősöm ajánlott egy homeopátiás orvost - elmondása szerint őt meggyógyította gyakorlatilag ugyanebből, és én hiszek neki. Meg is kerestem, voltam is nála egy maratoni beszélgetésen - 3 órán keresztül faggatott mindenféléről, a betegségről, a tüneteimről, a gyerekkoromról, a párkapcsolatomról, az étkezési  és alvási szokásaimról (az abszolút kedvencem az volt, hogy kidugom-e a lábam a takaró alól alvás közben, vagy sem :) ), és arról, hogy hogy viselkedek konfliktushelyzetben. A végén adott 1, azaz egy darab icipici bogyót. Kicsit fura volt, de végülis ő ért hozzá, én elfogadom. Mondta, hogy 2-3 hónap, mire várhatóan javulni fog (remélve, hogy eltalálta a bogyót), de eleinte számítsak rá, hogy rosszabbodni fognak a tünetek, a homeopátia már csak ilyen. Rendben, legyen így, mit veszíthetek - ahogy a kialakuláshoz sem 2 nap kellett, nyilván a gyógyuláshoz sem annyi kell. Megállapodtunk, hogy ez idő alatt nem szedek más gyógyszert - az utóbbi időben összevissza kevert hormonok is rendesen felboríthatták a szervezetemet, nem árt neki egy kis pihenés. Tegyük hozzá, én lennék a legboldogabb, ha természetes úton meg tudnék gyógyulni, és nem kéne még egy szekérderéknyi hormonkészítményt beszednem. 

Ahogy megjósolta, a következő alkalom fokozottan "jól" alakult - bár most nagyságrendekkel kevésbé voltam rosszul, sikerült egy 12 napos vérzést produkálnom, ijesztő mennyiséggel. Már kettesével szedem a vastablettát... A végére kezdtem feladni a csüggedést, de csak abbahagyta, hál' Istennek (csak neki tudom tulajdonítani, mert a vérzéscsillapítótól meg sem hatódott). Most kis félelemmel kevert kíváncsisággal várom, mit tartogat számomra a következő alkalom - a naptár szerint pont akkor kell kezdődnie, amikor elvileg külföldre utazom 4 napra, azaz a "legjobbkor" - ha így lesz, valószínűleg el sem indulok, mert nincs értelme. Szóval most drukkolok nagyon, hogy el tudjak menni...  

Mindent összevetve a helyzet sz*r, de nem reménytelen - nagyon bízom benne, hogy most már tényleg jobb lesz. Nemsokára kiderül. 

És így a végére: az jutott eszembe közben, hogy állítólag a nők azért élnek tovább, mert havonta cserélődik a vérük egy része, tisztul a szervezetük - ha így folytatom, én 150 évig fogok élni. :) Csak az nem mindegy, hogy hogyan... :)

old_lady_cuba_by_regien68-d4n3mz1.jpg

4 komment

Kész, lezártam! (Nyersen őszinte szöveg. Én szóltam.)

2013/11/28. - írta: Cirmola*

Ilyet még nem láttam életemben, pedig megjártam már a hadak útját néhányszor. A lelki oldalát most nem boncolgatom - megírtam azt is, de még nem tudom, hogy fel akarom-e tenni. De ezt muszáj...

 

Egy komoly betegség. Vagy nem.

Ahogy egy nagyon kedves barátom szokta mondani, az intimitásnak is vannak határai - de nem most. Most az anonimitás lesz az a határ, és szépen leírom az egészet az elejétől fogva, mert ilyen a világon nincsen. 

Két évvel ezelőtt kezdődött. Rendszeres fogamzásgátló-szedőként szép, egyenletes ciklussal éldegéltem, de elkezdtem fokozatosan egyre többet vérezni - egy ideig nem is foglalkoztam a dologgal, de egyszer csak szabályosan elöntött - és akkor nem is menstruáltam. Persze bepánikoltam, irány a doki - ő közölte, hogy myomám van, nem nagy, de a lehető legrosszabb helyen, az okozza a vérzést. OK. Mi az a myoma? Daganat. Puff... Kb. az ég szakadt rám. Ne ijedjek meg... Késő! Ez jóindulatú, nem lesz baj, de ki kell operálni. Hogy összevagdossanak? Engem? Ott? Kizárt! 

Szépen hazamentem (na jó, nem szépen, hanem bőgve, mint a záporeső), és elkezdtem utánanézni, hogy mivel tudnám én ezt a műtétet elkerülni. Természetesen összevissza kapkodtam mindenhez, próbáltam mindenbe belekapaszkodni, ami jónak tűnt. Elmentem egy dietetikushoz, összeírt nekem egy diétát - 3 hónapig csináltam, aztán abbahagytam, mert csomókban kezdett hullani a hajam. Mellette persze kipróbáltam mindent: teákat, kapszulákat, meditációt, családállítást.

