Öt nap a Balcsin. Mint a régi szép időkben - ilyen utoljára érettségi után fordult elő velem, és az nem tegnap volt... Szépen lementünk négyen: Kedvesem, Csipolka, Csipolka barátnője és én. Gondoltuk, milyen jó lesz, a lányok tudnak együtt szélhámolni, mi pedig pihenni. Valamiért nem jutott eszünkbe, hogy a tavalyi nyaralás sem volt fenékig tejfel ugyanezzel a leosztással - az idő megszépít... 

Az odaút vidáman és gyorsan telt, a szállás szuper volt, az idő csodálatos. Beterveztünk sok programot, a nagy részét meg is valósítottuk, de nem volt egyszerű... Szeretem Csipolkát, aranyos és jófej, okos és kedves - egy baj volt csak: ezt az énjét a nagy pakolásban valahogy a táska aljára gyűrte, és sehogy sem sikerült előkerítenie - néha kilátszott a szinte folyamatos durca és hiszti és okoskodás és hattyú halála - effektus alól, de sajnos többször felülkerekedtek az utóbbiak. Én speciel nem értem, hogy ezekből miért kellett ennyit hozni, nem akart kifogyni a végéig sem, sőt, az utolsó nap gondolom, látta, hogy mennyi volt még nála, és gyorsan el akarta használni a maradékot - hát sikerült... 

Értem én, hogy kamaszodik, és ez neki is eléggé megterhelő, nem csak a környezetének, de vannak dolgok, amikkel nem tudok mit kezdeni. Nyilván szóljon, ha baja van (ha nem vennénk észre véletlenül), de ha valamit magának csinál, és minket büntet érte, azt nem tolerálom jól. Főleg, ha már százszor megbeszéltük előtte. Ugyanazt. Újra és újra. Persze, most bizonytalan, keresi önmagát, minden változik - tudom, ugyanez volt velem is (és mindenki mással), azt is látom, hogy sokszor ő sem érti, hogy mi baja van, és ennek ellenére szétfeszíti a düh, de arra már nem vagyok berendezkedve, hogy ezt rajtunk vezesse le. Azt is megértem, hogy féltékeny a barátnőjére, hiszen nincs hozzászokva, hogy mással is foglalkozunk, nem csak vele, de azt nem gondoltam, hogy külön el kell majd magyarázni, hogy szegény kislányt nem boxzsáknak hoztuk... Álljon már meg a menet!

A másik meg, amitől viszont az én vérnyomásom lesz két másodperc alatt hatszáz, az a mérhetetlen önsajnálat. Soha, azaz soha nem bántottuk. Képtelen vagyok bármilyen szinten is - a megengedést is beleértve - teret adni ennek, mert 1) soha nem lesz vége, 2) a végletekig bele tudja magát lovalni, a szó szerinti fizikai tünetekig, és ez már nem játék. Szépen elmagyaráztuk neki, hogy akkor is szeretjük, amikor hisztizik (hogy mást ne mondjak), legyen már alapvetés, hogy csak jót akarunk neki, és ez nagyon, de nagyon rossz taktika, hogy így akarja felhívni magára a figyelmet, vagy így akarja megúszni valaminek a következményeit, mert a végén tényleg kifejleszt valami komolyabb betegséget, és csak magával fog kitolni. Ráadásul ez egy öngerjesztő folyamat, és csak az ellenkezőjét éri el vele. Persze voltak nagy hüppögések, égig érő ígéretek, de tisztában vagyok vele, hogy ezt még kismilliószor fogjuk elmondani neki az évek folyamán, mire helyre teszi magában.

Mi meg megpróbáljuk túlélni...