Csak kapkodom a fejem... Persze lehet, hogy pont ez a baj, és inkább be kellene ülnöm egy csöndes sarokba arccal a fal felé, és megvárni, amíg mondjuk június lesz... Csak az a baj ezzel, hogy nem vagyok ilyen, nem szoktam tétlenül várni, hogy csak úgy történjenek a fejem felett a dolgok. Pedig néha, nagyon néha, a fene tudja, de lehet, hogy jobb lenne...

Valahogy most mindenki meg van kattanva, engem is beleértve. Nem tudom, hogy a csillagok állnak rosszul, vagy a 13-as év az oka (na jó, ez hülyeség, nem vagyok babonás), de minden tízszer nehezebben működik, mint szokott. Mindenki fáradt, ideges, ami mondjuk így a tél közepén bele is férne, de az, hogy milyen szinten tudunk elbeszélni egymás mellett, az már súlyos. Mintha nem is ismernénk egymást olyan emberekkel, akikkel rendesen szavak nélkül is megértjük egymást. Azt már kezdem megszokni, hogy az évváltások nyikorogva mennek - valamiért az utóbbi éveim mind ilyenek voltak, de aztán tavasztól rendre jobb lett. Ez tartja bennem egyedül a lelket, abban bízom, hogyha az eleje extra nyűgös volt, akkor a folytatás átlagon felül jó lesz. Muszáj lesz neki, vagy kis képzavarral élve, tökön szúrom magam...

Év végi döntésemet, miszerint maradok a munkahelyemen, és bízom a szebb jövőben, kezdem megbánni. Igen, ilyen hamar. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, ami lett, egy percig sem gondolkodom, de nem tudtam. Pontosabban sosem gondoltam volna - azt, hogy 4 év után simán átvernek, arcpirulás nélkül hülyének néznek, bevallom, nem feltételeztem. Igen, ilyen naív vagyok. De kénytelen vagyok tovább csinálni, mert munka és tartalék nélkül (mit tartalék, ha legalább egyszer nullán lehetnék...) éhen halok egy perc alatt. A másik meg, hogy nem tudja a lelkem elfogadni, hogy az az elv, ill. inkább hozzáállás, ami mentén leéltem az eddigi 33 évemet, és még soha, de soha nem bántam meg, most csődöt mondott - vagyis hogy mégsem szívből, hanem észből kellett volna döntenem. Valami jónak kell történnie, mert megérdemlem. Hülyén hangzik, tudom, fel kellene nőnöm végre, de javíthatatlan optimistaként nem tudok nem hinni benne, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát - én rendes voltam, kérem szépen, tessék velem korrektül viselkedni! Tudom, addig álljak fél lábon, de akkor sem adom fel...

Egyébként is nagy terveim vannak erre az évre: még tavaly kitaláltam valamit, amit munka mellett el tudok indítani, el is indítottam, de valamiért megakadt az elején. Száz éves álomba merült, mint Csipkerózsika, de most felébresztem, és folytatni fogom - muszáj valami olyat is csinálnom, amiben örömömet lelem. Apropó, öröm: kicsi, de annál hasznosabb örömöcske, hogy előszedtem a németkönyvemet (szintén idei cél: nyáron letenni az egy szem nyelvvizsgát, ami még hiányzik, és végre tényleg befejezni a főiskolát), és megértettem azt a nyelvtani összefüggést, ami jó ideje valamiért mindig homályban maradt. Legalább van, ami motivál. :) És az év sztárja - eddig - a vezetés. Ez pont az, ami erős 30 évig igencsak előkelő helyen szerepelt az "én aztán soha" - listámon, úgy rettegtem tőle, mint a nemistudommitől - végre (miután 1 éve van ugyan jogsim, de az elmúlt évet - vezetési szempontból - inkább hagyjuk) találtam egy IGAZÁN JÓ oktatót, most konkrétan imádom. A vezetést, persze. Meg az autót. Hihetetlen, de tényleg. Én. Én! Csendben álmodozom egy saját kisautóról, de ez - elnézve a dolgok mostani állását - még nagyon messze van. Persze ezt sem adom fel, miért is kellene - simán elfér a többi álmom között, legalább van miért tovább tolni a szekeret, ha már így jártam. (Tegyük hozzá, a következő alkalommal úgy fogok repülni innen, mint akit puskából lőttek ki.)

Mindent összevetve, pocsék a helyzet, de nem reménytelen. Vannak napok, amikor halálosan fáradt tudok lenni, de azért általában igyekszem azokra a dolgokra koncentrálni, amik örömet okoznak. Például Csipolka mostanában ugrásszerű fejlődési ívet jár be - nem akarom elkiabálni, de igazi nagy csaj kezd lenni. Jófej, nyugodt, kedves, mosolyog, és csak mondja, mondja... Örülök neki, jó érzés, hogy megbízik bennem, és elmondja a kamaszlányos dolgait. Remélem, így is fog maradni - én azon leszek. Hála Istennek a nyári hisztiputtonyt, úgy tűnik, végre letette. Szerintem rájött, hogy neki is jobb nélküle, és ha a környezete is visszaigazolja, márpedig úgy néz ki, ez történik, nem is fogja megkeresni. Legyen így... Sőt, az idei legeslegnagyobb teljesítményem (eddig), azt hiszem, a rakott krumpli volt. Persze nem az, hogy megcsináltam, hiszen számtalanszor csináltam már, hanem az, hogy a kisasszony megette. Azt hiszem, közös történelmünk ha nem is legnagyobb, de igen számottevő diadalát arattam most - remélem, ez is egy előremutató folyamat kezdete lesz.

Szóval nem adom fel a csüggedést, hogy anyámat idézzem, hanem szépen araszolok előre a jobbítás felé. :)

                                                                           (Eredeti kép: Mattias Inks)