Állásinterjú

Nagyon mókás esetem volt a múlt héten. Gondolkodtam is, hogy életemben először megírom egy cégnek, hogy köszönöm a lehetőséget, de visszavonom a jelentkezésemet - aztán végül Kedvesem lebeszélt. Egyébként valószínűleg mindegy lett volna, nem hiszem, hogy visszahívnának... :)

Mivel pillanatnyilag nem kevés szabad kapacitással rendelkezem, és egész nap a gép előtt ülök, elég sok időt töltök a fészbúkkal. Itt találtam egy jónak tűnő hirdetést - ilyen meg olyan vállalkozás testvércégéhez keres embert. Gondoltam, megnézem a céget, mielőtt jelentkezem, de nem töltődött be a honlapjuk. Akkor épp. Persze ezt akkor még nem vettem jelzésnek, gondoltam, mi bajom lehet, megpróbálom. Elküldtem az önéletrajzomat, és azzal a lendülettel meg is feledkeztem róluk. Egyik nap csörög a telefonom: ha még aktuális, menjek be egy beszélgetésre - írom fel a cég nevét, gondolkodom veszettül, valahonnan ismerős, de tuti, hogy ide nem jelentkeztem. Sebaj, lehetőség, meg kell próbálni. Persze nem hagyott nyugodni, visszanéztem az elküldött jelentkezéseimet, rákerestem a cégre, és végül rájöttem, hogy 1) ez volt a testvércéges sztori, és most be is jött a(z egyébként nagyon lelkesítő) weboldal is, 2) ez a cég partnerünk volt tavaly. Hehe... Sebaj, elmegyek, megnézem. 

El is mentem. Közel is van hozzánk, impozáns irodaház, egy egész emelet az övék, wow, pompa és dicsőség. Azzal indítottunk, amit én mérhetetlenül amatőrnek tartok, hogy majdnem tíz percet hagytak várni egyedül egy üres tárgyalóban (na jó, nem volt egészen üres, valaki bent felejtette a jegyzeteit - no comment). Aztán bejöttek hárman, és szépen elbeszélgettünk újabb tíz percet - közben kétszer elment  hangom, de a három ember közül egyik sem adott volna - az egyébként előttük lévő tálcáról - egy pohár vizet. Ez már azért sejtet valamit. Segond, miután lefutottuk a szokásos köröket, kiderült, hogy ez a munka pontosan ugyanaz, mint amit most csinálok. Hurrá. De miután azt írtam a motivációs levelemben, hogy változatos munkát szeretnék, és folyamatos fejlődési lehetőséget, most mondjam meg, hogy miért gondolom, hogy ez az általuk meghirdetett állás ezt biztosítaná számomra. Na, itt a homlokom közepéig szaladt a szemöldököm. Mindkettő. Kedvesen visszakérdeztem, hogy ne haragudjanak, de 1) pontosan ezeket ígérték a hirdetésben, 2) olvasták az anyagaimat, mégis behívtak - ugyan árulják már el, hogy akkor miért? És miért tőlem várják a választ?... Ezzel hármas fejlövést követtem el, mindhárman elkezdtek magyarázkodni (nem magyarázni, magyarázkodni), hogy mennyire változatos ez a munka, nahát, hiszen mennyi termékük van, sallala, és mennyit fejlődhetek ezáltal. Magyarra fordítva ugyanaz a mechanizmus minden esetben, csak a név változik - nahát, micsoda lehetőségek!... Kerek perec megmondtam, hogy lehet, hogy ezzel most elvágom a saját torkomat, de arra nem vágyom, hogy ugyanazt a három táblázatot töltsem ki minden alkalommal, havonta harmincszor. Vagy huszat, vagy százat, tök mindegy. Ezután udvariasan mosolyogtunk még egy kicsit, majd az egyik hölgy megkérdezte, szintén udvariasságnak tűnő hangsúllyal (szerintem már szerettek volna megszabadulni tőlem), hogy van-e még kérdésem. Volt. Úgy tűnik, be is vittem vele a kegyelemdöfést, ugyanúgy zavarba jöttek, mint az előbb - pedig nem is kérdeztem nehezet: mit várnak a leendő kollégától, kit keresnek tulajdonképpen? Őőő, izé, hogy értem? Milyen szempontból? És aztán az egyikük összeszedte magát, és a nyakamba öntötte az összes HR-es sablont, ami csak eszébe jutott. Köszi. Eddig is komolytalannak tűnt az egész, de az, hogy meghirdetnek egy pozíciót, behívják a jelentkezőket, és hárman együtt nem tudják megfogalmazni, hogy mik az elvárások, föltette az i-re a pontot. 

Egy dologra viszont mégis jó volt az egész. Másnap, amikor bementem dolgozni, Kedvenc Főnököm megkérdezte, milyen volt az interjú - mondtam, hogy komolytalan. Erre a válasz: látod, mégiscsak jó itt neked! Persze, csak maradjon is meg a munkám... Ha már így belejöttem a visszakérdezésbe, nem is hagytam abba - emlékeztettem, hogy ő mondta nyár elején, hogy kezdjünk el keresni, és gondolom, ő is hallotta a cégszerte terjedő infót, hogy októberben új lefejezési kör indul - hallotta, de ő sem tud semmit. Remek, ezzel előrébb vagyok... Azt ugye tudja, hogy muszáj dolgoznom, mert annyi kiadásunk van, hogy egy fizetésből nem élünk meg? Ha a jövő hónapban kirúg, marha nagy kakiban leszek. És ekkor Kedvenc Főnököm legördítette a Himaláját a lelkemről: gondolkodott már, hogy ha mondania kell neveket, kik lennének azok - itt még levegőt sem vettem, azt hiszem -, és nyugodjak meg, nem vagyok a sor elején. De még a közepén sem. Nem hülye, hogy levágja a fél karját! 

Kösziii! Egyrészről sokkal, de sokkal nyugodtabban nézek a holnap elé - másrészről viszont vazze, mondhattad volna előbb is... :) De sebaj, így mindketten elgondolkodtunk, hogy jó lenne-e ekkorát váltani, vagy sem. Úgy tűnik, sem.. :)

U.I: A kép illusztráció, nem az én asztalom szerepel rajta. :)