Huhhh...

Itt a nyár, sőt, már a végéhez közelít. Idén valahogy szerepet cseréltünk, eddig én mentem mindenfelé minden évben, mint a mérgezett egér, most Kedvesem - de tekintettel a tényre, hogy nemrég az enyém lett a világ legszebb mopsza, ezt most nem bánom annyira. Így sem unatkozunk... :)

Voltunk nyaralni. Családilag, a gyerekkel és a kutyával, mint a nagyok. :) Idén is érdekesre sikerült, de a végeredmény bizakodásra ad okot. Azt hiszem...

Lefoglaltunk a Balatonnál egy kerti medencés, zöldövezeti, vízhez közeli apartmant, szép is, jó is, az ára is rendben van. Mint kiderült, ez volt benne az egyetlen... Már az első nap beragadt a zár, szépen kizártuk magunkat, a tulajdonos sem tudta kinyitni, már azt fontolgatták, hogy tokostul kiszedik az egész ajtót - ekkor eszükbe jutott, hogy ez egy emeleti apartman, valahol össze van kötve egy csapóajtóval az alatta lévővel. Hurrá, bemennek onnan! Igen ám, de a csapóajtót cselesen egy kanapé alá rejtették. Na melyik volt az? Hát persze, hogy az, amelyikre majdnem az összes cuccunkat pakoltuk. Vajon leborult-e minden, amikor felnyitották? Természetesen. Sikerült belülről kinyitni az ajtót? Naná, hogy nem. Végül az egyik szomszéd feljött megnézni, hogy mi ez a tumultus, és egy mozdulattal kinyitotta a zárat... Ennyi. A következő meglepetés a mindentudó, csilli-villi, masszírozós zuhanyzó ajtaja volt - ez nem ragadt be, épp ellenkezőleg, a menetirányra merőlegesen kifordult a menetéből, amikor azt terveztem, hogy becsukom. Szépen a helyére igazítottam, és nagyon örültem, hogy további kalandok nélkül sikerült lezuhanyoznom - a mindenféle funkciókat gondosan elkerültem, biztos ami tuti, mielőtt egy szál habban kell kihívnom a szerelőt... Az, hogy reggel a kezemben maradt a szúnyogháló, amikor ki akartam nyitni az ablakot, már meg sem lepett.

Mindezek ellenére azt kell mondjam, egész jó volt. Egy gyönyörű kis településen voltunk, kevés ember, kicsattanóan jó levegő, festeni való panoráma, még az időjárás is kegyes volt hozzánk, talán csak egyszer esett egész idő alatt - mi kell még?... Mondjuk az, hogy a kedves kamaszkorú gyermek, aki ragaszkodott a Balatonhoz minden más alternatívával szemben, hajlandó legyen kidugni az orrát az elsötétített szobából a tévé elől... 

Végül csak sikerült hála Istennek, erőt vett magán ez a szegény, jobb sorsra érdemes kiskorú, akit a gonosz felnőttek előre megfontolt szándékkal, orvul elhurcoltak nyaralni, és kiderült, hogy nem is olyan szörnyű... :) Én a magam részéről a köztes időkben szépen a hónom alá kaptam a kutyát, és kimenekültem a házból - alapból is utálok egész nap fetrengeni és a falat nézni, de így különösen - szert is tettem egy oltári figurára: olyan volt, mintha lekéste volna a forgatást, és csak ezért maradt volna ki az Üvegtigrisből. Többször is találkoztunk, egyszer még a szomszédos településen is, amikor átmentünk strandolni - mi a Pocokkal felfedezőútra, mert nem engedtek be kutyával - pedig állítom, az emberek sokkal koszosabbak... Na mindegy, remekül szórakoztunk, az a lényeg. :)

És ami a legjobb: a Nagy Sötét Szobában Való Bujkálás Napján elkövetett hegyi beszédek mintha gyökeret eresztettek volna a gyermek lelkében - határozottan fejlődött az azóta eltelt időben. Isten tartsa meg a jó szokását... :)

