Újra itt

Már megint minden egyszerre történik.

Két dolgot emelnék ki: az egyik anyám műtétje, a másik az új pozícióm. Mindkettő megérne egy önálló bejegyzést, úgyhogy ez is fog történni: két részben fogom megírni.

Nyilván a fontosabbal kezdem: túl vagyunk a műtéten. Bevallom, vastagon be voltam tojva - és itt emelnék kalapot anyósom előtt, aki bejött velem a kórházba, és végig tartotta bennem a szuflát a három órás műtét alatt, mégpedig kérés nélkül. Azt mondta, ismer, és tudja, hogy lekapartam volna a falat egyedül. És tényleg. Mindenki elmehet a p.csába az anyósviccekkel! :)

Érdekes volt különben, így, hogy naponta kétszer, munka előtt és után is bementem anyámhoz, szerintem abban a két hétben többet beszélgettünk, mint egy átlagos évben. Úgy értem, hogy beszélgettünk, és nem az történt, ami tíz esetben kilencszer - ő emelt hangon szitkozódik, és fél óráig egy levegővel ecseteli, hogy aktuálisan ki miért hülye, és miért költözzön melegebb éghajlatra a kedves édesanyával együtt, én meg fogom a fejem, és próbálom egy stratégiainak tűnő pillanatban félbeszakítani -, hanem meghallgatta, amit mondtam. Ééééés, egyszer sem mondta, hogy hülye vagyok. Tényleg beteg volt... Sajnos ez a békebeli állapot el is múlt az első ijedtséggel együtt...

Lesz erre egy szép példám kicsit lejjebb. 

Viszont ami maradéktalanul jó hír, hogy megjött a szövettan eredménye, és azt írták, minden rendben. Sikerült minden rákos részt eltávolítani, nem kell sem sugárkezelés, sem kemoterápia. Hurráááá!

De. Sőt, DE... Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nem tudták az arra rendelt időpillanatban kihúzni belőle a csöveket a műtét utáni héten, sőt a következő napokban sem. Végül nem tudtuk meg, hogy mit rontottak el, de az biztos, hogy valaki valamivel szépen mellényúlt, mert újabb kétórás, altatásos műtéttel tudták csak végül eltávolítani. Ez még önmagában csak a tartózkodás meghosszabbítását jelentette, ill. újból izgultunk az altatás miatt - ugye eleve az volt a legnagyobb kockázati tényező az egészben -, de ezen is túlesett, rekord gyorsasággal felépült, mehetett is haza. Otthon a szokásos napi véralvadásgátló injekció egy hónapig, ill. rendszeresen visszajár kötözésre még a mai napig. És itt jön a bibi.

Valami már megint nem kerek - nagyon nehezen gyógyul (mondjuk szóltak előre), de legutóbb azt is elkottyantotta az egyik nővér, hogy kétféle baktériumot találtak a sebben. Ez azért nem vicces, mert az öregem így halt meg. Sikeres volt a szívműtétje, de a kórházban összeszedett valami húsevő baktériumot, ami komótos lassúsággal, ámde annál több szenvedéssel fél év alatt felzabálta belülről. 

Én speciel meg vagyok győződve róla, hogy csak azt kapta, amit megérdemelt - amennyi szenvedést okozott másoknak... Ex-apósom egy egyszerű, de áldott jó ember volt - ugyanabban az évben halt meg: agyvérzést kapott délben, elvesztette az eszméletét, éjfélre meg is halt anélkül, hogy egy percet is szenvedett volna. Mi ez, ha nem az élet igazságossága? Ugye. 

Anyámnál viszont bizonytalan vagyok. Először is: egyáltalán nem biztos, hogy ez a cucc AZ a cucc. Tegyük hozzá, az sem nyugtat meg, hogy nem adnak neki antibiotikumot, mert nem lázas. Éééééééééééééés?... 

És itt jön a fent beharangozott példa: a szobatársa, akivel egyébként - és hál'Istennek - remekül elvoltak, hamarabb hazament, mint ő - belőle gond nélkül kiszedték a csöveket. Eltelt egy hét, kettő, mikor is anyámnak eszébe jutott - közölte velem, hogy ő most meg van sértődve rá, mert tudta, hogy ő (mármint anyám) még bent maradt, és azóta sem hívta fel, hogy megkérdezze, hogy van. Visszakérdeztem: te hányszor hívtad fel őt? - Egyszer sem. - Ja... És miért nem hívod fel?... A válasz: nem gondolom! Nem értem, hogy ő most meg akar sértődni? 

Nem, nem értem. És emiatt vagyok bizonytalan. Az első gondolatom az volt, hogy anyámmal nem történhet meg ugyanaz, mint az öreggel, hiszen ő a légynek sem árt. Aztán eszembe jutott, hogy az a mennyiségű anyázás, rossz energia, kombinálás, amit ő a bő hatvan év alatt összehozott, nem biztos, hogy nem hagy nyomot... 

Szegény szobatársnőről kiderült, hogy ő is elkapta ugyanazt a bakteriális fertőzést, és őt ahogy volt, le is verte a lábáról. Ő kapott gyógyszert, mert belázasodott, de frissen műtve teljesen kiütötte. Valószínűleg nem az volt a legnagyobb gondja, hogy anyámat hívogassa - de nyilván sokkal jobb megsértődni, mint felemelni a telefont... 

Tudom, tudom, ki vagyok én, hogy megítéljek bárkit is? Nem is ez a szándékom, de mint tudjuk, véleménye (és egyéb itt meg nem nevezendő alkatrésze) mindenkinek van. Az az igazság, hogy féltem anyámat. És még az is, hogy magamat is. A legrosszabb ellenségemnek sem kívánnám azt a szenvedést, amit az öreg átélt, nemhogy anyámnak. Rendszeresen kiborít, de attól még szeretem. És igen, egy önző dög vagyok - nyilván végig tudnám csinálni még egyszer, de egyáltalán nem szeretném. Most biztos, hogy én is megreccsennék, mert mint említettem, anyámat szeretem - először is borzasztó volt, pedig ott egész más volt az alap felállás...

Szóval újfent drukkolok nagy erőkkel - legyen az, amit az égiek akarnak, vagy amit anyám szeretne, vagy bármi, csak gyorsan...