Beszélgessünk

Nagyon érdekes élményem volt Csipolkával a múlt hétvégén. Nagyon-nagyon fáradt voltam, ennek megfelelően nyűgös is, nem nagyon volt türelmem semmihez. Ilyenkor nem vagyok valami jó társaság, még én is nehezen viselem el magam. Szegény, morogtam is vele eleget...

Évekkel ezelőtt, amikor még csak kb. könyvből láttam gyereket, nagyon nagy feladat volt nekem, hogy megfeleljek pótanyukaként - pontosabban most is nagy feladat, hiszen ezt soha nem lehet rutiból csinálni - pláne egy kiskamasznál, aki hétről-hétre képes homlokegyenest ellenkezően viselkedni... Nagyon sok energiámba került, hogy kialakítsam a miérteket és a hogyanokat, hiszen soha nem éltem együtt gyerekkel, pláne máséval - emellett pedig nagyon kellett figyelnem, hogy összhangban legyek a saját anyjával, ne zavarjam össze azzal, hogy ugyanaz a dolog otthon fehér, nálunk meg fekete. (Szerencsére utóbbival nem volt gond soha, sok mindenben hasonlítunk is, meg jóban is vagyunk Anyával - hál'Istennek, hiszen ha nem így lenne, annak egyértelműen a gyerek lenne az igazi vesztese).

De mind közül a legnagyobb kihívás az volt, hogy a saját életemben helyet csináljak neki. Ex-zenészfeleségként az ezt megelőző éveim koncerteken, próbatermekben, turnébuszokban teltek, állandóan jöttünk-mentünk, nem volt megállás, és én ezt akkor rettenetesen élveztem. Aztán elváltam, és ennek hirtelen vége szakadt - ez önmagában nem is volt baj, tudok én bulizni mással is. Mármint más felnőttekkel... De hogy cseréljem le az állandó éjszakázást délutáni pihire, az embermagasságú hangfalakat játékmackóra, a koncertkezdést esti mesére?... Nagyon-nagyon-nagyon nagy meló volt átállni. Megtanulni alkalmazkodni, megtanulni, hogy egy gyerek máshogy működik, nem várhatom el tőle, hogy úgy gondolkodjon, úgy reagáljon, mint egy felnőtt. Nagyjából egyszerre váltunk - egymástól függetlenül -, mindannyian (Csipolka, Anya, Apa, és én is) egyszerre próbáltuk újraértelmezni, az új rend szerint újjáépíteni az életünket. Nem volt könnyű... És egyértelmű, hogy megint csak a gyerek az, akinek a leginkább kicsúszott a talaj a lába alól, és az is ő, akinek a leginkább szüksége van a biztonságra. Mint ahogy most is.

Így utólag könnyebb átlátni a folyamatot, és nagyon hálás vagyok neki, hogy bizalmat szavazott nekem, és annyi, de annyi türelme van, mint egyetlen felnőttnek sem. Az első években minden energiámat beleadtam, hogy jól tudjam csinálni, mindig magam elé állítottam a többieket, aminek az lett az eredménye, hogy rendszeresen kimerültem - akár egy hétvége is elég volt, hogy a sírás szélén álljak a fáradtságtól. Aztán Kedvesem meggyőzött, hogy én is pihenhetek. Mondhatok nemet is, ha úgy érzem. Évekbe telt, mire el mertem engedni magam annyira, hogy tényleg nemet mondjak - és csodák csodája, nem dőlt össze a világ. Rá kellett jönnöm, hogy a gyerekek sokkal rugalmasabbak, mint gondoltam. Szerencsére.

Ma már simán félrevonulok, ha úgy érzem, többet morgok, mint kellene, és kifújom magam. És itt jön be a hétvége. Nem szokott ilyen lenni, de most egyik nap sem tudtam felvenni a fonalat, szerintem látszott is rajtam, hogy kissé megterhelő volt nekem az egész. Ilyenkor mindig szégyellem magam kicsit, hiszen a gyerek pont nem tehet semmiről - sem arról, hogy mikor hozzuk el, sem arról, hogy én fáradt vagyok-e vagy sem. Tény és való, hogy időnként rá tud pakolni még 1-2 lapáttal, de igyekszem nem elfelejteni, hogy nem várhatom el tőle, hogy felnőttként viselkedjen, hiszen gyerek. Jobb pillanataimban le szoktam vele ülni, és elmondom, hogy mi miért van, hogy akkor is szeretjük, ha nyűgös, meg akkor is, ha mi vagyunk nyűgösek. Most is beszélgettünk kicsit a kamaszodásról. (Igen, még emlékszem rá, hogy én is voltam kamasz, a nagyon nem egyszerű fajtából...) Ilyenkor mindig nagy érzelmi töltődések vannak, kicsit mindketten megnyugszunk. Ez volt szombat este.

