Hát így

Felmerült a kérdés, hogy mi ütött belém...

Természetesen nem bennem. Bár nem gondolom azt, hogy bárkinek is magyarázattal tartoznék, most pont ráérek kismesét írni.

Aki kicsit is ismer, az tudja, hogy világ életemben kutyás voltam, akár volt kutyám éppen, akár nem. Nem tegnap óta foglalkoztat az állatvédelem, ha valakit érdekel, szívesen mesélek az előéletemről, mert attól még, hogy nem volt a kirakatban, nem volt a FB-on (amikor kezdtem, még mobiltelefonunk sem volt, nemhogy internet vagy közösségi média), rendelkezem ilyennel.

Igen, az utóbbi időben szinte csak erről szólnak a posztjaim. Én elhiszem, hogy a kis színes, vidám dolgok népszerűbbek, amik könnyen emészthetőek, nem kavarják fel az állóvizet, kényelmesek, biztonságosak – kellenek ilyenek is, kell mosolyogni, kicsit pihenni is, de nem lehet csak a felszínen élni.

Tudom, hogy mindenkinek más dolgok fontosak, és ez így van jól. Nekem ez. Egyebek mellett évek óta követem és támogatom a Mopsz Fajtamentést, Polly előtt is így volt. Soha nem titkoltam, hogy újra szeretnék kutyát, és az, hogy örökbefogadtam őt, életem egyik legjobb döntése volt. Végtelenül büszke vagyok rá (rá, nem magamra), hogy mennyire sokat fejlődött, hogy már nem retteg, beilleszkedett, megtanult családban és közösségben élni, játszik, odamegy másokhoz, és igazi világi szélhámos lett, mint egy rendes mopsz. Hálás vagyok neki, mert jobbá teszi az életemet. És ehhez az kellett, hogy meglássam a kis szomorú fejét egy posztban. Hogy belém csapjon a villám, hogy ő az, ő az én kutyám, és lesz ami lesz, nekem ő kell. Ezért osztom meg a gazdikeresős posztokat. Mert sose lehet tudni, hogy ki látja meg valamelyikben az igazit. Akit nem érdekel, átgörgetheti, de ha csak egy ember is azt érzi, amit én egy évvel ezelőtt, ha csak egy valaki is feláll, és a kifogások helyett a megoldást kezdi keresni, már megérte.

Akinek sok, iratkozzon le rólam nyugodtan. Ettől még lehetünk barátok, én eddig sem győzködtem senkit semmiről. Sőt, én is elrejtettem egy csomó embert, akik vödörszámra öntik a napi horoszkópokat, az élet napfelkeltés, rózsacsokros nagy igazságait, mert agyfaszt kapok ezektől. Ettől még szerethetem ezeket az embereket, csak erre nem vagyok kíváncsi.

Kis közbeszúrás, egyúttal a „kedvenc” témám, remélem, utoljára: igen, mindjárt 38 leszek, és nincs gyerekem. Igen, mindjárt 38 leszek, és imádom, soha nem voltam ilyen jól, végre elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok, és leszarom, hogy ki mit gondol rólam ismeretlenül. Kutyám van, és nincs gyerekem, mert kutyát akarok, és nem gyereket. Értem én (amúgy nem), hogy mekkora csoda egy gyerek, de úgy vagyok vele, mint a zsiráffal: nagyon cuki, de otthonra nem kéne... Nagyon köszönöm mindenkinek, aki aggódik értem, de be lehet fejezni. Nem gyerekpótlék a kutya, hanem a kutyám. Az egyik legfontosabb az életemben, de saját jogon. És ennyi.

A másik dolog, hogy aki egyszer belefolyik valamibe, legyen az bármilyen téma, óhatatlanul egyre több dolgot lát-hall. Az állatvédelem is ilyen. És aki pont ebbe folyt bele, annál elérkezik egy pont, amikor az asztalra csap, hogy ez így nem mehet tovább. Nálam az a bizonyos fotó volt az az ominózus sárga kutyával. Elszakadt a cérna, muszáj valamit tennem, mint ahogy tettem régebben is, felköpnék és aláállnék, ha nem próbálnék valahogy jobbítani. Ebből jött a Sárga Kutya, és emiatt talált meg az aláírásgyűjtős kezdeményezés is, aminek az egyik adminja lettem rövid időn belül. Ez van. De ha nem ez, majd a következő, vagy azt azt követő, de valaminek át kell mennie.

És itt szeretnék köszönetet mondani Kedvesemnek, aki csendesen támogat a háttérben, és megérti, hogy ez nekem fontos. Elfogad ilyennek, mert ilyen vagyok. Elfogad ilyennek, mert szeret. Nem kell mindenkinek szeretnie. Nem is gyúrok rá. De aki kicsit is kedvel, próbáljon meg így elviselni. Akinek nem megy, azzal nem egy az utunk. Nincs ezzel semmi baj, csak ne csesztessük egymást. Én sem teszem, velem se tegye senki. Köszönöm.

A kép illusztráció.