Valamit javult a dolog, szilárdan hittem, hogy meg fogok gyógyulni operáció nélkül is. Aztán közel két év lavírozás után a vérzés - nem vérzés határán (voltak köztes vérzéseim, de rohamszerűek nem) megint elöntött, nem is egyszer. Újabb kör, másik orvos. Megvizsgált, és közölte, hogy nem a myoma miatt vérzek, hanem azért, mert az egész méhem be van gyulladva. Kaptam egy szekérderéknyi gyógyszert, valamivel jobb is lett - és ami a legszebb, közölte, hogy a myomát nem szabad kivenni, mert olyan helyen van, hogy elég egy rossz mozdulat műtét közben, és az egész méhemnek annyi (köszi), de ha mégsem, és utána esetleg terhes lennék valamikor, nagy eséllyel szét fog szakadni a méhem a műtéti heg mentén, benne a gyerekkel. Hurrá... Tehát nem műt meg. Szépen, logikusan levezette, értettem is, örültem is. 

Nem sokkal később visszamentem kontrollra, amikor is talált egy cisztát. Ettől kicsit letörtem, azt gondoltam, most már gyógyulok... Ezt elvileg nem kell kivenni, csak 6 cm-től - az enyém 3, és nő. Végre valami jó hír... Két hét múlva új kör. Rákszűrés, ultrahang, mikroszkóp - a myoma nőtt, a ciszta nőtt, megint be vagyok gyulladva, és kóros elváltozást talált a méhszájnál - levette a cytológiát, de ezt műteni kell, mert rák lesz belőle, és tudjak róla, hogy abba minden negyedik nő belehal...

El nem tudom mondani, mennyire magam alá kerültem. Kész, vége, feladtam. Nem vagyok kiborulós, de most emberesen sikerült. Ott tartottam, hogy ennyi volt, elértem a tűrőképességem határát, nem tudom megoldani. Aztán amikor már nem volt értelme többet sírni, összeszedtem magam, és felálltam.

Egy hét múlva elmentem egy másik orvoshoz is, nem akartam egyetlen vélemény alapján kés alá feküdni. Az a doki is megnézett minden eszközzel, és homlokegyenest az ellenkezőjét mondta, mint ez előző - a cisztát nem is találta egyáltalán, viszont azt mondta, a myomát mindenképpen ki kell venni, mert mégis attól vérzek, és amíg fogamzóképes korban vagyok, egyre csak nőni fog. A kóros elváltozás szerinte nem olyan vészes, de levett ő is egy cytológiát - annak az eredményétől függ, hogy csak a myomával akar-e műteni, vagy a kettővel együtt. Egyre jobb...

Itt megint kezdtem feladni. Ez az érvelés is logikus volt, önmagában el tudtam volna fogadni, de nekem az első is hitelesnek tűnt - akkor most kinek van igaza?... Másnap elmentem egy harmadik orvoshoz is, döntse el valamerre a dolgot, műtét vagy sem. Na és itt ültem a szék mellé majdnem...

Beszélgettünk, elmondta, hogy hat héten belül nem szabad kétszer levenni a cytológiát, mert felsértik a méhet belülről, és emiatt másodszorra hamis eredményt hozhat. Nagyszerű! Milyen jó, hogy a második doki a második cyológiai eredmény alapján akarta eldönteni, hogy operáljon-e vagy sem... Mindegy, az első döbbenet után mentünk tovább. Harmadik dokim közölte, hogy szerinte is ki kell venni a myomát, mert ha egyszer terhes leszek, jó eséllyel el fog menni miatta a baba a 28. hét körül. Na, ha valamire biztosan nem vágyom, akkor ez az... De azért megvizsgál. Még jó...

Ő is megnézett mindennel, kézzel, mikroszkóppal, ultrahanggal. Azt mondta, nem a legjobb az ultrahangjuk, de ő az elmúlt 27 évben még csak egyszer tévedett. Ééés a lényeg: nem talált semmit. Úgy értem, SEMMIT. Se cisztát, se gyulladást, se kóros elváltozást, se műteni való myomát. Azt mondta, van valami egészen pici bent, de annyira apró, hogy említésre sem érdemes. Különben is annyira kicsi a méhem, hogy egy akkora, amekkorát az előző két doki mért, el sem férne benne... Na ezt már nem tudtam hová tenni... Akkor most mi van? Akkor mitől vérzek? Megnyugtatott, hogy ez csak rosszabb lesz az évek előrehaladtával - ahogy öregszem, egyre kevesebb lesz az aktív, érett hónapom, és ez ezzel fog járni. Éljen! (Mint kiderült, anyám is küzdött ezzel vagy tíz évig...) De erre is van megoldás, kis műanyag kütyü, beteszik, és meggátolja a zuhatagszerű vérzést - ha meg mégis szeretnék szülni, kiveszik. Még nem tudom, mit gondoljak erről, de per pillanat nem is ez foglalkoztat a legjobban... 

