Új év...

Újra. És ez sem ígérkezik unalmasnak.

Anyám túl van a műtéten, minden rendben, hála Istennek. Persze azóta újabb nyűgök vannak. Nyilvánvalóan. Soha nem lesz vége... Én értem, mindjárt hatvanöt éves, nem egyszerű a váltás, márpedig muszáj lenne - de könyörgöm, évek óta erről van szó! Évek hosszú sora óta ezen rugózunk, hogy mit lehet és nem lehet enni, mozogni kellene, változtatni kellene a "mindenki hülye és dögöljön meg" hozzáállásán, de csak egyre rosszabb lesz. Kapkod összevissza, semminek nem hagy időt, mert minden sz@r, és semmi sem használ. Hát így nem is fog... És persze minden orvos, dietetikus, természetgyógyász egy vadbarom, és mindenki szándékosan kitol vele. Nyilvánvaló. Persze ezért velem kell üvöltözni napi rendszerességgel, nehogy nekem jó legyen. Ha megkérem, hogy ne tegye, vérig sértődik, és egyébként is, velem nem lehet beszélgetni. Érdekes, mindenki másnak szokott sikerülni... A másik kedvencem, amikor közli, hogy tegnap evett mittudoménmit, és órákig görcsölt, milyen rosszul volt, stb. Minek eszed meg, ha tudod, hogy kikészít? Mert úgy megkívánta. Akkor meg is érdemled. Ennyi. Alapvető, még az állatok is képesek ennyire: ha valamitől rosszul vagyok, akkor azt nem eszem meg. Miért olyan nehéz ez?... És utána rám testál egy csomó akármit, mert neki árt... ???

És hogy tényleg ne legyen egyszerű, folytatódik a Csipolka - teleregény is. Még nem érte el az én kamaszkorom mélységeit, de afelé halad a dolog. Remélem, megáll és visszafordul még belátható időn belül, mert ez így nagyon nem lesz jó... Kicsit skizofrén érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Az egyre nyilvánvalóbb, hogy komoly gondok vannak, anyjának egyre kevesebb köze van a valósághoz. Az álompasi elköltözött egy hónap után. Szomorú, tényleg. De ezért a gyereket hibáztatni a legrosszabb, amit tehet. Egyrészt nem igaz - egy kapcsolat mindig azon a két emberen múlik, akik benne vannak, soha nem egy harmadikon. Pláne, ha az egy kamasz, akinek a megkérdezése nélkül odaköltöztetnek egy idegent a házhoz. Mégis mit várt?... Másrészt nem tehet ekkora felelősséget a nyakába, nincs rá készen. Főleg, mivel mint tudjuk, nem is az ő hibája - végtelenül ostoba és szánalmas dolog a gyerekre húzni a vizes lepedőt a saját elcseszett életéért. Már elnézést... És mindezt úgy, hogy nem hallgat meg senkit - sem a saját gyerekét, sem minket, senkit, csak azokat szelektálja ki, akik neki adnak igazat - mert ő most már tisztán lát. Mit?... Nincs olyan, hogy megkérdőjelezhetetlen igazság, nincs olyan, hogy csak az a tuti, amit ő mond. Nem azért, mert épp nem értek egyet vele, hanem azért, mert mindenkinek más a nézőpontja, mások az érzései, gondolatai, és ezeket nem lehet egyszerűen semmibe venni, mert eltérnek az övéitől. A gyerek nem szinonimája a hülyének, és a maga szempontjából sok mindenben igaza van. Ugyanannak a szituációnak többféle aspektusa is van, és ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy csak egy jó, sőt, a többől áll össze az egész - ha kiragadunk valamit, az hiányos, egyszersmind önmagában hamis lesz. Szerintem...

A skizofrén érzéseim abból fakadnak, hogy pontosan tudom, min megy keresztül csóró gyerek. Annyira még nem látom problémásnak az anyját, mint az "apámat", de az érzést ismerem, amikor pont az rúg bele, akinek támogatnia kellene, és ez pokoli. Én anno nem számíthattam senkire, anyám soha nem állt mellém, nagyon hamar megtanultam, hogy addig jó nekem, amíg megállok a saját lábamon, és minél kevesebbet tudnak rólam. Utólag visszagondolva hasznos lecke volt a túléléshez, de benne lenni kínkeserves volt, és bizonyos sérülések a mai napig nem gyógyultak be a lelkemen.

Sajnálom nagyon Csipolkát, de ennek ellenére még mindig azt mondom, hogy próbálja meg elviselni az anyját. Egyrészt tudom, hogy a menekülés nem megoldás, később csak annál rosszabb lesz - de a folyamatos idegfeszültség és csalódás sem jó. Nem tudom... Valahol azt gondolom, hogy jobb lenne neki velünk, de közben tudom, hogy 1) nekünk nem lenne jobb, mert én nem tudom állandóra vállalni, 2) ha megszűnünk a védőbástya lenni, és maradnak a problémás hétköznapok, ugyanaz lenne pepitában. Lehet, hogy nem, de valószínűleg.

Mert Csipolka sem egy matyóhímzés. Aranyos, értelmes, és nagyon nagy benne a szeretetéhség - de ha biztonságban érzi magát, hajlamos bedobni a gyeplőt, és tojni mindenki másra. Per pillanat égig érő lelkesedéssel kezel minket, ami azért jó, mert van kihez fordulnia, ha kiborul, és igyekszik megfelelni nekünk - és ezáltal magának is. Valószínűleg jobban átmegy, amit mondunk, de ez nagyban köszönhető (sajnos) az otthoni helyzetnek is - nyilvánvalóan mi leszünk a jók, ha az anyja a rossz. Ha épp jóban vannak, lazábban vesz minket. Ez persze természetes, de pont ezért gondolom, hogy ha velünk lakna, mi lennénk a mumusok, akik a napi gondokkal nyüstölik, és nem engednek meg mindent, mint így, hogy csak hétvégente jön - vagy ne adj' Isten mint az anyja, aki sokszor pont letojja, mit csinál a gyerek. Sajnos.

De közben azt is látom, hogy én sem tudom és nem is akarom ezt csinálni, egyedül meg hatványozottan nehéz lehet. Nyilván ő sem azért szült gyereket, hogy egyedül nevelje, de rajta múlik, hogy egyedül van-e vagy sem. Sőt, ide jöhetne, amit ő mondott Csipolkának, amikor beköltöztette a pasit: "ez egy helyzet, alkalmazkodnod kell". Attól még, hogy az ő élete kissé viharos mostanában, a gyereket nem kellene kilöknie a csónakból - nem egy nehezék, amitől lassabban halad, hanem plusz egy kéz, ami segíthetne evezni. Ha képes lenne felfogni... 

Nem akarom az észt osztani, pláne más életével kapcsolatban, de ettől még foglalkozni kell vele, mert az én életemre is hatással van. A mi életünkre. Márpedig azért mindent meg fogok tenni, hogy továbbra is jól működjön.