Esik

Ilyet még nem láttam. 

Az úgy volt, hogy elmentem a Mammutba megvenni egy táskát, amivel már jó ideje szemeztem. Persze elfogyott. Nyilván. Mindegy, vettem egy másikat, ez sem rossz, és sokkal olcsóbb - az is valami. Elbóklásztam még egy kicsit, mikor is kifelé menet megláttam az eredetileg kinézett tatyót egy másik boltban. Bementem, megnéztem, nem pont olyan, de nagyon csábító. Forgattam, nézegettem, aztán egyszer csak a kezembe akadt az árcédula.

Hmmm, tulajdonképpen nem is tetszik annyira... Szépen visszatettem, indultam kifelé, és akkor megpillantottam. Minden táska féláron. Ja, hát az már egészen más! :) Na jó, de már vettem egyet. Vigyem vissza? De ez ilyen, az meg olyan. Micsoda dilemma... Végül az győzött, hogy ez vízálló, mostanában úgyis annyit esik - nyilvánvalóan szükségem van rá, ez nem is kérdés. :) Megvettem, végül a kettő együtt is olcsóbban jött ki, mint amiért először elindultam - ha úgy vesszük, még spóroltam is. Vagy valami... :) 

Már majdnem elértem a kijáratot, mikor leszakadt az ég, mintha dézsából öntenék. Gondoltam, gyorsan lemegy, kivárom. Tíz perc múlva már nagyon mehetnékem volt, és mint kiderült, minden cuccom belefért a szép új, vízálló táskámba. Ugye-ugye, máris megérte! :) Később kiderült, hogy mi a különbség a vízálló és a vízlepergető között, de ekkor még optimista voltam. Volt nálam esőköpeny is, mi bajom lehet? 

Szépen átevickéltem a villamoshoz, kicsit ki is húztam magam, hogy milyen előrelátó voltam, reggel esőálló cipőt vettem fel, bezzeg a többiek. Semmi káröröm, csak kis egészséges büszkeség. Na ez sem tartott sokáig... Felszálltam a villamosra, kiöntöttem először az egyik, majd a másik cipőmből a vizet, és vártam, hogy induljunk. Nem indultunk. Túl egyszerű lett volna. 

Közben hívott Kedvesem, hogy hol vagyok, értem jöjjön-e. Mondtam, hogy köszi, simán hazamegyek, nem lesz gond. De, ő azért eljön. Oké. Leszálltam a villamosról, visszaevickéltem a Mammuthoz, és vártam. Addigra már mondták, hogy nem fog elindulni semmi, és pótlóbusz sincs. Sebaj, Kedvesem mindjárt jön. Na ekkor hívott fel, hogy bocs, nem jut át a vízen, fogjak egy taxit. Haha... Gondoltam, elindulok gyalog, lemegyek a Margit hídig, ott majd jön valami, ami elvisz hazáig. Ekkor még mindig optimista voltam.

Miközben haladtam lefelé a körúton, nem hittem a szememnek - ennyi vizet még soha nem láttam az utcán. Konkrétan eltűntek a villamossínek, a sávok, és úgy hullámzott egyik járdáról a másikra, mint a tenger. Szó szerint. Két átkelést megúsztam egyben - azt nem mondom, hogy szárazon, mert akkorra már átázott az esőköpenyem - ez megint az újdonság erejével hatott, de már mindegy volt. Olyan erős volt a sodrás a lefelé jövő utcákból, hogy kapaszkodnom kellett az álló autókban, hogy ne döntsön le a lábamról. Pedig az nem kis meló... A harmadik kereszteződésnél gondoltam, leveszem a cipőmet, és átviszem kézben, nehogy az ár lesodorja a lábamról. Nem is sodorta le róla. A kezemből vitte el... Az egyik fele fél percen belül elúszott, a másikat úgy dobtam utána minden mindegy alapon. Ha valaki megtalálja, legalább párban... (Ha valaki belebotlana a Margit körút környékén egy pár 38,5-es fekete Crocs balerinába, szívesen visszafogadom. Konkrétan nincs egy hónapja, hogy vettem.) 

Miután újabb két utcányit gyalogoltam mezítláb, jöttem rá, hogy hoppá, én még a táskák előtt lőttem magamnak egy amúgy gumiból készült szandált, tehát van váltócipőm. Kevés dolognak örültem még ennyire. :) Szandál elő, máris jobb. Főleg, hogy három szembe jövő fiatal szemmel láthatóan gyorsan reagált, és egy kb. másfél méteres, felfújható halat vezettek madzagon a mellettük zubogó vízen. Azért ez vicces volt, na. 