Ettől a dokitól a "Csillagom, maga egészséges" mondattal jöttem el. Egy héten belül három különböző dologgal akartak műteni, most meg itt van a kezemben az aláírt, lepecsételt orvosi papír, hogy nincs semmi bajom. Egy nap különbséggel két ultrahangfelvétel, az egyiken be van jelölve a myoma, a másikon semmi...

Én hajlandó vagyok hinni a pánikszerű gyorsasággal lefolyt csodálatos gyógyulásokban is akár, de most egyszerűen nem fogom fel ezt az egészet. Megtelt a tároló, nem tudok több valósnak tűnő, önmagában logikus, de egyébként senki más által meg nem erősített információt befogadni egyetlen orvostól sem. Arra jutottam, hogy megvárom az első cytológia eredményét, és ha nem lesz gond, márciusig nem akarok újra nőgyógyászt látni. Az utolsó információk alapján köszönöm, jól vagyok - bármilyen képtelenül hangzik is, most ebbe fogok kapaszkodni. Elhiszem, hogy meggyógyultam, és eszerint fogok élni. Kaptam új fogamzásgátlót és diétát is, ezek maradnak, de senki nem műt semmivel. Ha van is benn valami, tavaszig nem fogok belehalni, ha már két évig kibírtam. Addig meg erősítem magamban, hogy egészséges vagyok. 

És nem sokkal ezután megjött az első, és egyben a hiteles cytológiai eredményem is.

MINDEN RENDBEN.

beautiful-sea-and-rainbow_192527-1920x1080.jpg

 

1 komment

Azért vannak a jó barátok...

2013/11/20. - írta: Cirmola*

Kis virtuális kalapemelés következik a barátaim előtt. 

Azt gondoltam még pár hónappal ezelőtt, hogy most már kifelé jövök abból a betegségből, amit már idestova két éve gyűrök. Illetve ő gyűr engem... Most kiderült, hogy közel sincs így, sajnos rosszabbodott a helyzet. Még mindig nem látom a végét a dolognak - lehet, hogy mégis kés alá kell majd feküdnöm, pedig nagyon kevés dolog van, amire ennél kevésbé vágyom. Nyilván... 

Kicsit sűrű lévén, sikerült pont úgy szerveznem a dolgaimat, hogy egy barátokkal elutazós, bulizós hosszú hétvége előtti estén mentem orvoshoz. Bevallom, nem számítottam rá, hogy újabb rossz hírekkel fogok eljönni - és még ekkor is azt hittem, hogy én erős vagyok, és megoldom. Aztán nagyon gyorsan kiderült, hogy szó sincs róla... Eddig csak pár ember tudta, hogy gond van - úgy voltam vele, hogy ez az én bajom, nem az övék, meg különben sem tudnak segíteni. Dehogynem... 

Hülye szitu, de buli közben jött ki rajtam. Kétszer... Arra nincs szó, hogy mennyire szánalmas dolog bőgni, miközben mindenki azért jött, hogy jól érezze magát. De: az, hogy az én barátaim mennyire hihetetlenül jófej és emberi módon álltak hozzá, hogy egy emberként mellém álltak, és ezerszer mondták el, hogy szeretnek, és számíthatok rájuk, hogy a legnagyobb buliban is megálltak, hogy megfogják a kezemet, és megöleljenek, az fantasztikus. Eddig is tudtam, hogy mennyire nagyon jó nekem, hogy ők vannak, de most nem tudok elég hálás lenni. Menet közben jöttem rá, hogy egyszerűen elértem a tűrőképességem határát. Én nem vagyok szétcsúszós, nem vagyok bőgős, nem szoktam hisztizni. De ezt már nem tudom egyedül megoldani. Kicsúszott a kezemből a fonal, és mérhetetlenül hálás vagyok nekik, hogy észrevették, felvették, és visszaadták. Sőt, masnit is kötöttek a végére. Most jöttem rá, hogy sokkal jobban kétségbe vagyok esve, mint gondoltam, és bár látszólag a legrosszabbkor jött ki rajtam, nekem a legjobbkor - amikor széthullottam, azonnal ott voltak többen is, és összeraktak. És ez az, ami most tartja bennem a lelket, hogy tudom, hogy tényleg számíthatok rájuk. Tényleg.

(Nyilván Kedvesemre is, bár ő még nem teljesen tanult meg úgy kezelni, ahogy szükségem lenne rá. De Isten a tanúm rá, nagyon igyekszik, és én nagyon szeretem ezért. Is.)

