Most lehet köpködni, de akkor is igazunk van.

Kb. huszan vagyunk a folyosón a munkahelyemen, majdnem mindenki kávézik, de tejet mindösszesen hárman szoktunk venni (persze saját zsebből), és csak pislogunk, hogy milyen gyorsan "elpárolog" - a kedvencem, amikor az üres dobozt teszik vissza a hűtőbe. No comment. Eddig csendben tűrtük, és vettük a tejet, de ma reggel az egyik kollegina feltette az i-re a pontot, amikor belibbent a konyhába, kikapta a hűtőből, és a szemünk láttára öntötte bele a bögréjébe, mintha legalábbis az övé lenne - de olyan természetes mozdulattal, hogy hirtelen meg sem szólaltunk, csak néztük. És persze egy árva szó nélkül kisétált, eszébe se jutott, hogy zavartassa magát, vagy legalább megkérdezze, hogy kié a tej, vagy ihat-e belőle. Nyilván nem annak a fél bögre tejnek az áráról van szó, hiszen ha kérne, adnánk (egyébként a sok kicsi az évek alatt sunyiban tényleg sokra megy), de az, hogy milyen lazán kezeli közösként más tulajdonát, és mennyire nem jut eszébe, hogy néha ő is vehetne egy-egy dobozzal (az enyémnél nem kicsit magasabb fizetéséből, tegyük hozzá), az már tényleg felháborító.

Fel is háborodtunk mi rendes tejvásárló többiek, és a konkrét tetten érésen felbátorodva szépen el is sétáltunk ebédidőben a boltba a jelenlegitől lényegesen eltérő tejért - már csak a megkülönböztethetőség kedvéért. És a gyógyszertárba, hashajtóért... Szép csendben telenyomtuk a régi tejet, és magunknak felbontottuk az újat. A régi ott mosolyog a hűtőben, mintha nem tudna semmiről, őrizve a kis titkát, mi pedig nem szólunk senkinek - eddig se szóltunk, hogy ne igyák meg a tejünket, miért pont most kezdenénk el?...

Lehet, hogy mocsok dolog, de a saját tejünkbe tettük, nem máséba. Akiben nincs annyi, hogy legalább kérjen, ha már nem vesz, az így járt - aki nem nyúl hozzá, annak fel sem fog tűnni, aki kér, annak adunk. Tisztességeset. Akibe viszont nem szorult ennyi becsület, az szaladjon...