Budapest, te drága...

Kivártam a buszt. Reggel direkt egy összecsukható esernyőt tettem be, mert tudtam, hogy még három helyre megyek tovább, mielőtt hazajutok, a legutóbbi nagy ernyőt is többször otthagytam már a legkülönbözőbb helyeken, jó lesz ez. Aha... Persze késett a busz. Ez még önmagában nem lenne gond, de nincs kiépített megálló, csak egy tábla, és pár perc után azt vettem észre, hogy a kabátom mindkét ujján csurog le a víz. Hogy a fenébe, amikor az egyikkel az ernyőt fogtam?... Mindegy, vizes lettem, és nem örültem neki. Mire leértünk a hegyről, úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Hozzáteszem, hat perces út.

A sok víznek, meg az alapvető pisimókusságomnak köszönhetően mire leszálltam a buszról, minden bajom volt. Indulás előtt dobtam egy kötelező biztonsági pisit, de ez egyáltalán nem akadályozott meg abban, hogy negyedórával később már eljárjam a kiskőrösi szorongatóst a megállóban. Mivel pont van egy kisebb bevásárlóközpont a közelben, gondoltam, beszaladok, és ha már ott vagyok, veszek egy nagy ernyőt is, a fene vigye el, nem akarok estig rommá ázni. Közben eszembe jutott, hogy nincs kávém, és tisztességes függő lévén, anélkül nem bírhatom ki a délutáni maratoni németórát (simán kibírnám egyébként, mert egy percig sem unatkozunk, de akkor is kell, hogy nálam legyen, és kész).

Bementem, nagy nehezen megtaláltam a női mosdót (nemrég építették át), utána pedig irány a drogéria. Találtam is nagy ernyőt, többet is. Szabad kezem nem lévén, szépen visszatettem a kis ernyőt a tokjába (huzatába, vagy mittudomén, hogy hívják a saját anyagából készült tartót), azt pedig a táskámba. Hiba volt. Nem kellett neki öt perc, hogy átázzon, és ugyanazzal a lendülettel átáztasson minden mást is, ami mellette volt. Gyapjúpulcsi, németfüzet... De ezt akkor még nem tudtam, szépen kinyitottam több nagy ernyőt is, hogy kiválasszam a tutit - a biztonsági őr egész türelmesen tűrte, hogy kis bunkert építek a sarokba... Végül meglett az igazi, szép is, jó is, irány a bolt, vegyünk kávét, és spuri tovább. Meg szatyrot a vizes ernyőnek... Már kijöttem, mire eszembe jutott, hogy húszezressel akartam fizetni, hogy felváltsam, mert kelleni fog az apró a németre. Nem baj, majd a kávét azzal fizetem. Gondoltam én. Most kezdett a pénztáros, nincs váltópénze. Hurrá. Nem adom fel a csüggedést, úgyis megyek a közeli könyvkiadóba, elhozom az egyik barátom könyvét, amit a neten rendelt, majd ott felváltják. Kiléptem az utcára, startra készen a szép új ernyőmmel, és... semmi. Közben elállt. Természetesen.

Átverekedtem magam kedvenc Kolosy teremen - már hetekkel ezelőtt megállapítottam, hogy olyanok vagyunk itt, mint a fehér egerek a laboratóriumban: a nagy kéz minden hétvégén újraépíti a labirintust, mi meg hétfőnként kétségbeesetten próbáljuk megtalálni a kiutat a kerítések között, hogy átjussunk a buszhoz. Ha sikerül, jutalmul nem kell húsz percet várnunk a következőre...

Odaérek a kiadóba, náluk nincs egyetlen könyv sem. ??? De hát legutóbb is ide jöttem érte. Ja, közben nyitottak egy könyvesboltot, itt van nem messze, csak menjek ki a hátsó kapun, át a következő udvaron, két hegységen, másfél mocsáron meg egy ősfás erdőn, el az utolsó romtemplom mellett, a harmadik nyírfánál jobbra, és már ott is vagyok. Hurrá...Ezt mondjuk elmondhatták volna telefonon is, ha a nagyságrendileg kétszáz alkalom közül, amikor hívtam őket reggel óta, csak egyszer felvették volna. De nem tették. Átevickéltem a boltba, megvan a könyv, a barátom előre kifizette. Valami derengett, hogy mondta is... Könyv be a táskába egy száraz sarokba, húszezres marad. Aztán megláttam egy sor könyvet egy írónőtől, akinek több művét is olvastam évekkel ezelőtt, minden akciós, gondoltam, megkeresem a kedvencemet, otthon úgysincs meg, és még a pénzt is felváltom. Keresem, nincs. Az eladó fiúcska nagyon segítőkész volt, megnézte nekem a gépben, és teljesen magától értetődő módon közölte, hogy az az egy könyv hiányzik a nőtől. Vajon meglepődtem?...