Szóval köszönöm, mindenkinek. Szeretlek benneteket! 

teddy-bears-11285_640.jpg

Szólj hozzá!

Rend vagy sem?

2013/10/16. - írta: Cirmola*

Értem én, sőt tudom is. Nem könnyű velem, szigorúan rendmániás vagyok - és nemcsak magamtól, hanem a körülöttem élőktől is elvárom, hogy legyen rend. 

Nemrég azt olvastam, hogy ez az uralkodási vágyból fakad - aki nem tud másokon, az a tárgyakon fog. Lehet, hogy ilyen is van, aki leírta, bizonyára megfigyelte valakin - hogy jól-e vagy rosszul, azt nem tudom. Azt viszont tudom, hogy nálam nem ilyen indíttatásból fakad - a rend biztonságot ad. Egyrészt tudom, hogy a kis világom olyan, ahogy én szeretem - és egyben olyan, ahogy legutóbb is láttam, és ha hazamegyek, nem ér meglepetés. Szeretem, hogy ha rendet hagyok magam után, rend is fog hazavárni. (És még valami: mindenkinek megvan a maga feladata - rettenet módon rühellem, amikor nekem kell minden - számomra alapvető - dolgot összekotorni mások után. Ebből persze könnyen lesz kisebb-nagyobb feszültség, én bosszankodom, hogy miért kell megint széthagyni, ő bosszankodik, hogy megint nem találja. Nyilván vannak kompromisszumok, sőt kellenek is - mint ahogy semmi más sem, ez sem működik anélkül.)

Az előbb olvastam egy idézetet Pál Ferenctől, szerintem csodálatosan rátapintott a lényegre: 

"Az esetek többségében az ember nem is tudja megfogalmazni, hogy mit nem kap meg, hanem felszínes dolgokon veszekszik, például hogy a másikkal nem lehet élni, mert rendetlen. Amikor ugyanis hazamegy, akkor neki arra van szüksége, hogy le tudjon ülni a fotelbe, és azt mondhassa: végre hazaértem, itt rend van – és ha rend van, akkor biztonság van! A mély, tudattalan vágya pedig az volt, hogy a társa mellett biztonságban lehessen, hogy ne érezze magát egyedül, és tudhassa, hogy van valaki, aki figyel a szükségleteire."

Ugye. Egyszerűbben megfogalmazva: tudod, hogy nekem ez fontos, és ha én fontos vagyok neked, akkor kérlek, figyelj oda rá! Én is odafigyelek rád. Ennyi az egész.

Nemrég azt mondta egy kedves ismerősöm, akinek még adok is a véleményére - persze ettől még nem kell, hogy egyetértsünk -, hogy ő nem szereti azokat a lakásokat, ahol mindig rend van, mert olyan, mintha ott nem is lenne élet. Ha mindenhol le vannak téve azok a dolgok, amivel foglalkoznak az ott lakók, akkor látszik, hogy milyenek, mit szeretnek, stb. Szerintem - és itt bejön egy, az uralkodásnál enyhébb szó, a kontroll, amire viszont szükség van - ha mindenhol széthagynak mindent, akkor abból pillanatok alatt ordenáré kupleráj lesz, és egyrészt tényleg nem talál meg senki semmit, másrészt pedig én biztos megőrülnék... :) Ha mindennek helye van, az ember tudja, hogy hol van az, amivel épp foglalkozni akar - ha meg épp nem foglalkozik vele, akkor minek foglalja a helyet az elől, amivel viszont igen? Minek kerülgetni? Lehet, hogy én vagyok túl egyszerű, de én ezt soha nem fogom megérteni. És ha mindennek helye van, az is egyfajta biztonságérzetet ad - tudom, hogy mi hol van, hogy hol mi van, nincs körülöttem káosz.

Mindegy is, a lényeg még mindig az - mint mindenben -, hogy figyeljünk oda egymásra. Semmibe nem kerül valamit nem ide, hanem oda letenni - az egyiknek pont ugyanaz a mozdulat, a másiknak viszont örömet okoz vele. Most komolyan, nem sokkal jobban megéri akár két lépéssel többet megtenni, hogy utána béke és szeretet legyen? 

Te megteszed ezt értem, mert ez nekem fontos - én megteszem azt érted, ami neked fontos - évek múlva is -, és kész is a harmonikus, nyugodt kapcsolat. Nincs feszültség. Az ember tudja, hogy folyamatosan számíthat a másikra, mert az odafigyel rá, és fordítva.

És ettől lesz a rend valóban biztonság. Nekem legalábbis.

Képkivágás_7.JPG

A kép csak illusztráció

Szólj hozzá!

Most akkor érdekel?...

