Most akkor érdekel?...

Egyre többször futok bele abba, hogy beszélgetek valakivel, legalábbis azt gondolom, de mégsem jutok szóhoz. Alapvetően ez még nem lenne baj, előfordul, hogy a másiknak hosszabb mesélni valója van, valami nagyon izgalmas történt, amit feltétlenül el kell mondania, vagy csak régen találkoztunk, és sok minden összegyűlt. Én is tudok sokat beszélni, ha valami nagyon foglalkoztat, de hallgatni is remekül tudok, sőt, szeretek is, nincs is ezzel gond. 

Azt gondolom, hogy mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, és még inkább a tiszteletet, hogy elmondhassa, amit szeretne - már csak azon egyszerű okból kifolyólag is, hogy az ember mégis mire reagáljon, ha nem is tudja, hogy a másik mit akar mondani? 

Azt nem értem csak, hogy minek kérdez valaki, ha nem érdekli a válasz? Akár csak a legegyszerűbbet említve: "Hogy vagy?" Elkezdem mondani, de még az első mondatot sem tudom befejezni, máris közbevág, és elmondja, hogy bezzeg ő... Ettől rosszul vagyok. Komolyan. Vagy ne kérdezze meg, vagy hallgassa végig. Nem azért, mintha enélkül, hogy ezt elmondom, nem tudnék jól aludni, vagy ő maradna le valami létfontosságú információról, hanem azért, hogy ne érezzem már magam tök fölöslegesnek, mintha ott sem lennék. 

Értem én, hogy ez pont az az udvariassági kérdés, amire a legtöbb ember valójában nem vár választ - ha olyan kérdezi, én is mindig letudom annyival, hogy "Köszönöm, jól. És te?" És erre a "kötelező" válasz mindig az "Én is jól, köszi" lesz. Pedig nem is biztos, hogy így van, de az ember nem köti mindenkinek az orrára, hogy ez meg az a bajom. (Persze vannak ilyen típusok, de én erre általában gondosan ügyelek, hogy elkerüljem. Ha mégsem sikerül, még véletlenül sem kérdezem meg, hogy van - azon egyszerű oknál fogva, hogy tudom, hogy végeérhetetlen panaszáradat fog következni minden esetben, és erre nem vagyok berendezkedve. Nem, nem azért, mert egy szívtelen állat vagyok, és nem érdekel más nyomorúsága, hanem azért, mert ez a típus egész egyszerűen leszívja az embert. Neki mindegy, kinek mondja, csak mondhassa - ergo nincs szüksége rám, pontosabban nem pont rám van szüksége - én meg, ha választhatok, inkább megúsznám.) 

De: ha az ember olyannal beszélget, akit tényleg érdekel mi van vele, akkor - visszakanyarodva a fentiekhez - hallgassuk már meg egymást, könyörgöm! Mert beszélgetni jó. Mert beszélgetni kell. 

De csak úgy, hogy odafigyelünk egymásra, különben megette a fene az egészet, és pont ugyanolyan lehúzás lesz belőle, mint ha az örök panaszkodókkal próbálnánk zöldágra vergődni. Sőt, kicsit rosszabb is, mert ebben az esetben olyan valaki tanúsít teljes érdektelenséget a(z egyébként) magánszféránkba tartozó dolgaink iránt - amit ugye nem osztunk meg, csak bizonyos emberekkel -, akiben pedig megbízunk. Nyilván, különben nem mondanánk el. Illetve nem próbálnánk elmondani. És ettől lesz rossz. Kicsit olyan, mintha elárulnának.

Pedig nem kerülne semmibe egy kis odafigyelés - és ha néha nem csak önmagukkal lennének elfoglalva az emberek, lehet, hogy a végén kiderülne, hogy vannak barátaik, és ez jó. 

Amíg meg nem unják, hogy újra és újra visszapattannak...