Tegnap este elég szürreális élményem volt. Egy kedves ismerősömmel ácsorogtunk és beszélgettünk az utcán - pár percesre terveztük a dolgot, de kicsit hosszabbra nyúlt végül.

Észrevettem, hogy mellettünk virágoznak a bokrok - az a szúrós fajta, amelyik mindenhol megél, nyáron narancssárga bogyók vannak rajta, és fogalmam sincs, hogy hívják... Meglepődtem, mert még sosem láttam rajta virágot, most meg tele volt (igen, én is tanultam általánosban biológiát, tudom, hogy a bogyók a virágokból lesznek, mégis az újdonság erejével hatott - pedig nyilván minden évben virágzik, csak eddig nem figyeltem fel rá). Na mindegy, szép volt, rácsodálkoztam, és rögtön meg is kérdeztem, hogy milyen bokor is ez? Az ismerősöm sem tudta, ellenben a hátam mögött megszólalt valaki, és megmondta.

Megfordultam, és egy elképesztően koszos, szemmel láthatóan hajléktalan ember állt mögöttem ordenárésárga láthatósági mellényben, utcai seprűvel és lapáttal a kezében. Fura módon (és hál'Istennek) nem éreztem azt az orrfacsaró bűzt, ami a hozzá hasonló szerencsétleneket kíséri általában, és alkoholszaga sem volt. Ez az, ami engem el szokott riasztani - akármennyire sajnálom is őket, ezt képtelen vagyok tolerálni. Mondjuk ezzel együtt is egy kisebb városnak elegendő mocsok volt rajta, keze, arca fekete, a haja összeragadva, és most hiába szeretném azt írni, hogy ennek ellenére a szeme kristálytiszta volt, mert nem. De sütött belőle a jóindulat, és ez lepett meg legjobban. Manapság ez ritka tünemény... Kedvesen, barátságosan elmesélte, hogy nyírségi, és gyerekkorában a nagymamája tanítgatta, hogy melyik fű-fa-virág mire való. Elmesélte, hogy mit szedjünk nátha ellen, és hogy kell megfőzni, hogy a leghatásosabb legyen. És ha a vőlegény, meg a menyasszony szerelmi italt szeretne főzni, azt hogy kell. Ezen külön meghatódtam. Nem, nem akarok bájitalt főzni, de az, hogy vőlegényt és menyasszonyt mondott, nem csak simán férfit és nőt, az valamit azért sejtet a lelkivilágáról. Sokkal-sokkal tisztábbnak tűnt, mint a külseje... És végig mosolygott. Igen, a szeme is. Csillogott.

Aztán már a könnyektől. Megkérdeztük, hogy próbálta-e már a főzetet, és azt felelte, igen. Egyszer. És bevált? Igen. Nagy szerelem lett belőle. Aztán két évvel ezelőtt autóbalesetben meghalt a felesége és a kétéves kislánya. Az a fájdalom, ami a szemében volt, leírhatatlan... Csak álltunk ott, és nagyon rosszul éreztük magunkat. Erre nem nagyon lehet mit mondani... Sajnáljuk...

Mondta, ez olyan, mint a dalban. És elkezdett énekelni. Egyik nótát a másik után. Mi meg hallgattuk, és néztük, ahogy a dalokon keresztül szép lassan felenged, kicsit megnyugszik.

Megkérdeztem, evett-e aznap valamit - mellettünk volt egy kis éjjel-nappali. Gondolkodott, nézett rám, aztán végül kibökte, hogy nem. Aztán gyorsan hozzátette, hogy nem fizetségért énekelt. Kicsit elszégyelltem magam, bár ez eszembe sem jutott, csak segíteni akartam, ahogy tudok. Végül csak egy kávét kért, de azt se könnyen. Látszott rajta, hogy nehezen, de próbál megélni, dolgozik, nem koldul. A kávénak nagyon örült végül, megköszönte szépen, és csendesen elváltunk.

Nem akaszkodott ránk, nem hivatkozott semmire, nem volt erőszakos, sem pofátlan, magától nem kért semmit - csak beszélgetni akart, segíteni eligazodni a növények között. Hogy ne legyünk náthásak...