2013/09/11. - írta: Cirmola*

Egyre többször futok bele abba, hogy beszélgetek valakivel, legalábbis azt gondolom, de mégsem jutok szóhoz. Alapvetően ez még nem lenne baj, előfordul, hogy a másiknak hosszabb mesélni valója van, valami nagyon izgalmas történt, amit feltétlenül el kell mondania, vagy csak régen találkoztunk, és sok minden összegyűlt. Én is tudok sokat beszélni, ha valami nagyon foglalkoztat, de hallgatni is remekül tudok, sőt, szeretek is, nincs is ezzel gond. 

Azt gondolom, hogy mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, és még inkább a tiszteletet, hogy elmondhassa, amit szeretne - már csak azon egyszerű okból kifolyólag is, hogy az ember mégis mire reagáljon, ha nem is tudja, hogy a másik mit akar mondani? 

Azt nem értem csak, hogy minek kérdez valaki, ha nem érdekli a válasz? Akár csak a legegyszerűbbet említve: "Hogy vagy?" Elkezdem mondani, de még az első mondatot sem tudom befejezni, máris közbevág, és elmondja, hogy bezzeg ő... Ettől rosszul vagyok. Komolyan. Vagy ne kérdezze meg, vagy hallgassa végig. Nem azért, mintha enélkül, hogy ezt elmondom, nem tudnék jól aludni, vagy ő maradna le valami létfontosságú információról, hanem azért, hogy ne érezzem már magam tök fölöslegesnek, mintha ott sem lennék. 

Értem én, hogy ez pont az az udvariassági kérdés, amire a legtöbb ember valójában nem vár választ - ha olyan kérdezi, én is mindig letudom annyival, hogy "Köszönöm, jól. És te?" És erre a "kötelező" válasz mindig az "Én is jól, köszi" lesz. Pedig nem is biztos, hogy így van, de az ember nem köti mindenkinek az orrára, hogy ez meg az a bajom. (Persze vannak ilyen típusok, de én erre általában gondosan ügyelek, hogy elkerüljem. Ha mégsem sikerül, még véletlenül sem kérdezem meg, hogy van - azon egyszerű oknál fogva, hogy tudom, hogy végeérhetetlen panaszáradat fog következni minden esetben, és erre nem vagyok berendezkedve. Nem, nem azért, mert egy szívtelen állat vagyok, és nem érdekel más nyomorúsága, hanem azért, mert ez a típus egész egyszerűen leszívja az embert. Neki mindegy, kinek mondja, csak mondhassa - ergo nincs szüksége rám, pontosabban nem pont rám van szüksége - én meg, ha választhatok, inkább megúsznám.) 

De: ha az ember olyannal beszélget, akit tényleg érdekel mi van vele, akkor - visszakanyarodva a fentiekhez - hallgassuk már meg egymást, könyörgöm! Mert beszélgetni jó. Mert beszélgetni kell. 

De csak úgy, hogy odafigyelünk egymásra, különben megette a fene az egészet, és pont ugyanolyan lehúzás lesz belőle, mint ha az örök panaszkodókkal próbálnánk zöldágra vergődni. Sőt, kicsit rosszabb is, mert ebben az esetben olyan valaki tanúsít teljes érdektelenséget a(z egyébként) magánszféránkba tartozó dolgaink iránt - amit ugye nem osztunk meg, csak bizonyos emberekkel -, akiben pedig megbízunk. Nyilván, különben nem mondanánk el. Illetve nem próbálnánk elmondani. És ettől lesz rossz. Kicsit olyan, mintha elárulnának.

Pedig nem kerülne semmibe egy kis odafigyelés - és ha néha nem csak önmagukkal lennének elfoglalva az emberek, lehet, hogy a végén kiderülne, hogy vannak barátaik, és ez jó. 

Amíg meg nem unják, hogy újra és újra visszapattannak... 

forro_csoki_uj_nagy.jpg

Szólj hozzá!

Családi minták

2013/09/04. - írta: Cirmola*

Érdekes az élet... Anyám is olyan pasit választott, aki elvált, és gyereke van. A nagynéném is. A nővérem is. Én is. És most az unokahúgom is. Lehet találgatni, hogy ez most véletlen, vagy a családi minta, de a véletlenekben nem hiszek, és akárhonnan is nézem, határozottan mintaszerűnek tűnik a dolog. 

Kíváncsi vagyok, miért csináljuk ezt - vajon ki volt az első a női vonalon, aki elkezdte, és vajon miatta "dolgozik"-e ezen minden nő a családban, vagy alanyi jogon is erre mentünk volna? Adok 1-2% esélyt annak is, hogy manapság gyakoribbak a válások, és egy bizonyos kor után nehéz olyat találni, akinek nem volt előttünk családja - 30 körül kialakul egy "újrakezdő" réteg, a nemrég elváltak újra párt keresnek - nagy eséllyel gyerekkel.

