Lassan négy éve vagyunk együtt, remek jól működünk minden téren, de néha a plafonon vagyunk egymásól. Azt szoktuk mondani, hogy azért tud a másik felidegesíteni, mert fontos - ha nem érdekelne, nem másznánk a falra. Persze, ez így is van, de az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy néha, amikor nem figyelünk oda, ténylegesen bele tudunk gyalogolni egymás lelkivilágába - és az nem azért fáj, mert kipukkant a nagy rózsaszín lufink, hanem azért, mert a másik tényleg tuskó volt.
Ez volt nemrég is, Kedvesemmel kicsit elszaladt a ló, én meg finoman fogalmazva befordultam tőle. Ilyenkor napokig tudom nyalogatni a sebeimet, nem engedek be kívülről semmilyen békülő szándékmorzsát sem, amíg magamtól meg nem nyugszom, és nem nyitok kifelé - ez általában két-három nap alatt végbe szokott menni, és a végén mindig kibékülünk. Hál'Istennek általában tanulunk is belőle.
Ma rájöttem valamire. Kicsit még morcos voltam egy hétvégi összezördülés miatt, fele lelkesedéssel csináltam a dolgaimat. Nyilván az az alapvetés, hogy szeretjük egymást, tehát én tudom, hogy 1) igazából nem akart bántani, 2) attól még, hogy haragszom rá, nem szűnök meg szeretni, tehát amit alapból megadok neki, azt többé-kevésbé megkapja most is. Magyarra fordítva, ha nem is mosolygok hozzá, de vacsorát nyilván csinálok neki. Hozzá is fogtam, és közben eszembe jutott, hogy hazajön a munkából, és hogy fog neki örülni. Aztán az, hogy milyen rossz lenne, ha nem jönne, és nem csinálnék neki vacsorát. Vagy ha jönne, de mégsem csinálnék, milyen csalódás lenne neki. Egy szó, mint száz, jó érzéssel töltött el, hogy jön, megcsinálom, és örülni fog - mint mindig. Rájöttem, hogy ezek a kis szokásaink, reggeli és esti szertartásaink (nemcsak a mik, hanem a hogyanok) mekkora biztonságot adnak. Ezektől vagyunk mi különlegesek, mert ezek csak a mieink. Ezek az alapkövei a kapcsolatunknak, amik mindig ott vannak, jóban-rosszban, bármi történjen is, míg világ a világ és két nap. De legalábbis, amíg együtt vagyunk. Amíg ezek működnek, addig minden rendben van.
Mire ezt végiggondoltam, elkészült a vacsora - és Ő is hazaérkezett, mosolyogva, mint mindig. Én pedig a nyakába ugrottam, szintén mosolyogva, mint mindig. (Általában. :))
Most már tudom. És tudom, hogy ő is tudja. :)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.