Óvatosan kívánj...

...mert a végén teljesül.

Annyira, de annyira tipikus ez a szituáció. Egész nyáron keresgéltem új munkát, nagyon szerettem volna váltani, de nem jött be semmi. Futottam pár fölösleges kört, túl vagyok néhány teljesen értelmetlen interjún, de a tapasztalatnál többet nem nyertem vele - tudom, ez is valami, de most nem épp ez volt a célom. Nemrég abbahagytam, Kedvenc Főnököm megnyugtatott, hogy bár azóta is kirúgtak tőlünk pár embert, néhány másikat pedig átszerveztek részmunkaidőre, nem lesz semmi baj. Jól van, ha ő mondja... Szépen megnyugodtam, megegyeztem magammal, hogy annak ellenére, hogy folymatosan romlanak a körülmények, én azért még mindig jól érzem magam itt.

Minden ment tovább, és amikor már visszazökkentünk a rendes kerékvágásba, kaptam egy ajánlatot. Mikor máskor?... Elküldtem az önéletrajzomat, fel is hívott a lehetséges leendő főnököm, meg is beszéltük, hogy találkozunk. Vezető beosztású, de frissen kinevezett ember egy nagy cégnél - amikor odaértem, és mondtam, hogy kihez jöttem, néztek rám hatalmas, ártatlan szemekkel a portán, fogalmuk sem volt, hogy ki az. Oké, új még. Telefonálás, telefonálás, telefonálás. Rendben, menjek fel. Felmentem, kopogok, semmi. Megint kopogok, megint semmi. Lenyomom a kilincset, zárva. Körülnéztem a folyosón, hátha találok egy értelmes embert, de teljesen üres volt. Nagyon furcsa érzés volt... Visszamentem a portára, mondtam, hogy ez van. Erre közölték, hogy tudják, hogy nincs bent. Na, itt gellert kaptam. Minek küldenek fel, ha tudják, hogy nincs ott senki?... A másik meg, hogy milyen biztonsági szolgálat az ilyen, ahol mindenki szabadon kószálhat?... Na sebaj, felhívom én is, megkérdezem, mi legyen. A szám, amit megadott, ki se csöng. Kezdtem tényleg hülyén érezni magam. Közben a recepciós elérte, és szélesen vigyorogva közölte, hogy fél óra múlva érkezik. Köszönöm, beléd is...  Mondtam, sebaj, itt van a szomszédban egy bevásárlóközpont, inkább ott várok. És ekkor csodák csodája, megcsörrent a telefonom, és felhívott az ember - arról a számról, amit én hiába hívtam. Nem értem, de nem baj, nem kell nekem mindent érteni. Kérdezte, ebédeltem-e, mert ő nem (1/2 3 volt), kajáljunk. Persze amikor majd megérkezik. Oké, kajáljunk, beszélgetni közben is lehet. Elbóklásztam, amíg befutott, hívott, hívtam, hívott, de végül megtaláltuk egymást. Elsőre látszott, hogy tényleg szüksége van egy emberre, aki madzagot köt a bokájára, és a földön tartja - szerintem azt sem tudja, melyik bolygón van... Sebaj, értelmes, aranyos, minden rendben. Megebédeltünk, nézzük meg az irodát. Nézzük. Hááát... Jól van, tudom, hogy most nagyon-nagyon jó helyen dolgozom, de ez az átlaghoz képest sem számít szépnek, vagy újnak, vagy valami... Nem baj, ezt még ki lehet bírni. Amit kellett, megbeszéltünk, bár semmi konkrétumot nem mondott - majd hív. Legyen úgy.

Eltelt majdnem egy hónap, mire újra előkerült, már nagyjából le is mondtam róla. Közben a régi helyemen minden ment tovább, szinte meg is lepődtem, amikor végül felhívott. De felhívott, és olyan szép, kerek összeget ajánlott, amire nem tudtam nemet mondani. Felcsillant a remény, hogy az eddig takaros rendben, hónapról hónapra görgetett mínuszaimtól megszabadulhatok végre. Ez sem egy életbiztosítás, mint kiderült, de lássuk be, a régi helyem sem az. Kedvenc Főnököm nyilván összetartja a csapatát, amíg tudja, de neki is van főnöke, és elég szigorú - ha ő azt mondja, hogy menni kell, akkor nincs mese... Ha most nemet mondok, és itt mégsem tudnak megtartani, nagy erőkkel fogom a falba verni a fejem - ilyen ajánlatot nem nagyon fogok kapni még egyszer.

Szóval nem hagyhatom elsétálni a lehetőséget, mégha az ismeretlenbe fogok is fejest ugrani - egyébként ez amellett, hogy kicsit ijesztő, kíváncsivá is tesz. Nagyon szeretem a mostani főnökömet (igen, ilyen is van), a csapatot is, de ebben a cégben semmilyen jövőt nem látok. Már évek óta ugyanazt csinálom, elmondani nem tudom, mennyire unom, ráadásul semmilyen fejlődési lehetőség nincs előttem: sem szakmai, sem karrier, sem anyagi szempontból - ha maradok, ugyanez vár rám az idők végezetéig. Eddig nagyon jó dolgom volt, a szerencsés kevesek közé tartoztam, aki minden reggel mosolyogva ment be dolgozni, de az utóbbi egy évben ez teljesen megváltozott - folyamatosan csak elvesznek, bizonytalanságban tartanak, a hangulat egy kriptához hasonló, és kezdenek egymás ellen fordulni az emberek, amit én elég nehezen viselek. Tudom, mindenhol ez van, de itt eddig nem volt jellemző.

Eldöntöttem, váltok. Aztán megint eldöntöttem. Aztán újra. Agyilag tudom, hogy menni kell, de basszus, rohadt nehéz. Tudom, hogy itt a lehetőség, hogy kipróbáljam magam egy teljesen új területen, új kapcsolatokra tegyek szert, új lehetőségek után nézzek - semmi sincs véletlenül, nyilván ez sem a semmiért jött. Ha eszembe jut, örülök, már várom - ha a mostani helyem jut eszembe, idetartozás-érzésem van. Kicsit skizofrén állapot, de tudom, hogy túl leszek rajta - ez is egyfajta elszakadás, idő kell, mire elengedem, ez normális. De jó lesz, mert jónak kell lennie. Előre nézek, nem hátra.

És nagyon erősen kívánom, hogy tényleg így legyen. :)