Nem egyszerű a dolog, de nem is lehetetlen...

Az a fura nálunk, hogy kivétel nélkül mindig mi vállaltuk más gyerekét, soha nem fordítva. Olyan nőt, aki gyerekkel keresett volna új párt, egyet sem tudok a családban. Tényleg érdekel, hogy vajon miért csináljuk... Anyámat leszámítva (eddig) egyikünknek sincs saját gyereke - vajon ez benne a sorsszerű? Kapunk az élettől? Tudat alatt olyat választunk, akinek van? Ez mondjuk fura lenne, hiszen ez nincs a homlokukra írva, honnan tudnánk kapásból? Vagy ezzel törlesztünk valamit? Na de mindannyian?...

Visszatérve anyámra egy fél mondat erejéig: napra pontosan egy évvel azelőtti keltezésű az orvosi papírja, hogy soha nem lehet gyereke, mint hogy megszülettem. Ugye... Kijátszotta a sorsot, vagy én akartam ennyire jönni? A fene tudja... 

Akárhogy is, nagyon kíváncsi vagyok, meddig fog ez így menni (valószínűleg nem fogom látni a végét, bár ki tudja...). Melyikünknek, és mit kell tennie ahhoz, hogy teljesítsük a feladatot? És ha - tegyük fel - tényleg feladat, akkor mi a célja? És - ami sokkal jobban érdekelne - az előzőek mit csináltak rosszul, hogy tovább kellett adniuk? És nekünk mit kell tennünk?

Félreértés ne essék, ez nem baj, sőt. Imádom őket, nem cserélném vissza semmiért. Nagyon sokat tanultam én is Csipolkától, mint ahogy gondolom, a többiek is azoktól, akiket ők kaptak. Egyszerűen csak kell, hogy legyen valami oka, hogy női ágon mindenki errefelé megy. Az az érzésem, hogy más helyett csináljuk, valakitől, sokkal régebbről visszük tovább ezt a dolgot, és alapvetően nem is a miénk...

Az biztos, hogy tőlem fölfelé senkinek sem lesz már gyereke. Lefelé nagyon remélem, hogy igen, az unokahúgomnak legalábbis biztosan.

Én rábízom a leendő vagy nem leendő gyerekemre. Ha akar, jöjjön, ha nem akar, akkor ne. Ha valakinek, akivel még dolgom van, a gyerekemként kell újra lejönnie, úgyis be fog jelentkezni. Jelen állapotomban nem látom át a lelkem el nem végzett feladatait, nem tudom, kivel és mit kell még rendeznem. Abban viszont biztos vagyok, hogy mindannyian tanulni vagyunk itt, mégpedig egymástól. Hogy ebben ki fog még segíteni, ill. én kinek fogok még, azt csak az égiek tudják. 

Ez kicsit elvontra sikeredett több szempontból is, de sebaj, ilyet is kell néha. Tényszerű információk hiányában csak az eddig összegyűjtött morzsákból tudok építkezni. Vagy legalábbis megpróbálni...

family-6.jpg

2 komment

Dolgozzunk is

2013/08/21. - írta: Cirmola*

Mivel már jó rég nem írtam (nem is gondoltam volna, hogy ennyire), el is maradtam jó sok mindennel. Amit viszont röviden, de mindenképpen szeretnék megemlíteni - anélkül, hogy elkiabálnám -, az a pozitív változás a munkahelyemen. Az egyik fele, hogy kezdik visszaadni, amit tavaly elvettek. (Még nem az igazi, de alakul a dolog.) A másik fele pedig, ami ennél sokkal fontosabb, hogy helyreállni látszik a régi jókedv, és ennek nagyon örülök. Megint sokat nevetünk, megint jókedvűen járok be, és most már tényleg azt gondolom, hogy - ha akkor nem is tűnt annak -, jó döntés volt itt maradni. Nyilván sosem fogom megtudni, miről maradtam le, de azt hiszem, nem is bánom. A dolgok jelenlegi állását tekintve simán ellennék itt nyugdíjig is. És most kopogom le gyorsan, mielőtt tényleg elkiabálom. :) Maradjon így!

smile-10.jpg

2 komment

Szabadság II. ÖRDÖGKATLAN! :)

2013/08/15. - írta: Cirmola*

Igen, megint. Imádatus Maximus, nem tudunk kiszeretni belőle. :)