Már majdnem elértem a hidat, amikor beleütköztem a szokásos felújítós fémkerítésbe - sebaj, tudom, merre kell kerülni. Említettem már, hogy ez a mai este a tévedéseké volt? Természetesen nem arra volt lezárva, amerre legutóbb, és csak úgy ötven méter múlva jöttem rá - kicsit rezignáltan, de reménykedve fordultam vissza: már nincs messze a buszmegálló. El is értem, és úgy tíz perc múlva jött is a busz. Éééés, fel is fértem rá! Öröm, boldogság, hívtam is Kedvesemet, hogy minden rendben, nemsokára otthon vagyok. Most sem hazudtoltam meg önmagamat - természetesen megint tévedtem, ma már ki tudja, hányadszor - és messze nem utoljára. 

Eljutottunk a Komjádi Uszodáig, az nagyjából félút hazáig. Ott lecövekeltünk, semerre tovább egy centit sem. Eleinte még türelmes voltam. Aztán a mellettem üvöltő két kisgyerek, és kezemet minduntalan fogdosni igyekvő ápolatlan fiatalember hatására menekülőre fogtam (utóbbit kedvesen - nem is - megkértem, hogy ne tegye, de nem volt nagyon okos...). Szóval leszálltam, és újfent elindultam gyalog. Hiba volt. Egy újabb.

Nem sokkal előttünk ácsorgott egy másik busz, a sofőr jó fej volt, fel is engedett. Még örültem is, ez közelebb áll meg, kevesebbet kell gyalogolnom hazáig. Nem is mondom, mekkorát tévedtem, már-már rutinszerűen. Ezen a buszon, ami szintén nem mozdult egy tapodtat sem, kihúztam olyan negyed órát, de már kezdtem fázni - a vezető feltolta a klímát, hogy ne párásodjon az üveg. Ekkor már amúgy csurom víz voltam, az esőköpeny csak jelzésértékűleg volt még rajtam. Kérdeztem a sofőrt, hogy szerinte van-e remény, de csak az előttünk mozdulatlanul veszteglő kocsisorra mutatott - a kanyarig biztosan állnak, de nagy valószínűséggel jóval azután is. Közben azt a buszt, amiről nemsokkal ezelőtt leszálltam, átirányították egy párhuzamos útra, úgyhogy már rég lelépett. Az, amin épp ültem, beszorult. Nyilván...

Erről a buszról is leszálltam, és a változatosság kedvéért elindultam gyalog. Ekkor már több mint másfél órája úton voltam, kezdtem egy kicsit unni. Eljutottam a kanyarig, ott megálltam, és már megint nem hittem el, amit látok. Egyetlen autó sem volt ott. Illetve egy elakadva egy oldalutcában. De a nagy, széles Bécsi út üres volt. Legalábbis autómentes. Konkrétan combközépig állt rajta a víz. Tudom, mert átvágtam rajta. Gyakorlatilag leúsztam az Árpád fejedelem útjára, mert nem volt más lehetőség. Itt újra felhívtam Kedvesemet, hogy még élek, de innen már gyalog megyek haza. Na, most először eltaláltam. 

A Kolosy térnél közben csokorba gyűltek a tűzoltóautók, remélem, sikerrel jártak. Nem vártam meg... Igyekeztem hazafelé, gyakorlatilag bőrig ázva - már nem is próbáltam kikerülni a vizet, vagy felfogni az amúgy földig érő szoknyámat. Caplattam nagy erőkkel. Az Amfiteátrum mellett a kereszteződésnél összenéztünk egy szintén csurom vizes motorossal, és egyszerre vigyorodtunk el. Jól néztünk ki, na... :)

Mire elértem a házakat, rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Szépen lekanyarítottam magamról a szoknyát - sötét is volt, meg végre az esőköpenynek is vettem valami hasznát - sokkal könnyebb úgy menni, hogy nem tapasztja össze a lábamat bokáig egy totál vizes anyag. Különben is mindegy már, csak jussak haza végre... 

És végre hazajutottam. És persze kiderült, hogy a táskámban is áll a víz. Mindenem elázott. Egy darabig tartotta magát, láttam, hogy igenis akarja ő lepergetni a vizet, de ekkora mennyiséggel nem bírt el. Nem hibáztatom érte, gyakorlatilag két óráig tartott, mire hazakecmeregtem, olyan volt, mintha két órát álltam volna a zuhany alatt. 

Elképzelésem sincs, mivel lehet ezt kivédeni...