Fészbúk

A nagy kérdés. Meg a Nagy Testvér... :)

Rendszeresen felvetődik, hogy áldás vagy átok. Mindkettő. Én azt gondolom, hogy - bár időnként bosszankodom is rajta -, végeredményben hasznos. Ha ésszel használjuk...

Nem szeretem, ha valaki nyilvánosan éli a magánéletét, nem érdekelnek a privát részletek - bizonyos dolgok csak két emberre tartoznak, és elvesztik a bensőségességüket, intimitásukat, ha mindenki ezen csámcsog. Arról nem beszélve, hogy aki az ilyen témákat illetőleg is lájkokra és kommentekre szorul, azzal alapvetően van baj... A másik, amitől rosszul vagyok, az a közhely-áradat, amit egymásra tolnak az emberek - virágzik a sok gyűjtőoldal, és ezerrel osztják a temérdek baromságot, a sok hülye alkalmazásról nem is beszélve. De ezeket szerencsére lehet szűrni - sőt, továbbmegyek, azt is be lehet állítani, ha valakire nem vagyok kíváncsi, vagy ha adott információkat csak egy bizonyos körrel szeretnék megosztani. Végeredményben tehát pár kattintással egész emberivé lehet tenni a "helyet", lehet ezt normálisan is csinálni - csak azt látom, aki tényleg érdekel, és csak azt engedem be az életembe, akit akarok. (Persze, mondhatjuk, hogy ez milyen jó eszköz az ilyen-olyan hivataloknak, hogy infót gyűjtsenek, de ez a mobiltelefon, internet, bankkártya, gps, stb. korában szerintem nem releváns. Mindenhol ott hagyjuk az elektronikus nyomainkat, közösségi oldalak ide vagy oda.)

Amire viszont tényleg jó, hogy olyan emberekkel is kapcsolatban maradhat az ember, akikkel egyébként nagy valószínűséggel elengednénk egymást. Lehet azt mondani, hogy azokért nem kár, meg aki fontos, azzal úgyis beszélünk, de ez csak félig igaz. Azzal a pár emberrel, akivel szorosabb, vagy napi viszonyban vagyunk, nyilván egyébként is tartjuk a kapcsolatot, de a világ nem csak ennyiből áll. Nem kell minden nap beszélni valakivel ahhoz, hogy érdekeljen, mi van vele, és nyilván nem fog mindenki leülni, és naponta levelet írni minden ismerősének, hogy ez meg az történt. Mint ahogy régen sem írtunk annyi papírlevelet, vettünk rá bélyeget, sétáltunk el vele a postára, stb., és azt is meggondoltunk, hogy kit és miért hívtunk fel a vezetékes vagy az utcai telefonról. Ugye... Én mindig örülök, ha újra felbukkannak régi barátok, kollégák, osztálytársak, stb., akiket valószínűleg máshol már nem találnék meg, mert elköltöztek (egyre gyakrabban külföldre), máshol dolgoznak, megváltozott a nevük, telefonszámuk... És időnként jó dolog megosztani, hogy mi történik körülöttem, és látni, hogy mennyi embert érdekel - ha baj van, hányan akarnak segíteni, ha örülök, hányan örülnek velem. Ha épp egyedül vagyok, de társaságra vágyom, mindig vannak, akik szintén épp a gép előtt ülnek - és itt tudom, hogy az, akit látok, tényleg az, akinek gondolom, és nem egy vadidegen, aki ki tudja, mit hazudik magáról és miért. Ugye...

És van még egy oldala, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni: manapság már az emberek nagy részének alapvető szinten beépült az életébe, tetszik, nem tetszik, ez lett az információ-megosztás egyik elsődleges fóruma. Aki nincs ott, az lemarad - persze nem mindenről, de sok mindenről - nyilván pár embernél természetes, hogy szól, mármint szól, és nem kiposztolja, ha valami történik vele, de az emberek nagy részének egyszerűbb így, hiszen mindenki fönt van, egyszerre látják, nem kell egyesével írogatni. Ez ma már természetes (és egyben kicsit szomorú is a praktikussága mellett), de ez van, alkalmazkodni kell - hiába várnánk el, hogy csak miattunk külön köröket fussanak, nem fognak. Eszükbe sem jut, hiszen mi is ott vagyunk. És sokszor fordítva is így van, belátom...

Azt hallottam, hogy a válások egyre nagyobb százalékának a közösségi oldalak az okai. Az nyilván baromi egészségtelen, ha valaki állandóan a gép előtt ül, és elfelejti élni a valódi életét - néha sokkal magányosabb az ember társaságban, mintha egyedül lenne... De ez gyógyítható egy kis odafigyeléssel. Aki meg félre akar lépni, az félre fog enélkül is - régebben is találtak rá módot az emberek - és aki nyomozni akart a párja után, az régebben is megtette, legfeljebb nem egérrel a kezében. Szerintem ez nem az oka egy kapcsolat megromlásának, hanem a tünete - az, hogy valaki sosincs otthon, a munkájába, a kocsmába, a szeretőjéhez vagy a  tévéhez menekül, vagy leül a gép elé, és befordul, az már majdnem mindegy. Ez mind jelzés, amit észrevenni kell, és nem hibáztatni.

Nem mondom, hogy nem alakulhat ki beteges függés ettől is, mint bármitől, de ez nem az oldal hibája - nem a rendszerben van a probléma, hanem az illető életében, és erre nem az az orvosság, ha törli a profilját. Sőt, bizonyos esetekben kifejezetten segítség lehet, ha az ember - még ha virtuálisan is -, de egy közösséghez tartozik. Közhelyes? Lehet... Felszínes? Lehet...

De lehet igazi is. Ha az ember megválogatja az ismerőseit - ami lássuk be, a való életben sem könnyű -, és nem hanyagolja el a tényleges, személyes kapcsolatait. 

Lehet ez is tanulási folyamat. Az életről, a világról, saját magunkról. XXI. századi módon.