Most voltunk negyedszer (maga a fesztivál is gyerekcipőben jár még a maga 6 évével). Megint a 0. napon mentünk, mint mindig - annyi különbséggel, hogy most a barátaink is lejöttek velünk, és végre, ahogy rendes fesztiválozókhoz illik, sátorral. Kicsit meglepődtem, hogy mennyien voltak már akkor - hiába, a jó hírek is gyorsan terjednek, nem csak a rosszak. :) Össze is ismerkedtünk egy jóravaló fiatalemberrel, és örökbe is fogadtuk azon nyomban. Annyira, de annyira passzolt hozzánk, olyan volt, mintha otthonról hoztuk volna. :) És becsületére legyen mondva, végig az egész héten hibátlanul vette az összes hülyeségünket - pedig nem könnyű velünk, azt azért el kell ismernem. Bekapcsolódott mindenbe, sőt, élvezte is. Na ez a nem egyszerű... :) Simán bírta az evést, az ivást, a reggelig tartó bulizást, utána pedig ugyanúgy sírt és nevetett velünk, amikor beültünk mondjuk egy színházi előadásra, vevő volt a hmmm... sajátosnak mondható humorunkra, zokszó nélkül tűrte, hogy rommá lőjük vízipisztollyal, aztán ő is beszállt, amikor egy egész falu ellen indultunk. :) Meg is tartottuk, része lett a csapatnak azután is, hogy hazajöttünk. 

Éééés, valamit biztos jól csináltam az elmúlt év folyamán, mert végre, végre, végre megint olyan volt, ahogy én szeretem. Semmi kötöttség, semmi autó, semmi időpont, semmi kötelező. Megyünk, ahova eljutunk, azzal, aki felvesz (itt, de csak itt, imádok stoppolni), jó emberekkel beszélgetünk, időt szánunk mindenre, és nagyon, de nagyon sokat nevetünk. Kicsit belassultunk a tavalyi évhez képest, de nem bántuk. Megint bebizonyosodott, ahogy eddig mindig: ha felfekszel rá, és hagyod magad, a fesztivál fenntart, feltölt, és mindig ad valami újat. Idén voltak első bálozóink is, akik most jártak itt először - annyira jó volt látni, ahogy őket is elvarázsolja a Katlan, hogy pont ugyanúgy lelkesednek, mint mi szoktunk (hiába mondjuk annak, aki nem volt még itt, ezt nem lehet csak szavakkal átadni), hogy pont ugyanúgy szerelmesek lesznek az egészbe, ahogy mi.

Nagyon sok jó energiát, és olyan élményt gyűjtöttünk be idén is, amit még nagyon sokáig emlegetni fogunk. Egyszerűen nem tudok anélkül visszagondolni rá, hogy fülig ne szaladna a szám. :) Még mindig azt mondom, hogy bár - nyilvánvalóan - fizikailag elfáradunk (és a végére már tényleg hiányzik a saját fürdőkád, hogy mást ne mondjak), talán nem is tudnék olyan helyet, ill., eseményt mondani, vagy csak nagyon keveset, ahol ennyire fel tudunk töltődni. Tényleg 365-ről számolunk vissza, hogy mikor kezdődik már a következő. :)

Remélem, még nagyon sokáig ilyen marad, és még nagyon sokszor fogom ezt leírni, hogy még mindig Ördögkatlan!!! :)

7.jpg

Szólj hozzá!

Szabadság I. Nyaralunk. Tényleg. :)

2013/08/15. - írta: Cirmola*

Azt kell mondjam, egészen zseniális volt az idei nyaralásunk, magasan felülmúlta az előzetes várakozásaimat. 

Ahogy minden évben, a menetrend most is a következő volt: két hét szabadság egyben, az első a gyereké, a második a miénk. Bevallom, kicsit - na jó, eléggé - tartottam a családi nyaralástól. Élénken élt bennem a tavalyi folyamatos hiszti-nyűglődés-veszekedés - körforgás, és sok mindenre vágytam, de erre pont nem. Tanulva az előzményekből, idén nem vittük el Csipolka barátnőjét - ha nem megy, nem kell erőltetni...

Kitaláltuk, hogy a Szigetközbe megyünk vízitúrára, az mindenkinek tetszett. Persze itt is akadtak neuralgikus pontok: az oly sokszor emlegetett evési, ill. inkább nem-evési mizéria, valamint a ne-unjuk-halálra-magunkat-telefon-nélkül - kamaszkór. Az elsőre kötöttünk egy mindenki által vállalható kompromisszumot: elég nagy lány már, hogy eldöntse, mit akar enni, azt eszik, amit akar - két feltétellel: 1) minden nap ennie kell valami rendes, értelmezhető ételt, 2) édességminimalizálás van. Ehet, de nem nyakló nélkül. A második kérdésben szent ígéretet tett, hogy nemcsak fizikailag, hanem lélekben is jelen lesz, és élvezi a természetet, a jó időt, stb. Majdnem sikerült is.