Vasárnap ennek ellenére ugyanolyan türelmetlen voltam, mint előző nap. Nem tudom, miért, de kicsit sok volt minden. Megint morogtam egy sort, aztán megint félrevonultam olvasni, amíg kicsit összeszedem magam. Aztán egyszercsak megjelent Csipolka, végignyúlt mellettem az ágyon, mosolyogva, csacsorászva, és olyan jót játszottunk, mint már régen. Azt gondoltam, felhúzta az orrát (félig-meddig jogosan), és inkább örül, hogy nem vagyok ott, de nem, pont az ellenkezője történt. Elmondhatatlanul hálás voltam neki, gyakorlatilag megmentette a hétvégét, kvázi feloldozott az alól, hogy most én nem viselkedtem épp a legszebben.

De egy dolog szöget ütött a fejembe. Pontosabban kettő. Megmasszírozta a hátamat - magától, nem is én kértem! -, és belefogott egy nem is tudom, minden nevezzem, talán játékba: egy mondóka, amiben mindenféle kínzás van, de minden sorhoz tartozik egy mozdulatsor, amivel remekül ki lehet lazítani az ember hátát. Van egy sora, miszerint "...hét kést szúrnak a hátadba...", és hét kisebb "ütés" kíséri. Amikor már kb. a hetvenhetedik késnél tartottunk, és kezdte rendesen püfölni a hátamat, kezdtem furán érezni magam - aztán rájöttem, hogy ez neki milyen remek feszültséglevezető - nem tudom, hogy szándékosan, vagy tudat alatt, de visszaadta a sok morgást, amit a hétvégén kapott, én pedig szó szerint tartottam érte a hátam. Mindezt úgy, hogy közben jobbra-balra dőltünk a nevetéstől (hülyeségért mi sem megyünk a szomszédba). Nagyon jó volt, mert egyrészt elengedte a negatív érzéseit, közben kilazította a hátamat, és olyan jó, szívből jövőeket kacagtunk közben, mint már régen. Azt gondolom, egy kiskamasszal ez egy nagy dolog, pláne az előzményeket tekintve.

A másik viszont, ami komolyabban elgondolkodtatott, a következő játék volt, amit kitalált. Szerintem ezt komoly pszichológusok vagy trénerek is alkalmazhatnák, érdekes eredmények születnének... Az alap sztori az volt, hogy egy őrült tudós fogságába estünk, aki kicserélte az agyunkat, most te vagy én, és én vagyok te. OK. Akkor most mondj valamit, ami tipikusan én vagyok, én meg mondok valamit, ami tipikusan te vagy. OK.

Eleinte vicces volt, aztán már hosszabb ideig gondolkodtunk két válasz között, és egyre csak az olyan mondatok gyűltek, mint "nem eszem meg a zöldséget", "nincs kedvem", az örök mumusom (azt hiszi, ezzel mindent el lehet intézni): "elfelejtettem", a másik oldalon meg "fáradt vagyok", "nincs rá pénzünk", "figyelj már oda"... Ijesztő volt, hogy tényleg ezek a dolgok jutnak eszünkbe egymásról? Hiszen olyan sok szép élményünk is van... De ez van, ezek a hétköznapok, ezek vannak a mókuskerék oldalára írva, amiből csak nagyon nehezen tudunk kiszakadni... 

Komolyan mondom, megdöbbentő volt. Arra jöttem rá végül, hogy többet kell beszélgetnünk, jobban oda kell egymásra figyelnünk - oké, hogy ér elvonulni, de az nem a megoldás, csak az eszköz, hogy kicsit pihenjünk, mielőtt valami nagyon jót csinálunk. Együtt. Mert az nem maradhat el. Elszaladnak a napok, a hétvégék, az évek, és én nem akarom, hogy annyi maradjon meg benne, hogy mindig csak fáradtak vagyunk, és nincs pénzünk. Attól függetlenül, hogy tényleg így van, mi vagyunk a felnőttek, és nekünk kell figyelni, és nyitottnak lenni a gyerekre, amíg van igénye és türelme, mert ha elszalasztjuk, nem állhatunk vissza a startvonalra. A gyerek lelke nem játék...