Ellenben szegény Pockot hazatértünk napján megtámadta egy kibaszott dög másik kutya. :( Csórikám, amúgy is egy kis hőscincér, nem kell neki sok, hogy megijedjen, ettől konkrétan sokkot kapott - én is, tegyük hozzá. Szerintem életemben nem üvöltöttem úgy, mint közben, ahogy konkrétan kirángattam szegényt a másik szájából - elkapta, leteperte a földre, és a nyakát tépte. A gazdája nyilván sehol... Az volt a szerencse, hogy elég laza ott a bőre, és vastag a szőre, meg hogy gyorsan reagáltam - fizikai baja nem lett végül, de azóta sem heverte ki teljesen - most is sokszor megáll séta közben, és nézeget hátrafelé... Azon vagyok, hogy biztonságban érezze magát, és közben próbálom elkapni a másik kutya gazdáját - szeretném neki meleg szavakkal megköszönni... És esetleg elmondom, hogy örüljön, mert már lenyugodtam annyira, hogy nem akarom feltétlenül kibelezni a nyílt utcán a rohadt korcsot, ha még egyszer meglátom... 

Következő kalandunk a Katlan volt. Mint mindig. <3 Nem ismétlem magam, most is jó volt, pihenős, feltöltős - csak kezdi kinőni magát... Valahogy pont azok a kicsi, emberi léptékű szerethetőségek tűnnek el, amiért annyira imádtam - de úgy néz ki, a szervezők is érzik, mert nem egy helyről röppentek fel olyan hírek, hogy a jövő évi, a tizedik lesz az utolsó. Meglátjuk. Azt ígérték régen, ha  túlnő magán, máshol újrakezdik olyan mezítlábasan, mint ez volt - ha így lesz, ott a helyünk, ez nem kérdés. :)

Szóval az élet megy tovább nagy erőkkel - az ősz is izgalmasnak ígérkezik. A gyermek mindenáron iskolát akar váltani, csak az a bökkenő, hogy mindjárt kezdődik az év, és még mindig nem vették át a másik suliba - így azért eggyel nehezebb... Kijelentette, hogy ő semmiképpen nem megy vissza oda, ahova eddig járt - mi azt, hogy márpedig le kell érettségiznie, ha bármit is akar kezdeni majd az életben, az anyja meg azt, hogy azt csinál, amit akar. 

Egyszerűen nem fogom fel, szerintem megbuggyant az agya... A nyár folyamán többször is kiderült, hogy fogalma sincs, mi van az egyetlen lányával, és sajnos nem is érdekli - Csipolka meg pontosan látja ezt, és vastagon ki van akadva miatta. Jogosan, tegyük hozzá. Pont most kellene ezerrel mellette állnia, ehelyett teljesen érthetetlen dolgokat művel. Átalakította az életét, eddig oké - de nem úgy kellene, hogy ezt a gyerek ne szívja meg? Nincs gyerekem, nyilván nem tudhatom, de arra azért emlékszem, hogy én is voltam kamasz - és határozottan úgy látom, hogy ez nem jó neki. Értem én, hogy a maga logikája szerint jót akar, csak sajnos azt nem hajlandó észrevenni, hogy csóró gyereknek teljesen másra van szüksége... És ha azt nézem, hogy még három év van hátra a középiskolából, a jelenlegi állás szerint nem sok jóra számíthatunk...

És a hab a tortán, a cseresznye a habon... na mi lehet? Hát persze, anyám újabb műtétre készül. Én meg csak teszem a dolgom csendesen, úgysem hallgat rám...

De nem adom fel. Azt kell mondanom - anélkül, hogy el akarnám kiabálni -, hogy boldog vagyok. :) Életem szerelmével élek, és a dolog eléggé kölcsönösnek tűnik. ;) Imádom a lakást és a környéket, ahol lakunk, óriási szerencsénk van a főbérlőnkkel is, csak áldani tudom az égieket. Nyolc év után is szívesen megyek be reggelente dolgozni, vicc nélkül enyém a világ legjobb főnöke. Jól vagyok, vannak kicsit nehezebb hónapok, de meg sem közelítik a régieket - nem szedek semmilyen gyógyszert, egészségesen eszem, és rendszeresen edzek. Vannak igazi, szerethető barátaim, és végre végre van kutyám, akit imádok. :)

Annyi szarság után úgy érzem, megnyugodtam, és ez jó. Mindig van valami, de naponta hálát adok az égieknek az előbbiekért, és nagyon igyekszem vigyázni rájuk. :) <3