Kis virtuális kalapemelés következik a barátaim előtt.
Azt gondoltam még pár hónappal ezelőtt, hogy most már kifelé jövök abból a betegségből, amit már idestova két éve gyűrök. Illetve ő gyűr engem... Most kiderült, hogy közel sincs így, sajnos rosszabbodott a helyzet. Még mindig nem látom a végét a dolognak - lehet, hogy mégis kés alá kell majd feküdnöm, pedig nagyon kevés dolog van, amire ennél kevésbé vágyom. Nyilván...
Kicsit sűrű lévén, sikerült pont úgy szerveznem a dolgaimat, hogy egy barátokkal elutazós, bulizós hosszú hétvége előtti estén mentem orvoshoz. Bevallom, nem számítottam rá, hogy újabb rossz hírekkel fogok eljönni - és még ekkor is azt hittem, hogy én erős vagyok, és megoldom. Aztán nagyon gyorsan kiderült, hogy szó sincs róla... Eddig csak pár ember tudta, hogy gond van - úgy voltam vele, hogy ez az én bajom, nem az övék, meg különben sem tudnak segíteni. Dehogynem...
Hülye szitu, de buli közben jött ki rajtam. Kétszer... Arra nincs szó, hogy mennyire szánalmas dolog bőgni, miközben mindenki azért jött, hogy jól érezze magát. De: az, hogy az én barátaim mennyire hihetetlenül jófej és emberi módon álltak hozzá, hogy egy emberként mellém álltak, és ezerszer mondták el, hogy szeretnek, és számíthatok rájuk, hogy a legnagyobb buliban is megálltak, hogy megfogják a kezemet, és megöleljenek, az fantasztikus. Eddig is tudtam, hogy mennyire nagyon jó nekem, hogy ők vannak, de most nem tudok elég hálás lenni. Menet közben jöttem rá, hogy egyszerűen elértem a tűrőképességem határát. Én nem vagyok szétcsúszós, nem vagyok bőgős, nem szoktam hisztizni. De ezt már nem tudom egyedül megoldani. Kicsúszott a kezemből a fonal, és mérhetetlenül hálás vagyok nekik, hogy észrevették, felvették, és visszaadták. Sőt, masnit is kötöttek a végére. Most jöttem rá, hogy sokkal jobban kétségbe vagyok esve, mint gondoltam, és bár látszólag a legrosszabbkor jött ki rajtam, nekem a legjobbkor - amikor széthullottam, azonnal ott voltak többen is, és összeraktak. És ez az, ami most tartja bennem a lelket, hogy tudom, hogy tényleg számíthatok rájuk. Tényleg.
(Nyilván Kedvesemre is, bár ő még nem teljesen tanult meg úgy kezelni, ahogy szükségem lenne rá. De Isten a tanúm rá, nagyon igyekszik, és én nagyon szeretem ezért. Is.)
Szóval köszönöm, mindenkinek. Szeretlek benneteket!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.