Nem baj, van még időm, úgyis a Mammuthoz megyek, mint tudjuk, ott mindig történik valami, majd megoldom. Szépen visszakirándultam a kiindulási ponthoz, mert pont ott áll meg a busz, fel is szálltam - aztán gyorsan rájöttem, hogy hülyeség volt. Egy megállóra voltam a fent említett Kolosy tértől, mintegy tizenkét perc alatt sikerült is visszajutnom.Gyalog két és fél perc, de amikor felszálltam, még azt gondoltam, hogy ezzel elmegyek egészen a Margit hídig. Az első megálló felénél rájöttem, hogy mégsem gondolom ezt, és átszálltam szépen a HÉV-re. Menet közben még láttam a rengeteg autót, amik feltorlódtak a híd felé, és nagyon büszke voltam magamra, hogy még időben kapcsoltam. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, ez az érzés nem tartott sokáig.

Konkrétan a hídig... Battyogok fel a villamoshoz, két megálló a Mammut, ott majd pisilek (az nem zavart, hogy közben nem ittam semmit), veszek valami aprószemetet, hogy felváltsam végre a nyomorult húszezrest, és megyek németre. Legalábbis ez volt a terv... Mire felértem, épp azt mondta be a hangosbemondó, hogy nem jár a villamos, pótlóbusz van. Nem mondod?... Nagy sóhaj, irány a buszmegálló. Tömeg a négyzeten, úgy látszik, mindenki Budára igyekszik nagy erőkkel. Sebaj, pont jön a busz. Nagy nehezen átverekedtem magam a megállóhoz, és szépen megnéztem a busz fenekét, ahogy kiáll. Még mindig sebaj, már látom a következőt. Ami persze nem a pótló volt. És az azt követő sem. Nyilvánvaló.

Ami viszont jött, az a villamos. Mi a...? Vissza a megállóhoz, félúton látom, hogy mégis jön a pótlóbusz. Ekkor már sűrű tömött sorokban szidtam a BKV minden nemlétező felmenőjét. Gyorsan felmértem, hogy erre nagyobb esélyem van, hátraarc, soványdisznóvágta vissza a buszmegállóba. Felszálltam, és azt gondoltam, hogy most már jó lesz. Mindig bedőlök, javíthatatlan vagyok. De tényleg, hihetetlen, hogy bő három évtized alatt még nem veszett ki belőlem a reménykedés...

Három villamos húzott el mellettünk, mire átküzdöttük magunkat az első megállóig. Mikor a vezető kinyitotta az ajtót, mindenki egy emberként pattant fel, és pánikszerűen menekült le a buszról. Át a villamoshoz. Én is. Nem löktem fel senkit, de csak azért, mert ügyesek voltak - nem rajtam múlt... Nagy nehezen elértem a Mammutot. Ez az én elátkozott kastélyom, ez már biztos. Mire idevergődtem, már alig volt időm. A mosdóba menjek, vagy próbáljak pénzt váltani? Dilemma, dilemma, de mosdó a németóra helyszínén is van, bolt viszont nincs, legyen ez. Komolyan mondom, nem jutott eszembe semmi, de még csak nem is láttam meg semmit, amit hirtelen megvettem volna. Kávém már volt ugyebár, mert nekem a fél városon keresztül kellett cipelnem. Különben nem is érdekes.

Végül dolgom végezetlenül indultam órára, de menni kellett, idő volt. Nem sokkal a cél előtt megláttam egy lottózót. Meg vagyok mentve! Ha valahol, ott biztos van pénz, veszek egy akármilyen sorsjegyet, talán még nyerek is. Ilyenkor mindig elfelejtem, hogy sose szoktam... Bementem, mondtam a srácnak, hogy adjon valamit, mindegy. Állatos? Legjobb, kérem. Melyiket? Mindegy. De válasszak. Kihúztam egy bugyirózsaszínt - ez annyira nem az én színem, tuti jó lesz. Görény. Mármint az állat a sorsjegyen. Remek. Adom a pénzt, nem tud visszaadni. Itt már biztos voltam benne, hogy ez a város egy napalmért kiált.

A srác néz rám kétségbeesve, már beütötte, csak kétszáz forint, lécci lécci... Pont annyi volt nálam, de száz forint kell nekem is, annyi lesz a vége a tandíjnak. Odaadom, de akkor még mindig ott marad a húszezres, és apróm sem lesz. Hátrébb leszek, mint induláskor. Persze odaadtam. Nyilván. A hülye görény nem nyert. Nyilván. Utálom a rózsaszínt... :)

Mikor kifelé jöttem, szólt utánam, hogy tulajdonképpen mégis tud adni két tízezrest. Ide vele! Most! Nem sokkal voltam előrébb, de legalább a totális kudarctól megmentett.

Hibahatáron belül időben odaértem németre. A további utam is hasonlóan alakult, de ahhoz ennyi is elég, hogy elkezdjek vágyakozni egy szép sárga vagy piros úthenger után... :)