Szabadság I. Nyaralunk. Tényleg. :)

Azt kell mondjam, egészen zseniális volt az idei nyaralásunk, magasan felülmúlta az előzetes várakozásaimat. 

Ahogy minden évben, a menetrend most is a következő volt: két hét szabadság egyben, az első a gyereké, a második a miénk. Bevallom, kicsit - na jó, eléggé - tartottam a családi nyaralástól. Élénken élt bennem a tavalyi folyamatos hiszti-nyűglődés-veszekedés - körforgás, és sok mindenre vágytam, de erre pont nem. Tanulva az előzményekből, idén nem vittük el Csipolka barátnőjét - ha nem megy, nem kell erőltetni...

Kitaláltuk, hogy a Szigetközbe megyünk vízitúrára, az mindenkinek tetszett. Persze itt is akadtak neuralgikus pontok: az oly sokszor emlegetett evési, ill. inkább nem-evési mizéria, valamint a ne-unjuk-halálra-magunkat-telefon-nélkül - kamaszkór. Az elsőre kötöttünk egy mindenki által vállalható kompromisszumot: elég nagy lány már, hogy eldöntse, mit akar enni, azt eszik, amit akar - két feltétellel: 1) minden nap ennie kell valami rendes, értelmezhető ételt, 2) édességminimalizálás van. Ehet, de nem nyakló nélkül. A második kérdésben szent ígéretet tett, hogy nemcsak fizikailag, hanem lélekben is jelen lesz, és élvezi a természetet, a jó időt, stb. Majdnem sikerült is.

A kemping és az ottaniak több mint rendben voltak - szép helyen, kulturáltan, jófej módon, segítőkészen, részemről az egész nyarat képes lennék eltölteni egy ilyen helyen. Aztán kiderült, hogy nem is... :) Azzal kezdtük, hogy Csipolka nagylány lett - nyilván akkor jön elő (meg) minden nyavalya, amikor az ember vízpartra megy, mikor máskor... Sebaj, azért tegyünk egy próbát. Persze minden reggel úgy indult, hogy itt fáj - ott fáj, úgyhogy végül az egész nyaralás alatt egyszer voltunk a Dunán - akkor is fejreállítottuk a fejreállíthatatlan túrakenut. :) Ki más esne bele a vízbe, ha nem mi?... (Ráadásul elhagytam a fél szandálomat - ami önmagában még nem lett volna tragédia, de egy héttel azelőtt vettem Szarajevóban. Valahogy nincs kedvem 800 km-t utazni, hogy vegyek egy újat.) 

Maga az ottlét egyébként jó volt, bár Csipolkát nem igazán lehetett kirobbantani a (kb. 60 fokos) faházból. Mit csinált? Lássuk csak... Olvasott a telefonján. És zenét hallgatott a telefonján. Meg még játszott is a telefonján... Egyedül, bent. Tegyük hozzá, mi is olvastunk sokat (amikor épp nem darts-oztunk vagy pingpongoztunk - egyszer, de csak egyszer ő is megpróbálta), de legalább 1) együtt, 2) a szabad levegőn. Mindegy, majd kinövi...

Eközben szép alattomban rommá csíptek a szúnyogok. Mondták, hogy irtják őket, de repülővel - a sűrű fák felfogják az egész szmötyit, az egyébként alul lakó szúnyogok pedig fütyülnek rá. Persze annyira azért nem, hogy ne szedjenek fel egy csomó mérget, amibe nem halnak bele, de jól tovább tudják adni. A vége az lett, hogy a szervezetem megelégelte, közölte, hogy ő ezt nem tudja és nem is akarja tovább tolerálni, és egy mintaszerű allergiás rohamot produkált. Kezem-nyakam-egyéb részeim feldagadtak és vörösen lángoltak. És úgy viszkettek, hogy azt hittem, megzavarodok - persze igyekeztem nem vakarni, de amikor az ember tenyere viszket, és kénytelen mindenhez hozzáérni, mivel megfogja a dolgokat, komoly erőpróba, hogy ne dobjon el mindent, és simogasson meg mondjuk egy sünt, ha talál a környéken... Sebaj, erre is van gyógyszerem, készültem én mindennel. El is voltam vele szépen napközben, nem unatkoztam egy percet sem... Éjszaka viszont megfordult a helyzet: Kedvesem kezdett megőrülni a szúnyogoktól (amik a konnektorba dugott elektromos riasztótól sem hatódtak meg természetesen, mint ahogy a fújóstól sem). A helyzetet nehezítette, hogy ketten feküdtünk az egyébként egy személyes emeletes ágy aljában, a'la romantika, úgyhogy ő azért nem aludt, mert zavarták a szúnyogok, de nem tudta lecsapni őket, mert nem tudott mozdulni tőlem, én meg azért nem aludtam, mert egész éjjel fészkelődött, meg szitkozódott. Így utólag vicces... :) 

De. Sőt, DE: egészen végig, konkrétan 1,5 hétig, amíg együtt voltunk, egyetlen hangos szó sem hangzott el egyikünktől sem. Senki sem emelte fel a hangját semmiért. Nem volt hiszti! Egy iciri-piciri sem! Egészen csodálatos volt, azt hiszem, ezt még az eddigi 5 éves fennállásunk alatt egyszer sem sikerült produkálnunk. Úgy is mondhatnám, juhéééj! :) A türelem istennője nagyon szorosan a nyomunkban járt, hála neki. 

És a torta tetején, a tejszínhabon a cseresznye, hogy Csipolkát megszállta valami nagylányos ihlet, és egy egész estét azzal töltöttünk, hogy csak mondta, mondta, és mondta, és mondta, én meg hallgattam, meg próbáltam a legőszintébben a legokosabbat kihozni belőle - megbeszéltük az élet nagy dolgait: fiúkról, dohányzásról, alkoholról, barátságról, szerelemről, mindenről. Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog nyílni, amikor elkezdte, de éreztem, hogy ha most nem hallgatom meg, nagy eséllyel soha többet nem fog belekezdeni még egyszer. Vagy nem így. Örülök nagyon, hogy így alakult - remélem, nem rontom el a jövőben sem. :)

Mindent összevetve azt hiszem, hatalmasat léptünk a kis privát törzsfejlődésünkben. Kezdünk olyan család-formát ölteni. Ez lesz az a nyaralás, amiből nem a kellemetlenségek maradnak meg, hanem a jókedv és az összetartás. És ez mindent felülír. :)