A kemping és az ottaniak több mint rendben voltak - szép helyen, kulturáltan, jófej módon, segítőkészen, részemről az egész nyarat képes lennék eltölteni egy ilyen helyen. Aztán kiderült, hogy nem is... :) Azzal kezdtük, hogy Csipolka nagylány lett - nyilván akkor jön elő (meg) minden nyavalya, amikor az ember vízpartra megy, mikor máskor... Sebaj, azért tegyünk egy próbát. Persze minden reggel úgy indult, hogy itt fáj - ott fáj, úgyhogy végül az egész nyaralás alatt egyszer voltunk a Dunán - akkor is fejreállítottuk a fejreállíthatatlan túrakenut. :) Ki más esne bele a vízbe, ha nem mi?... (Ráadásul elhagytam a fél szandálomat - ami önmagában még nem lett volna tragédia, de egy héttel azelőtt vettem Szarajevóban. Valahogy nincs kedvem 800 km-t utazni, hogy vegyek egy újat.) 

Maga az ottlét egyébként jó volt, bár Csipolkát nem igazán lehetett kirobbantani a (kb. 60 fokos) faházból. Mit csinált? Lássuk csak... Olvasott a telefonján. És zenét hallgatott a telefonján. Meg még játszott is a telefonján... Egyedül, bent. Tegyük hozzá, mi is olvastunk sokat (amikor épp nem darts-oztunk vagy pingpongoztunk - egyszer, de csak egyszer ő is megpróbálta), de legalább 1) együtt, 2) a szabad levegőn. Mindegy, majd kinövi...

Eközben szép alattomban rommá csíptek a szúnyogok. Mondták, hogy irtják őket, de repülővel - a sűrű fák felfogják az egész szmötyit, az egyébként alul lakó szúnyogok pedig fütyülnek rá. Persze annyira azért nem, hogy ne szedjenek fel egy csomó mérget, amibe nem halnak bele, de jól tovább tudják adni. A vége az lett, hogy a szervezetem megelégelte, közölte, hogy ő ezt nem tudja és nem is akarja tovább tolerálni, és egy mintaszerű allergiás rohamot produkált. Kezem-nyakam-egyéb részeim feldagadtak és vörösen lángoltak. És úgy viszkettek, hogy azt hittem, megzavarodok - persze igyekeztem nem vakarni, de amikor az ember tenyere viszket, és kénytelen mindenhez hozzáérni, mivel megfogja a dolgokat, komoly erőpróba, hogy ne dobjon el mindent, és simogasson meg mondjuk egy sünt, ha talál a környéken... Sebaj, erre is van gyógyszerem, készültem én mindennel. El is voltam vele szépen napközben, nem unatkoztam egy percet sem... Éjszaka viszont megfordult a helyzet: Kedvesem kezdett megőrülni a szúnyogoktól (amik a konnektorba dugott elektromos riasztótól sem hatódtak meg természetesen, mint ahogy a fújóstól sem). A helyzetet nehezítette, hogy ketten feküdtünk az egyébként egy személyes emeletes ágy aljában, a'la romantika, úgyhogy ő azért nem aludt, mert zavarták a szúnyogok, de nem tudta lecsapni őket, mert nem tudott mozdulni tőlem, én meg azért nem aludtam, mert egész éjjel fészkelődött, meg szitkozódott. Így utólag vicces... :) 

De. Sőt, DE: egészen végig, konkrétan 1,5 hétig, amíg együtt voltunk, egyetlen hangos szó sem hangzott el egyikünktől sem. Senki sem emelte fel a hangját semmiért. Nem volt hiszti! Egy iciri-piciri sem! Egészen csodálatos volt, azt hiszem, ezt még az eddigi 5 éves fennállásunk alatt egyszer sem sikerült produkálnunk. Úgy is mondhatnám, juhéééj! :) A türelem istennője nagyon szorosan a nyomunkban járt, hála neki. 

És a torta tetején, a tejszínhabon a cseresznye, hogy Csipolkát megszállta valami nagylányos ihlet, és egy egész estét azzal töltöttünk, hogy csak mondta, mondta, és mondta, és mondta, én meg hallgattam, meg próbáltam a legőszintébben a legokosabbat kihozni belőle - megbeszéltük az élet nagy dolgait: fiúkról, dohányzásról, alkoholról, barátságról, szerelemről, mindenről. Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog nyílni, amikor elkezdte, de éreztem, hogy ha most nem hallgatom meg, nagy eséllyel soha többet nem fog belekezdeni még egyszer. Vagy nem így. Örülök nagyon, hogy így alakult - remélem, nem rontom el a jövőben sem. :)

Mindent összevetve azt hiszem, hatalmasat léptünk a kis privát törzsfejlődésünkben. Kezdünk olyan család-formát ölteni. Ez lesz az a nyaralás, amiből nem a kellemetlenségek maradnak meg, hanem a jókedv és az összetartás. És ez mindent felülír. :)

7851.jpg
Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása