Örök vörös posztóm a BKV (vagy akárhogy is hívják most... Nekem a Moszkva tér is Moszkva tér marad, akármit is írnak rá...). 

Hiába tudom, hogy a járművek koszosak, büdösek, szakadtak, hidegek/melegek - természetesen az évszaknak megfelelően, hogy az ember télen biztosan megfagyjon, nyáron pedig biztosan megsüljön -, mindig rá tudok csodálkozni, hogy mennyire súlyos állapotok vannak. Mint már említettem, egy hegyen dolgozom, ahová - csak a könnyebb feljutás kedvéért - 20 percenként járnak fel a buszok. Persze csak száraz, napos időben, 0 és 25 fok között. Ha nagyon hideg van, vagy nagyon meleg, vagy esik az eső, vagy a hó, akkor ott helyben hirtelen halált halnak a végállomáson, magától értetődő módon pótlóbusz nélkül. Nesze neked paraszt, mi az a 40 perc, örülj neki, hogy egyszer csak, ha szerencséd van, még aznap azért valami csak elindul fölfelé - ha meg ilyen intoleráns, türelmetlen, antiszociális, és értetlen vagy, mert minek akarnál másik buszt, akkor caplass fel szépen, az ingyen van, és jót tesz a mozgás és a friss levegő... Esőben, vagy hóviharban, vagy 35 fokban persze, hiszen emberi körülmények között a busz is fölmegy... 

Szerencsére nem minden nap van ilyen, jobb periódusokban hetente 2-3 olyan alkalom is akad, amikor nem bosszankodom ezen... És ha nem ezen, akkor ott van cserébe a villamos. Kötött pályás jármű ugyebár, azt gondolná az ember, aránylag értelmezhetően lehet vele közlekedni. Aztán pillanatok alatt rájön, hogy egy nyavalyát... Mostanában rendszeresen előfordul, hogy a mérhetetlen hosszú, 2, azaz kettő megállónyi távolságot, aminek a papíron leírt menetideje 4 perc lenne, közel 20 perc alatt teszi meg a kis sárga tünemény. Én meg szép csendesen agyvérzést kapok, mert hol a munkahelyemről kések el - min. 20 percet a busz miatt, mint tudjuk-, hol a délutáni programom csúszik, legyen az németóra, barátnős találkozó, előre befizetett masszázs (múlt héten 30 percet késtem a 45 perces alkalomról - ember nincs, aki ilyenkor nem tombol, és anyázik sűrű tömött sorokban)... Ez egyébként azért van, mert egy teljesen érthetetlen, abnormális és megfejthetetlen módon ezen a vonalon az autók is a síneken járnak. Ki volt az a barom, aki ezt kitalálta? Miért kell a villamosnak mind a reggeli, mind a délutáni csúcsban az autók miatt 1/4 órákat egy helyben vesztegelni?...

És a legszebb, hogy mindezért havonta több mint 10 000 Ft-ot kérnek. Mégis MIRE?... Kávé helyett jó lenne persze, hiszen egy perc alatt 600 tud lenni a vérnyomásom, de inkább maradnék a kávénál. Azt valahogy jobban szeretem. 

Azzal kezdtem az előbb, hogy egy jól irányzott mozdulattal kitöröltem a legutóbbi bejegyzést...

Még jó, hogy gugli tárolja - hála! Vagy a valamelyik szerver tárolja, és gugli megtalálta - de mindegy is, sikerült előbányászni, aminek örülök - nem mintha örökkévaló érték lenne, de nagyon bosszantott...

Lehet, hogy ma már nem is kellene próbálkoznom semmivel, biztos, ami tuti? :) Ma amúgy is olyan felemás napom van - egyszerre értem be reggel a főnökömmel, ami önmagában nem lenne baj, csakhogy húsz perccel a munkaidő kezdete után... Tegyük hozzá, a húsz perc megkerülhetetlen, lévén egy hegyen dolgozom, és ilyen időközönként indulnak fel a buszok - nem tudok kevesebbet késni akkor sem, ha az előző busz az orrom előtt megy el, és akkor sem, ha épp, hogy elérem a következőt - különbség csak a bosszankodás mértékében van... Mindegy, a lényeg, hogy nem szólt egy mukkot sem, a jogosan elvárható letolás elmaradt - ez jó. Ebédidőben kiszöktem, és meglepően egyszerűen, flottul elintéztem mindent, amit szerettem volna, pont elkaptam a visszajövő buszt is, minden csodás - kivéve, hogy kétszer leszakadt a táska a vállamról...

Itt tartok most - kitöröltem, de visszamentettem az előző írásomat, az állás per pillanat döntetlen. :) Úgy tűnik, ez egy igazán Mérleghintás nap: egyszer fenn, egyszer lenn, azonnal egyenlítenek az égiek, várnom sem kell - ugyanabban a körben kapom a simogatást és a pofont is. Csak az nem mindegy, milyen sorrendben... :)

Azt hiszem, inkább várok, majd legközelebb írok valami komolyabbat - még egyszer nem szeretném konstatálni, hogy hopp, most szállt el az egész... :)

Hallgattam reggel a rádiót, és elgondolkodtatott az egyik beszélgetés témája - nem most került szóba először, mi is beszéltünk róla nem is olyan régen, de még nem született érdemi döntés. Konkrétan: legyen-e a gyerek telefonján GPS-alapú nyomkövető alkalmazás vagy ne?

Mi van, ha bajba kerül, órák óta nem jelentkezik, milyen jó, ha az ember tudja, hogy hol keresse - de ennek megvan az a veszélye, hogy túlaggódja, állandóan azt lesi, merre jár a gyereke. És mi van a gyerek jogaival? Egyáltalán mire van joga, amíg kiskorú, és mire a szülőnek, amíg ő felel érte? Meg kell-e beszélni vele, vagy csak rátenni a telefonjára? Ha nem szólnak neki, és kiderül, az mennyire okoz bizalmi válságot a szülő felé? Meg lehet-e értetni a gyerekkel, hogy ez nem azért van, mert állandóan ellenőrizni akarják, hanem őt védi? Itt bejön az, hogy mi is felnőttünk, nemhogy GPS, de telefon nélkül, és mégis ember lett belőlünk - igen, de most sokkal több a beteges ember (ezt vajon a média erősíti, vagy csak régen nem tudtunk róla?), és sokkal több az elérési csatorna a gyerek felé - lásd közösségi oldalak, stb., amit a mai gyerekek már úgy használnak, mint a felnőttek... Újabb kérdés, hogy milyen szülő az, aki engedi például, hogy a 14 éves lánya bikinis fotókkal árassza el a netet? Ha meg nem tud róla, mert a gyereke átveri, akkor az a gyerek ki fogja játszani a GPS-t is: otthon hagyja a telefont vagy egy barátjánál, kikapcsolja, és azt mondja, lemerült, vagy bármi... Az ideális eset nyilván az, hogy elmondja, mikor hova megy, és tényleg ott is van - de léteznek ideális esetek? Bármilyen csodálatos és zökkenőmentes is a szülők kapcsolata a gyerekkel, a kamaszkor az kamaszkor, lássuk be, a legtöbb dolgot a barátaikkal beszélik meg, nem a szüleikkel - meg nem is számolnak be mindig mindenről: az már súlyos lenne, ha minden alkalommal hazatelefonálnának, hogy beültünk a mekibe egy kólára, vagy hasonló... Ha otthon van időre, és nincs baja, legyen annyi magánélete, hogy amíg a barátaival van, azt csináljon, amit akar. Muszáj megbízni bennük annyira, hogy nem csinálnak hülyeséget (meg a kedves szülőknek saját magukban, hogy mindent megtettek ennek érdekében). De tegyük fel, minden rendben, a gyerek őszintén elmondja mindig, hogy merre jár, mégis beüt a katasztrófa, valaki betuszkolja egy autóba, vagy "csak" simán elcsalják valahova - nyilván az lesz az első, hogy elveszik tőle a telefont, és behajítják a legközelebbi kukába. Ennyit a GPS-ről...

Akkor lehet értelme mondjuk, ha a gyerek eltéved, baleset éri, rosszul lesz, vagy bármi hasonló, ilyenkor a szülő tudja, hogy hová kell menni érte - ekkor tényleg a biztonságát szolgálja, és egyet is értek vele. Ez nem egy bonyolult app, elfér, enni sem kér. De: ha elkezdik zsarolni vagy fenyegetni vele a gyereket, ha úgy érzi, nem bíznak benne, akkor az egész sokkal többet árt, mint használ. A szülő egy életre eláshatja magát, a gyerek lesz az, aki nem fog benne megbízni, és lesheti, hogy felnőtt korában bármit is elmondjon magáról...

Nehéz ügy... Támogatom a dolgot a fentiek figyelembevételével, de csak és kizárólag úgy, hogy megbeszéljük a gyerekkel. Ha kell, többször is. Az is egy jó ötlet, hogy legyen nekünk is, ha akarja, ő is megnézheti, mikor merre járunk, így nem érzi azt, hogy csak őt ellenőrizzük, nem lesz kvázi kiszolgáltatva.

Nem vagyok híve a szó szerinti nyomkövetésnek, de belátom a hasznosságát bizonyos esetekben. Nekem tényleg biztonságérzetet ad, hogy ha egyedül megyek haza éjjel, és ne adj'Isten bármi történik, jó esetben megtalálható vagyok. A gyerek nyilván ne kószáljon egyedül az éjszakában, pláne Pesten, de ha egyszer elengedjük majd bulizni, akkor azért nem mindegy - még ha érte is megyünk. Én is voltam kamasz, tudom, hogy mikre képesek csak azért, mert nincsenek birtokában a kellő tapasztalatnak, információnak (bármennyire is próbáljuk mindenre felkészíteni őket), és azt hiszik, övék a világ...

Azt gondolom, itt is a kompromisszum a legjobb megoldás: szépen le kell vele ülni, és megbeszélni, hogy legyen rajta a telefonján, de nem kell állandóan bekapcsolva lennie, ha nem akarja (persze, ha úgy érzi, hogy neki jobb érzés, ha tudjuk, hol van, jelentkezzen be, figyelni fogunk rá, hiszen fontos nekünk a biztonsága). De: cserébe, ha olyan helyre megy, és megkérjük, hogy legyen elérhető, igenis legyen bejelentkezve, feltöltve, és legyen is nála a telefon. Szerintem ez vállalható, mindkét fél számára elfogadható megoldás. Előbb - utóbb meg fogja érteni, hogy ez nem ellene, hanem érte van - hogy nem nézzük hülyének, csak adunk egy plusz lehetőséget a segítségre, ha kell. Ne kelljen, de legyen nála. Ebben a világban már lassan semmi sem túlzás...

Határozottan úgy tűnik, hogy ahogy telnek a hónapok, mindegyik kicsit (vagy sokkal) jobban alakul, mint az előző. A február lényegesen nyugisabb volt, mint a január, és mivel lassan a hónap közepén tartunk, azt hiszem, kijelenthetem, hogy a március is felülmúlni látszik az elődjét.

A meseszerűen beesett két állásajánlat közül egyik sem jött be végül, de nem is bánom olyan nagyon. Majd megtalál a tuti. Vagy én őt. :) Egyelőre élvezem a tavaszt, és teljesen más dolgokról álmodom. :)

Viszont - és ez sokkal fontosabb - sikerült ávágnom egy olyan gordiuszi csomót, amit már egy jó éve csak cipelünk magunkkal - és mint minden ilyet, természetesen feleslegesen. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy majd én jobban tudom, mi fog történni, pláne előre, aztán vagy úgy lesz, vagy nem. Mindig elfelejtem, hogy az én kezemben csak a szál egyik vége van... :) Az van, hogy... őszinteségi félóránk következik... jó egy éve küzdök egy betegséggel, amivel a doki azonnal műteni akart, én meg nem engedtem. Illetve nem is fogalmaztam jól, küzdeni csak az elején küzdöttem, hiszen - érthető okokból - rendesen betojtam. Most már azt mondom, dolgozom rajta - méghozzá emberesen. Sőt, most már nem is betegségnek mondanám, inkább állapotnak. Mindig az ezotéria (spiritualitás, vagy nevezzük bárhogy) mentén mozogtam, és ez mostanában hatványozottan igaz. Eddig nem akartam erről írni, mert túl személyes, nem is idevaló, és folyamatában nem akartam boncolgatni, de most hatalmas megkönnyebbülést érzek. Azt nem tudom, hogy fizikailag hol tartok (lassan esedékes lenne egy kontrollvizsgálat), de száz százalékig hiszek abban, hogy minden létező testi tünetnek lelki okai vannak, és én ezt most megoldottam. Nem mondom, hogy könnyű volt, inkább nagyon nehéz. De megérte, és hiszek benne, hogy nemsokára kézzelfoghatóan is látszani fog a javulás.

És mint lényeges életminőség-befolyásoló tényező, ennek a megoldása is minden szinten jobbulást fog hozni. Nagy kő gördült le a lelkemről, na. :) És hogy tényleg így van, az abból is látszik, hogy mind a ketten sokkal nyugodtabbak vagyunk. Jó érzés, hogy egy jól irányzott vágással mindkettőnk egyik legmeghatározóbb nyűgjét fejeztem le. Bár igazából nem is ez volt a nagy meló, hanem felkutatni, útközben megszerezni a kardot, és elég bátorságot gyűjteni az úton. De most, mint a mesében, a sárkány halott. :) Remélem, most már műtét nélkül is átadja magát az enyészetnek, és nem lesz vele több gondom. Az viszont megér egy utolsó gondolatot (a témával kapcsolatban), hogy megköszönjem neki, hogy megmutatta, rossz irányban haladtam. Rájöttem menet közben, hogy mit rontottam el, és mint minden nehézségből, ebből is sokat tanultam. Hiszen ezért kapjuk (vagy neveljük ki) őket...

Ebbe nem fogok mélyebben belemenni, a lényeg, hogy itt a március, ami jobb, mint a február, és sokkal jobb, mint a január volt - ezek után alig várom a decembert! :) Na jó, nem rohanok előre, minden egyes nap ki akarom élvezni, hogy egyre többet süt a nap, jobb kedvünk van, szeretjük egymást, és én minden nap egyre egészségesebb leszek.

Mert meg tudom csinálni. :)

Mostanában többször eszembe jutott ez a téma. Tele van a város, sőt, tele van a világ láthatatlan emberekkel - hajléktalanokkal, nyomorékokkal, idősekkel, de még a szórólapozókat is beleveszem ebbe a felsorolásba. Olyan emberek, akiket látunk valahol a periférián, de még idejében elfordítjuk a fejünket, hogy mire melléjük érünk, vagy mellénk érnek, véletlenül se kelljen rájuk néznünk. 

Nem akarok álszent lenni, ebben a kérdéskörben én sem vagyok jobb semmivel. Ha tudom előre, hogy nem fogok pénzt adni, nem tudok segíteni, nem akarom elvenni a szórólapot - most azt az ideális esetet veszem, amikor nem másznak rá erőszakkal az emberre, mert az teljesen más tészta -, én is félrenézek. Ha megszólítanak, az általános válasz a "köszönöm, nem" bármire, és meg sem állok, rohanok tovább. 

Az az igazság, hogy kényelmetlenül érzem magam, mert én jobb helyzetben vagyok. Hülyeség, tudom, hiszen nem születtem gazdag családba (de ha így lenne, se tehetnék róla), mindenért megdolgozom, és ezerfelé fizetek - de mégsem élek az utcán, meleg lakásba megyek haza, tiszta ruhát veszek fel, és jó minőségű ételeket eszem. Nyilván ez a koldusokra vonatkozik, de ők vannak a legtöbben. Nem én tehetek róla, hogy ilyen helyzetben vannak, és - lássuk be - nem lehet mindenkinek adni, arra a világ pénze sem lenne elég...

De: ha az ember megteheti, igenis segíteni kell. Nem kerül semmibe átvenni a szatyrot a szomszéd nénitől, felsegíteni egy kismamát a villamosra, letenni valahova egy dobozban azt az ételt, ami esetleg megmaradt, és mi már nem esszük meg. Vagy kicsit nyitott szemmel járni, és odafigyelni a többi emberre. 

Nemrég olvastam egy kedves ismerősöm posztját, miszerint előző éjjel megerőszakolták a kolléganőjét. Ketten elkapták egy szórakozóhely mögött, befogták a száját, és elvitték. Nagyon durva... De ami igazán durva, hogy többen is látták, és nem tettek semmit. Az ember mindig azt hiszi, hogy ilyen csak a filmekben van, ilyesmi velünk nem történhet meg. Adja Isten, hogy ne is történjen, de ettől még EZ a valóság. Most, amikor egy gombnyomással elérhető minden, az ember össze van kötve egy csomó másik emberrel, nyilván van tartva, le van követve számos módon, nem is kellene személyesen beleavatkozni. Nyilván senki nem akar belekeveredni, ha valami veszélyesnek tűnőt lát, de azt nem hiszem el, hogy nem tud senkinek szólni. Kizárt, hogy senki nem tudott volna pl. bemenni a helyre, és keresni egy biztonsági őrt, vagy megnyomni a telefonján a lezárt képernyővel is működő segélyhívó gombot. 

Tudom, messziről könnyű okosnak lenni, főleg, hogy ott sem voltam. Nyilván én sem vagyok szuperhős, sőt nem is vágyom rá, hogy rázós szituációkba keveredjek. De ha egyszer - ne adj' Isten - velem történne valami, nagyon remélem, hogy lenne valaki, csak egyetlen valaki, aki nem fordulna el, és megnyomná azt a gombot...

Azt hittem, én majd jól elkerülöm. Egy fenét. Olyan beteg vagyok, mint hat másik... :(

Nem akarom részletezni, az általános kötelezőt szedtem össze én is - hogy magamtól, vagy Kedvesemtől, aki szintén dögrováson volt a napokban, nem tudom, de nem is érdekes. Szedegetem a szokásos bogyókat - mellette viszont újításként bevetettem a Nagy Népi Nyaflatyot is, és megdöbbentően hatásosnak bizonyult (persze lehet, hogy csak én lepődtem meg, hogy ez milyen jó, bár igazából nem is értem, miért - mintha egyébként nem tudnám...).

A Gyógyító Lötty hozzávalói: sok méz, igazi cirtom leve, friss gyömbér lereszelve, fahéj, és hogy igazán tuti legyen, fokhagyma, szintén lereszelve. Össze kell keverni, felönteni egy kis forró vízzel, és meginni.

Na ez az... Az íze leginkább a leírhatatlanra hasonlít... :) Ha az ember ügyes, és jól eltalálja az arányokat, egész finom tud lenni egyébként, de érdemes a kevésbé jól sikerülteket is azon melegében bedönteni, mert tényleg nagyon sokat segít. Elkergeti a bacikat, és ha rájuk lehelünk, a nemkívánatos látogatókat is. :)

Ezen felül 100%-ban természetes összetevőket tartalmaz, minden friss, egészséges benne, és nincs mellékhatása. Illetve... Nos... Nagyon komolyan tisztít. Minden szinten. :) Ami persze jó, hiszen azért isszuk, de nem tanácsos megközelíthetetlen távolságra menni a legkisebb helyiségtől... (Nem a seprűraktárra gondolok.) :)

Gyógyulásra fel! :)

Nem tudom, higgyek-e benne, de végülis nincs vesztenivalóm, úgyhogy miért is ne?... Azt mondják a buddhisták, meg azok, akik ilyesmikkel foglalkoznak, hogy négy olyan nap van az évben, amikor a szándékok tízmilliószorosan felerősödnek - jók és rosszak egyaránt, úgyhogy ma nagyon kell figyelni, hogy csupa jó dologra gondoljunk. És ami az én vesszőparipám (is), hogy pontosan meg kell fogalmazni, hogy mit szeretnénk. Ahogy a mondás is tartja, óvatosan kívánj, mert a végén teljesül - utólag már mondhatja az ember, hogy anyám, nem ezt a lovat akartam... 

Kicsit le vagyok ülve, valahogy most sehol sem érzem úgy, hogy igazán a helyemen lennék - mostanában csőstül kapom az áldást - azt hiszem, elfáradtam, és nem csak fizikailag. Sínre kell tennem a dolgaimat, és kidobálni, ami nem kell, mert ez így nem lesz jó.

Az irányokat látom, azt hiszem (pl. két ígéretes állásinterjún is voltam, amióta leírtam, hogy mégis váltanék - és mindkét helyre hívtak, ami külön pozitívum), de szeretnék már valami előremutató eredményt is látni. Tudom, hogy magamtól kell egyben lennem, dolgozom is rajta, de egyáltalán nem könnyű - néha jól jönnek a külső megerősítések, hogy az embernek legyen motivációja akkor is, amikor belül leülnek a dolgok. Mint most...

Szóval nagy levegő, még van egy fél napom, hogy kitaláljam, összeszedjem, és nagyon körültekintően megfogalmazzam magamnak, hogy mit is szeretnék most elérni. Le fogom írni, mert az eddig mindig bevált. Aztán persze teszek is érte, mert rajtam kívül a kutya sem fog (hiszek az égiekben, meg hogy segítenek, de csak abban tudnak, amit csinál is az ember).

Nem azt várom, hogy csoda történik (bár miért is ne), beadom a kívánságlistámat a nagy égi hivatalba, Szent Péter lepecsételi, és postafordultával meg is kapok mindent, de most minden kis alkalmat megragadok, hátha valami előrébb mozdít. Azt gondolom, mindegy, mi az, ha én hiszek benne, segíteni fog - hiszen én alakítom a saját világomat, én gazdálkodom a saját energiáimmal, és bármi segít is összeszedni és koncentrálni a jobbítás érdekében, az csak jó lehet. A szimbólum másodlagos, a lényeg a folyamat - és mint a nevében is benne van, és alapvető lényege is egyben, a folyamatnak folynia kell - azaz mozgásban, fejlődésben lenni. Ha megáll, kész, vége van. Nem hiszek az állandóságban, mindig minden változik - csak az nem mindegy, merre. Azt gondolom, az ember igenis befolyással lehet mindenre, ami az életében történik, de csak és kizárólag folyamatos jelenléttel és munkával. Ha elengedjük a fonalat, ***hatjuk... Nyilván görcsösen szorítani sem jó, mert akkor azért akad meg, de ez rám nem is jellemző.

A lényeg a lényeg, mai filozófiaóránk véget ért, keresek papírt és tollat, aztán meglátom, mi sül ki belőle. Mindenesetre igyekezni fogok... :)

Kivételesen idézni fogok, bár sajnos nem tudom igazán, kitől - de ez annyira, de annyira aranyos, hogy muszáj... :)

Megint egy újabb dal arról, hogy halj meg fiatalon. Mekkora hülyeség már! Én szeretném megérni az öregkort. Sőt, nemcsak megérni, megélni.

Annyira jó lesz, amikor majd tojok az egész világra. :) Békében fogok élni a (remélhetőleg nevető)ráncaimmal, a fehér hajammal, a foltos kezemmel, és eszembe sem jut majd kisminkelni magam minden reggel, mert nem akarok tetszeni a kutyának sem. :) Az az egy valaki, akinek mégis, meg fogja találni a szememben a csillogást festék nélkül is. :)

Látom magam előtt, ahogy minden szabályt felrúgok a koromra hivatkozva. :) Görkorcsolyázni akarok a nyugdíjasház folyosóján, ejtőernyőzni, motorozni, utazgatni mindenfelé, botrányos színű ruhákban akarok járni, és óriási napszemüvegben, mezítláb az asztalon táncolni (csak valaki szedjen le a végén :) ), és jókat enni, mert nem fog érdekelni, hogy hogy nézek ki, és nagy ívben fütyülni fogok rá, hogy ki mit szól. 

Most sem sok minden van, ami miatt izgatom magam, de akkor majd nem fog senki rám szólni semmiért, csak elnézően mosolyognak. Bolond öregasszony. :)

Én meg remekül szórakozom rajtuk, hehe, ha tudnátok! :) És nem görcsölök semmin. Az enyém lesz a világ. :)

                                                        (Hatalmas példaképem: Su Pollard :) )

Nem értem ezt a nagy felhajtást. Üzletileg persze igen, hiszen ilyenkor a virág-csoki-lufi-plüssmaci-képeslap - forgalom az egekbe szökik. Az "ünnepnap" persze aranyos, ill. maga az ötlet, hogy kicsit ünnepeljük a szerelmet, de valahogy ezt a Valentin-dolgot nem érzem a sajátomnak. Bevallom, utána sem néztem, miért pont ez lett az elnevezés - nincs előttem az a kép, amint meghatódok, vagy megdobban a szívem, és ünnepelni akarok bármit, aminek ez a neve...

Kedvesemmel sosem tartunk Valentin-napot. Vagy ha úgy nézzük, minden nap. Minden egyes nap odafigyelünk az apró gesztusokra, tartjuk a kis szokásainkat, belefektetjük az energiát, hogy jó legyen. Akkor, ott, mert utólag vagy előre nem lehet. Senkit nem érdekel, hogy mit akartál, ha nem tetted meg. A legközelebb meg ki tudja, hogy eljön-e. Lehet, hogy hazafelé a fejemre esik a villamos, az utolsó gondolatom ne az legyen, hogy miért mulasztottam el...

Egyébként az ellen-felhajtást sem értem. Persze, csúnya amerikai szokás, fúj... Ugyan már! Olyat is olvastam, hogy majd akkor ünnepel valaki, amikor az amerikaiak is a busójárást. Mi van??? Miért kellene nekik? Mi közük hozzá? Az a miénk, a mi hagyományunk, a mi értékünk, miért kellene lealacsonyítani?... Na jó, ezt nem is boncolgatom tovább, mert csak bosszankodom rajta.

Azt gondolom, hogy szeretni, a szerelmet ünnepelni jó dolog. Nem kell külön napot kinevezni neki, hiszen ha szeret az ember, akkor mindig szeret, nem csak egy napig. (Nyilván vannak jobban és kevésbé lángoló napok, de a szeretet attól még működik.) De ha már így alakult, itt van, átvettük, akkor mi van? Nem egy negatív dologról van szó, nem kelt undort, gyűlöletet, nem uszít senki ellen. És nem kötelező. Ajándékot kapni jó, a kedves szavaknak, gesztusoknak mindig mindenki örül, de ha nem tartja meg két ember (tegyük hozzá, ez amúgy is csak rájuk tartozik), akkor sincs semmi.

Ha ezt a sok energiát, amit a hőzöngésre, köpködésre fordítanak az emberek, inkább arra használnák fel, hogy szeressenek, sokkal jobb lenne mindenkinek...

Most már mindent le fogok írni, nem először tapasztalom, hogy mennyire bejön, amit az ember konkrétan megfogalmaz. :)

Csak zárójelben: Kedvenc Exférjem is így lett, szépen írtam egy listát, pontról pontra összeszedtem, hogy mit szeretnék, és belépett az ajtón - nyilván nem abban a szent pillanatban, de elég hamar. Minden pontot teljesített, kivétel nélkül. Az, hogy az egyik legfontosabb tételt lefelejtettem a listáról, már az én hülyeségem volt - rá is ment a házasságunk a végén... De tanultam a hibából, új listát írtam, amit már ezzel kezdtem. :) Szépen összeírtam újra, most már javítva, hogy mit szeretnék, és jött Kedvesem, aki szintén pontról pontra behozta minden kívánságomat - azóta is (közel 5 éve) remekül megvagyunk. :)

Zárójel bezárva, a tanulság, hogy ez tényleg működik. Pár napja csak, hogy leírtam, szeretnék újra németet tanulni, erre felvettek egy képzési programba. Megbántam, hogy maradtam a munkahelyemen, leírtam, hogy most már valami jónak kell történnie - tegnap ketten is megkerestek állásügyben. :) Nem biztos, hogy bármi is lesz belőle, de legalább történik valami. Kívántam, elindult, most már rajtam múlik.

A sült galambban azért én sem hiszek. :)

Minden kívánságom így teljesüljön! Nem akarom elkiabálni, inkább kikiabálom, hátha pont ezzel fogom bevonzani a többi jót is: haladunk! Méghozzá előre. :)

És ami a legjobb, mindketten. Kedvesemet is elkapta valami belső mozgatóerő - pont úgy, ahogy most én is, egy csomó olyan szál végét felszedte, ami már évek óta elcsomózásra várt. Angolul tanul, fogorvoshoz jár, épül-szépül. Nem tudom, melyikünk inspirálja a másikat - bízom benne, hogy kölcsönösen -, de úgy látom, jó úton vagyunk.

És a nap híre, hogy sikerült bejutnom egy támogatott nyelvi képzésre, végre ténylegesen elkezdek (pontosabban újra elkezdek) németül tanulni! Annyira, de annyira nem volt egyszerű bekerülni, de megvan, ott vagyok, az enyém, csinálhatom! Jupijééé! Ha csak feleannyira fogom szeretni, mint a vezetést, már nyert ügyem van. :) De valami azt súgja, ez most nagyon jó lesz, most jött, mert most van itt az ideje, és ugyanolyan szép, kerek egésszé fog összeállni a fejemben, mint a kresz, vagy az autó működése. (Legalábbis nagyon bízom benne...) :)

Legyen ez a tényleges jobbítás kezdete, és minden sikerüljön idén ilyen szépen, ahogy ez most bejött! (A borzalmas kezdés után ránk fér...) ÁMEN!

 Remélem, Isten velem kapcsolatos tervei végre egyeznek az enyémekkel... :)

Csak kapkodom a fejem... Persze lehet, hogy pont ez a baj, és inkább be kellene ülnöm egy csöndes sarokba arccal a fal felé, és megvárni, amíg mondjuk június lesz... Csak az a baj ezzel, hogy nem vagyok ilyen, nem szoktam tétlenül várni, hogy csak úgy történjenek a fejem felett a dolgok. Pedig néha, nagyon néha, a fene tudja, de lehet, hogy jobb lenne...

Valahogy most mindenki meg van kattanva, engem is beleértve. Nem tudom, hogy a csillagok állnak rosszul, vagy a 13-as év az oka (na jó, ez hülyeség, nem vagyok babonás), de minden tízszer nehezebben működik, mint szokott. Mindenki fáradt, ideges, ami mondjuk így a tél közepén bele is férne, de az, hogy milyen szinten tudunk elbeszélni egymás mellett, az már súlyos. Mintha nem is ismernénk egymást olyan emberekkel, akikkel rendesen szavak nélkül is megértjük egymást. Azt már kezdem megszokni, hogy az évváltások nyikorogva mennek - valamiért az utóbbi éveim mind ilyenek voltak, de aztán tavasztól rendre jobb lett. Ez tartja bennem egyedül a lelket, abban bízom, hogyha az eleje extra nyűgös volt, akkor a folytatás átlagon felül jó lesz. Muszáj lesz neki, vagy kis képzavarral élve, tökön szúrom magam...

Év végi döntésemet, miszerint maradok a munkahelyemen, és bízom a szebb jövőben, kezdem megbánni. Igen, ilyen hamar. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, ami lett, egy percig sem gondolkodom, de nem tudtam. Pontosabban sosem gondoltam volna - azt, hogy 4 év után simán átvernek, arcpirulás nélkül hülyének néznek, bevallom, nem feltételeztem. Igen, ilyen naív vagyok. De kénytelen vagyok tovább csinálni, mert munka és tartalék nélkül (mit tartalék, ha legalább egyszer nullán lehetnék...) éhen halok egy perc alatt. A másik meg, hogy nem tudja a lelkem elfogadni, hogy az az elv, ill. inkább hozzáállás, ami mentén leéltem az eddigi 33 évemet, és még soha, de soha nem bántam meg, most csődöt mondott - vagyis hogy mégsem szívből, hanem észből kellett volna döntenem. Valami jónak kell történnie, mert megérdemlem. Hülyén hangzik, tudom, fel kellene nőnöm végre, de javíthatatlan optimistaként nem tudok nem hinni benne, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát - én rendes voltam, kérem szépen, tessék velem korrektül viselkedni! Tudom, addig álljak fél lábon, de akkor sem adom fel...

Egyébként is nagy terveim vannak erre az évre: még tavaly kitaláltam valamit, amit munka mellett el tudok indítani, el is indítottam, de valamiért megakadt az elején. Száz éves álomba merült, mint Csipkerózsika, de most felébresztem, és folytatni fogom - muszáj valami olyat is csinálnom, amiben örömömet lelem. Apropó, öröm: kicsi, de annál hasznosabb örömöcske, hogy előszedtem a németkönyvemet (szintén idei cél: nyáron letenni az egy szem nyelvvizsgát, ami még hiányzik, és végre tényleg befejezni a főiskolát), és megértettem azt a nyelvtani összefüggést, ami jó ideje valamiért mindig homályban maradt. Legalább van, ami motivál. :) És az év sztárja - eddig - a vezetés. Ez pont az, ami erős 30 évig igencsak előkelő helyen szerepelt az "én aztán soha" - listámon, úgy rettegtem tőle, mint a nemistudommitől - végre (miután 1 éve van ugyan jogsim, de az elmúlt évet - vezetési szempontból - inkább hagyjuk) találtam egy IGAZÁN JÓ oktatót, most konkrétan imádom. A vezetést, persze. Meg az autót. Hihetetlen, de tényleg. Én. Én! Csendben álmodozom egy saját kisautóról, de ez - elnézve a dolgok mostani állását - még nagyon messze van. Persze ezt sem adom fel, miért is kellene - simán elfér a többi álmom között, legalább van miért tovább tolni a szekeret, ha már így jártam. (Tegyük hozzá, a következő alkalommal úgy fogok repülni innen, mint akit puskából lőttek ki.)

Mindent összevetve, pocsék a helyzet, de nem reménytelen. Vannak napok, amikor halálosan fáradt tudok lenni, de azért általában igyekszem azokra a dolgokra koncentrálni, amik örömet okoznak. Például Csipolka mostanában ugrásszerű fejlődési ívet jár be - nem akarom elkiabálni, de igazi nagy csaj kezd lenni. Jófej, nyugodt, kedves, mosolyog, és csak mondja, mondja... Örülök neki, jó érzés, hogy megbízik bennem, és elmondja a kamaszlányos dolgait. Remélem, így is fog maradni - én azon leszek. Hála Istennek a nyári hisztiputtonyt, úgy tűnik, végre letette. Szerintem rájött, hogy neki is jobb nélküle, és ha a környezete is visszaigazolja, márpedig úgy néz ki, ez történik, nem is fogja megkeresni. Legyen így... Sőt, az idei legeslegnagyobb teljesítményem (eddig), azt hiszem, a rakott krumpli volt. Persze nem az, hogy megcsináltam, hiszen számtalanszor csináltam már, hanem az, hogy a kisasszony megette. Azt hiszem, közös történelmünk ha nem is legnagyobb, de igen számottevő diadalát arattam most - remélem, ez is egy előremutató folyamat kezdete lesz.

Szóval nem adom fel a csüggedést, hogy anyámat idézzem, hanem szépen araszolok előre a jobbítás felé. :)

                                                                           (Eredeti kép: Mattias Inks)

Ez van, vállalom: ahogy öregszem, egyre szentimentálisabb leszek. Na jó, ez hülyeség, mindig is ilyen voltam. :)

Az összes eddigi igyekezetem ellenére, hogy meggyőzzem magam a váltás helyességéről, mégis maradok... Kedvenc Főnököm előállt egy kedvező javaslattal, miszerint nem is járnék olyan rosszul, ha mégsem mennék el - nem mondom, nem kellett sokáig győzködnie... A dolog gesztusértéke sokkal jobban meghatott, mint maga az ajánlat - itt tényleg akarnak engem. Engem akarnak! A nagyobb meló az volt, amíg saját magammal tisztáztam, hogy mit is szeretnék valójában - bár a végeredmény gyakorlatilag borítékolható volt: most is, mint egész életemben mindig, szívből döntöttem, és nem észből. Anyagilag nem lesz akkora lépés, de erősen benne van a feljődés lehetősége, csak nem ott, ahonnan eddig néztem. Ahányszor ezen gondolkodtam, mindig arra jutottam, hogy a fene vigye el, az összes nyűg és megszorítás ellenére, amit az utóbbi időben a nyakunkba sóztak, én még mindig szeretek itt dolgozni. Bízom benne, hogy a fenti beszélgetésünk után lassan jó irányba fordulnak a dolgok - az meg, hogy megtalálom-e benne azt az örömöt, amit az első években, végülis csak rajtam múlik - ha sok szabad kapacitásom marad, legfeljebb tanulok mellette, mint régen.

Anyám egyszer nagyon letolt, hogy én mindig csak kiszállok, ha nem megy, és nem próbálom meg megjavítani (párkapcsolatról volt szó, és nem is volt igaza, de most mégis eszembe jutott) - azt hiszem, ha még látok benne fantáziát, megéri küzdeni vele/érte. A küszöbről fordultam vissza, de nem tudtam átlépni - úgy tűnik, mégsincs itt az ideje a váltásnak. Ha menni kell, úgyis lesz hova, ebben biztos vagyok.

Mint ahogy abban is, hogy ha már mindketten letettük a voksunkat a folytatás mellett, akkor az a jobbítás kezdete lesz - össze kell kapnunk magunkat, mert egy ilyen döntésnek súlya van, és ezt nem lehet eljátszani még egyszer, egyik oldalról sem.

Most, hogy eldöntöttem, keményen meg is kell dolgoznom érte, hogy ne bánjam meg - szép feladat lesz, de nem is érdekelne, ha túl egyszerű lenne... :)

...mert a végén teljesül.

Annyira, de annyira tipikus ez a szituáció. Egész nyáron keresgéltem új munkát, nagyon szerettem volna váltani, de nem jött be semmi. Futottam pár fölösleges kört, túl vagyok néhány teljesen értelmetlen interjún, de a tapasztalatnál többet nem nyertem vele - tudom, ez is valami, de most nem épp ez volt a célom. Nemrég abbahagytam, Kedvenc Főnököm megnyugtatott, hogy bár azóta is kirúgtak tőlünk pár embert, néhány másikat pedig átszerveztek részmunkaidőre, nem lesz semmi baj. Jól van, ha ő mondja... Szépen megnyugodtam, megegyeztem magammal, hogy annak ellenére, hogy folymatosan romlanak a körülmények, én azért még mindig jól érzem magam itt.

Minden ment tovább, és amikor már visszazökkentünk a rendes kerékvágásba, kaptam egy ajánlatot. Mikor máskor?... Elküldtem az önéletrajzomat, fel is hívott a lehetséges leendő főnököm, meg is beszéltük, hogy találkozunk. Vezető beosztású, de frissen kinevezett ember egy nagy cégnél - amikor odaértem, és mondtam, hogy kihez jöttem, néztek rám hatalmas, ártatlan szemekkel a portán, fogalmuk sem volt, hogy ki az. Oké, új még. Telefonálás, telefonálás, telefonálás. Rendben, menjek fel. Felmentem, kopogok, semmi. Megint kopogok, megint semmi. Lenyomom a kilincset, zárva. Körülnéztem a folyosón, hátha találok egy értelmes embert, de teljesen üres volt. Nagyon furcsa érzés volt... Visszamentem a portára, mondtam, hogy ez van. Erre közölték, hogy tudják, hogy nincs bent. Na, itt gellert kaptam. Minek küldenek fel, ha tudják, hogy nincs ott senki?... A másik meg, hogy milyen biztonsági szolgálat az ilyen, ahol mindenki szabadon kószálhat?... Na sebaj, felhívom én is, megkérdezem, mi legyen. A szám, amit megadott, ki se csöng. Kezdtem tényleg hülyén érezni magam. Közben a recepciós elérte, és szélesen vigyorogva közölte, hogy fél óra múlva érkezik. Köszönöm, beléd is...  Mondtam, sebaj, itt van a szomszédban egy bevásárlóközpont, inkább ott várok. És ekkor csodák csodája, megcsörrent a telefonom, és felhívott az ember - arról a számról, amit én hiába hívtam. Nem értem, de nem baj, nem kell nekem mindent érteni. Kérdezte, ebédeltem-e, mert ő nem (1/2 3 volt), kajáljunk. Persze amikor majd megérkezik. Oké, kajáljunk, beszélgetni közben is lehet. Elbóklásztam, amíg befutott, hívott, hívtam, hívott, de végül megtaláltuk egymást. Elsőre látszott, hogy tényleg szüksége van egy emberre, aki madzagot köt a bokájára, és a földön tartja - szerintem azt sem tudja, melyik bolygón van... Sebaj, értelmes, aranyos, minden rendben. Megebédeltünk, nézzük meg az irodát. Nézzük. Hááát... Jól van, tudom, hogy most nagyon-nagyon jó helyen dolgozom, de ez az átlaghoz képest sem számít szépnek, vagy újnak, vagy valami... Nem baj, ezt még ki lehet bírni. Amit kellett, megbeszéltünk, bár semmi konkrétumot nem mondott - majd hív. Legyen úgy.

Eltelt majdnem egy hónap, mire újra előkerült, már nagyjából le is mondtam róla. Közben a régi helyemen minden ment tovább, szinte meg is lepődtem, amikor végül felhívott. De felhívott, és olyan szép, kerek összeget ajánlott, amire nem tudtam nemet mondani. Felcsillant a remény, hogy az eddig takaros rendben, hónapról hónapra görgetett mínuszaimtól megszabadulhatok végre. Ez sem egy életbiztosítás, mint kiderült, de lássuk be, a régi helyem sem az. Kedvenc Főnököm nyilván összetartja a csapatát, amíg tudja, de neki is van főnöke, és elég szigorú - ha ő azt mondja, hogy menni kell, akkor nincs mese... Ha most nemet mondok, és itt mégsem tudnak megtartani, nagy erőkkel fogom a falba verni a fejem - ilyen ajánlatot nem nagyon fogok kapni még egyszer.

Szóval nem hagyhatom elsétálni a lehetőséget, mégha az ismeretlenbe fogok is fejest ugrani - egyébként ez amellett, hogy kicsit ijesztő, kíváncsivá is tesz. Nagyon szeretem a mostani főnökömet (igen, ilyen is van), a csapatot is, de ebben a cégben semmilyen jövőt nem látok. Már évek óta ugyanazt csinálom, elmondani nem tudom, mennyire unom, ráadásul semmilyen fejlődési lehetőség nincs előttem: sem szakmai, sem karrier, sem anyagi szempontból - ha maradok, ugyanez vár rám az idők végezetéig. Eddig nagyon jó dolgom volt, a szerencsés kevesek közé tartoztam, aki minden reggel mosolyogva ment be dolgozni, de az utóbbi egy évben ez teljesen megváltozott - folyamatosan csak elvesznek, bizonytalanságban tartanak, a hangulat egy kriptához hasonló, és kezdenek egymás ellen fordulni az emberek, amit én elég nehezen viselek. Tudom, mindenhol ez van, de itt eddig nem volt jellemző.

Eldöntöttem, váltok. Aztán megint eldöntöttem. Aztán újra. Agyilag tudom, hogy menni kell, de basszus, rohadt nehéz. Tudom, hogy itt a lehetőség, hogy kipróbáljam magam egy teljesen új területen, új kapcsolatokra tegyek szert, új lehetőségek után nézzek - semmi sincs véletlenül, nyilván ez sem a semmiért jött. Ha eszembe jut, örülök, már várom - ha a mostani helyem jut eszembe, idetartozás-érzésem van. Kicsit skizofrén állapot, de tudom, hogy túl leszek rajta - ez is egyfajta elszakadás, idő kell, mire elengedem, ez normális. De jó lesz, mert jónak kell lennie. Előre nézek, nem hátra.

És nagyon erősen kívánom, hogy tényleg így legyen. :)

Mert szép. Színes, illatos, fényes, hangulatos, összebújós. :) Szeretem az őszt. :)

Nagyon mókás esetem volt a múlt héten. Gondolkodtam is, hogy életemben először megírom egy cégnek, hogy köszönöm a lehetőséget, de visszavonom a jelentkezésemet - aztán végül Kedvesem lebeszélt. Egyébként valószínűleg mindegy lett volna, nem hiszem, hogy visszahívnának... :)

Mivel pillanatnyilag nem kevés szabad kapacitással rendelkezem, és egész nap a gép előtt ülök, elég sok időt töltök a fészbúkkal. Itt találtam egy jónak tűnő hirdetést - ilyen meg olyan vállalkozás testvércégéhez keres embert. Gondoltam, megnézem a céget, mielőtt jelentkezem, de nem töltődött be a honlapjuk. Akkor épp. Persze ezt akkor még nem vettem jelzésnek, gondoltam, mi bajom lehet, megpróbálom. Elküldtem az önéletrajzomat, és azzal a lendülettel meg is feledkeztem róluk. Egyik nap csörög a telefonom: ha még aktuális, menjek be egy beszélgetésre - írom fel a cég nevét, gondolkodom veszettül, valahonnan ismerős, de tuti, hogy ide nem jelentkeztem. Sebaj, lehetőség, meg kell próbálni. Persze nem hagyott nyugodni, visszanéztem az elküldött jelentkezéseimet, rákerestem a cégre, és végül rájöttem, hogy 1) ez volt a testvércéges sztori, és most be is jött a(z egyébként nagyon lelkesítő) weboldal is, 2) ez a cég partnerünk volt tavaly. Hehe... Sebaj, elmegyek, megnézem. 

El is mentem. Közel is van hozzánk, impozáns irodaház, egy egész emelet az övék, wow, pompa és dicsőség. Azzal indítottunk, amit én mérhetetlenül amatőrnek tartok, hogy majdnem tíz percet hagytak várni egyedül egy üres tárgyalóban (na jó, nem volt egészen üres, valaki bent felejtette a jegyzeteit - no comment). Aztán bejöttek hárman, és szépen elbeszélgettünk újabb tíz percet - közben kétszer elment  hangom, de a három ember közül egyik sem adott volna - az egyébként előttük lévő tálcáról - egy pohár vizet. Ez már azért sejtet valamit. Segond, miután lefutottuk a szokásos köröket, kiderült, hogy ez a munka pontosan ugyanaz, mint amit most csinálok. Hurrá. De miután azt írtam a motivációs levelemben, hogy változatos munkát szeretnék, és folyamatos fejlődési lehetőséget, most mondjam meg, hogy miért gondolom, hogy ez az általuk meghirdetett állás ezt biztosítaná számomra. Na, itt a homlokom közepéig szaladt a szemöldököm. Mindkettő. Kedvesen visszakérdeztem, hogy ne haragudjanak, de 1) pontosan ezeket ígérték a hirdetésben, 2) olvasták az anyagaimat, mégis behívtak - ugyan árulják már el, hogy akkor miért? És miért tőlem várják a választ?... Ezzel hármas fejlövést követtem el, mindhárman elkezdtek magyarázkodni (nem magyarázni, magyarázkodni), hogy mennyire változatos ez a munka, nahát, hiszen mennyi termékük van, sallala, és mennyit fejlődhetek ezáltal. Magyarra fordítva ugyanaz a mechanizmus minden esetben, csak a név változik - nahát, micsoda lehetőségek!... Kerek perec megmondtam, hogy lehet, hogy ezzel most elvágom a saját torkomat, de arra nem vágyom, hogy ugyanazt a három táblázatot töltsem ki minden alkalommal, havonta harmincszor. Vagy huszat, vagy százat, tök mindegy. Ezután udvariasan mosolyogtunk még egy kicsit, majd az egyik hölgy megkérdezte, szintén udvariasságnak tűnő hangsúllyal (szerintem már szerettek volna megszabadulni tőlem), hogy van-e még kérdésem. Volt. Úgy tűnik, be is vittem vele a kegyelemdöfést, ugyanúgy zavarba jöttek, mint az előbb - pedig nem is kérdeztem nehezet: mit várnak a leendő kollégától, kit keresnek tulajdonképpen? Őőő, izé, hogy értem? Milyen szempontból? És aztán az egyikük összeszedte magát, és a nyakamba öntötte az összes HR-es sablont, ami csak eszébe jutott. Köszi. Eddig is komolytalannak tűnt az egész, de az, hogy meghirdetnek egy pozíciót, behívják a jelentkezőket, és hárman együtt nem tudják megfogalmazni, hogy mik az elvárások, föltette az i-re a pontot. 

Egy dologra viszont mégis jó volt az egész. Másnap, amikor bementem dolgozni, Kedvenc Főnököm megkérdezte, milyen volt az interjú - mondtam, hogy komolytalan. Erre a válasz: látod, mégiscsak jó itt neked! Persze, csak maradjon is meg a munkám... Ha már így belejöttem a visszakérdezésbe, nem is hagytam abba - emlékeztettem, hogy ő mondta nyár elején, hogy kezdjünk el keresni, és gondolom, ő is hallotta a cégszerte terjedő infót, hogy októberben új lefejezési kör indul - hallotta, de ő sem tud semmit. Remek, ezzel előrébb vagyok... Azt ugye tudja, hogy muszáj dolgoznom, mert annyi kiadásunk van, hogy egy fizetésből nem élünk meg? Ha a jövő hónapban kirúg, marha nagy kakiban leszek. És ekkor Kedvenc Főnököm legördítette a Himaláját a lelkemről: gondolkodott már, hogy ha mondania kell neveket, kik lennének azok - itt még levegőt sem vettem, azt hiszem -, és nyugodjak meg, nem vagyok a sor elején. De még a közepén sem. Nem hülye, hogy levágja a fél karját! 

Kösziii! Egyrészről sokkal, de sokkal nyugodtabban nézek a holnap elé - másrészről viszont vazze, mondhattad volna előbb is... :) De sebaj, így mindketten elgondolkodtunk, hogy jó lenne-e ekkorát váltani, vagy sem. Úgy tűnik, sem.. :)

U.I: A kép illusztráció, nem az én asztalom szerepel rajta. :)

Érdekesen alakul, ahogy nem alakul sehogy... Nem vettek át ahhoz a céghez, ahová szerettem volna átmenni, és az új főiskolával is megbeszéltük, hogy amúgy itt a helyem, de az eddigi tanulmányaimra nem lehet egy az egyben ráépíteni ezt a tananyagot (ezt mondjuk sejtettem előre) - nagyon kedvesek voltak, elmondták, hogy hol és mit kellene még rátanulnom, hogy kitöltsem a lyukakat, és fel tudjanak venni. Legközelebb... Hát ez van. Ja, és jelentkeztem produkciós asszisztensnek - lelkesedési alapon, szinte fizetés nélkül - egy színházi csoporthoz: egyszer láttam őket, és nagyon profinak tűntek. Aztán találkoztam a rendezővel, és elég nagy csalódás volt. Az egy dolog, hogy nagyon fiatal, de ez nem mentség mindenre - értem én, hogy abban, amit csinál, állati tehetséges, de emberileg nagyon sokat kell még tanulnia... Ide szintén mást választottak, de a másik kettővel ellentétben ezt nem sajnálom. 

Viszont ami maradéktalan sikerélmény, az az osztálytalálkozóm. Kitaláltam egy hónappal ezelőtt, hogy mi lenne, ha összejönnénk a régi általános iskolás csapattal - gyors fejszámolás, 18 éve ballagtunk. Jézus... :) Csináltam egy csoportot a fészbúkon (ugye, a jó öreg fészbúk...), összeszedtem, akit tudtam, és elindítottam lesz, ami lesz alapon. Akkora, de akkora sikere lett, amire megközelítőleg sem számítottam - lelkesek voltak, akarták, csinálták, hozták azokat, akik még eszükbe jutottak, gyakorlatilag megszerveződött 2-3 nap alatt magától. Azóta is csak öntik be az emberek a régi sztorikat (újakat is persze) - nagyon régen nevettem már ennyit. Olyan arcokat is megtaláltam, akik régebben, még menet közben elmentek: volt olyan, akivel együtt jártunk óvodába is, de második után külföldre költöztek - ráadásul előző nap írtam neki - nemcsak, hogy eljött, hanem annyira belelkesedett, hogy előkereste még a régi ovis képeket is, és már szervezi a következő találkozót. De a legszebb, hogy megjelent, és egyből egymás nyakába ugrottak pont egy olyan sráccal, aki nincs is fönt a fészbúkon. 25 éve (!) nem látták egymást! Annyira jó érzés volt, és annyira büszke voltam magamra :) - ha nem keresem meg őket, lehet, hogy soha többé nem találkoztak volna. És ugyanez a jó érzés jellemezte az egész estét: mindenki kedves volt, jófej, örültek egymásnak, nem volt egyetlen negatív megjegyzés, nem volt klikkesedés, mint régen, mindenki beszélt mindenkivel, és megintcsak rengeteget nevettünk. Nagyon sok jó energiát gyűjtöttem be. :) Úgy néz ki, felnőttünk a feladathoz. :)

Már csak a saját dolgaimmal kellene haladnom végre... 

Most lehet köpködni, de akkor is igazunk van.

Kb. huszan vagyunk a folyosón a munkahelyemen, majdnem mindenki kávézik, de tejet mindösszesen hárman szoktunk venni (persze saját zsebből), és csak pislogunk, hogy milyen gyorsan "elpárolog" - a kedvencem, amikor az üres dobozt teszik vissza a hűtőbe. No comment. Eddig csendben tűrtük, és vettük a tejet, de ma reggel az egyik kollegina feltette az i-re a pontot, amikor belibbent a konyhába, kikapta a hűtőből, és a szemünk láttára öntötte bele a bögréjébe, mintha legalábbis az övé lenne - de olyan természetes mozdulattal, hogy hirtelen meg sem szólaltunk, csak néztük. És persze egy árva szó nélkül kisétált, eszébe se jutott, hogy zavartassa magát, vagy legalább megkérdezze, hogy kié a tej, vagy ihat-e belőle. Nyilván nem annak a fél bögre tejnek az áráról van szó, hiszen ha kérne, adnánk (egyébként a sok kicsi az évek alatt sunyiban tényleg sokra megy), de az, hogy milyen lazán kezeli közösként más tulajdonát, és mennyire nem jut eszébe, hogy néha ő is vehetne egy-egy dobozzal (az enyémnél nem kicsit magasabb fizetéséből, tegyük hozzá), az már tényleg felháborító.

Fel is háborodtunk mi rendes tejvásárló többiek, és a konkrét tetten érésen felbátorodva szépen el is sétáltunk ebédidőben a boltba a jelenlegitől lényegesen eltérő tejért - már csak a megkülönböztethetőség kedvéért. És a gyógyszertárba, hashajtóért... Szép csendben telenyomtuk a régi tejet, és magunknak felbontottuk az újat. A régi ott mosolyog a hűtőben, mintha nem tudna semmiről, őrizve a kis titkát, mi pedig nem szólunk senkinek - eddig se szóltunk, hogy ne igyák meg a tejünket, miért pont most kezdenénk el?...

Lehet, hogy mocsok dolog, de a saját tejünkbe tettük, nem máséba. Akiben nincs annyi, hogy legalább kérjen, ha már nem vesz, az így járt - aki nem nyúl hozzá, annak fel sem fog tűnni, aki kér, annak adunk. Tisztességeset. Akibe viszont nem szorult ennyi becsület, az szaladjon...

Egy időben biciklivel jártam be dolgozni - amióta elköltöztünk, nincs értelme, de remélem, hamarosan újra a mindennapjaim részévé válik, és azzal fogok bejárni az új helyre. Már ki is találtam, csak meg kell valósítani. :)

Tiszta haszon egyébként, az ember rendszeresen mozog, kint van a levegőn, nem kell alkalmazkodni senki máshoz, max. az időjáráshoz, nem kell bosszankodni a BKV-n, nincs tömegnyomor, nincsenek plusz költségek, stb. Hál' Istennek lassan kiépülnek a normális bicikliutak, és mivel egyre több bringás van, kezdenek figyelni az emberek. Kezdenek...

Tegnap egészen hihetetlen élményem volt. Tekertünk hazafelé este, és pont belefutottunk a tüzijáték végén szétszéledő tömeg hullámaiba - ez még nem is lett volna baj önmagában, de ennyi fogalmatlan embert rég láttam már egy rakáson. Az, hogy "Jé, biciklis!" - felkiáltással, és csak nagy nehezen kászálódnak le a bringaútról, az még hagyján. A legmegdöbbentőbb az a négy szőke cicababa volt, akik összekapaszkodva, egy sorban, a forgalommal ellentétes irányban andalogtak velem szemben a Margitszigeten, elfoglalva az egész sávot - mellettük üres volt a járda természetesen, de így biztos menőbb volt... Már láttam egy ideje, ahogy közeledtem feléjük, hogy nem nagyon akarnak elmozdulni, pedig még a lámpám is fel volt kapcsolva, ezért jó előre megnyomtam a dudát. Borzalmas hangja van, általában hatni szokott, mindenki másfél métert ugrik tőle helyből, de most a négy cicuskából egyik sem reagált. Még egyszer mondom, szemből jöttem... Láttam, hogy ez így nem lesz jó, az utolsó métereket már folyamatosan dudálva tettem meg. Hiába. Végignézték, ahogy az arcukba világítva, dudálva, SZEMBŐL elérem őket, és a végén lefékezek kettő között. Ekkor átengedtek. És igen, látták, hogy jövök, és nem, nem szivatásból csinálták. Olyan végtelen sötétség honolt a szemükben, hogy azonnal megértettem, esélyem sem volt ellene az egy szál lámpámmal. Azt nem tudom, hogy a hallásukkal mi történt, de valószínűleg nem maradt rá agyi kapacitásuk, hogy ezt az információt is fel bírják dolgozni...

Oké, eddig nyilván gondosan titkolták előlük, hogy mi az a járda, és mire való - azt sem várom, hogy feltűnjön nekik, hogy az út két oldalán ellenkező irányban halad a forgalom, és ők a rossz oldalon mennek, de hogy annyi egészséges életösztön ne szoruljon beléjük, hogy ha látják és hallják, hogy közeledik feléjük valami, ami gyorsabb és erősebb náluk, legalább megpróbáljanak kikerülni az útjából, ez teljesen felfoghatatlan...

Hozzáteszem, még a galambok is elmennek az útból. Még akkor is, ha a hátuk mögül jövök...

Kaptam egy cipőt a Kedvesemtől.

Kinézte nekem a Vaterán, licitált rá, és még azt is figyelte, hogy hol tart (nem semmi) - sőt, ma 10:00-kor járt le, és az én Drágám, akinek 10:00-től tárgyalása volt, képes volt ezért telepíteni a mobiljára az alkalmazást, és 09:59-kor, amikor már bent ültek, még rálicitálni, hogy tutira meglegyen. :)

Ez az igazi romantika! :) <3

...és egyben még virágot is kaptam, ami sosem hervad el, és mindenhova vihetem magammal, ha akarom. :)

Lehet, hogy szentimentális vagyok, de nem hiszem. Csak szerelmes. :)

Innen is visszajöttünk. Nehéz szívvel... :)

Megint zseniális volt, mint mindig! Most voltunk harmadszor - kicsit más volt, mint eddig, de ez a másság belülről indukálódott. Napokba telt, mire rájöttem, hogy mi történik, de erről majd később. Mindenekelőtt szeretném kifejezni a legmélyebb nagyrabecsülésemet, és megemelni a virtuális kalapomat a szervezők előtt - ismét hatalmasat alkottak! Egyszer már írtam erről (és elmondom fűnek-fának, mert imádom): ez egy fantasztikus, emberi, szívvel-lélekkel, pozitív energiákkal és csodálatos bolondokkal teli fesztivál, a szó legnemesebb értelmében. Hihetetlenül fel tud tölteni, hogy mindenki kedves, a helyiek megismernek minket, pedig egy évben csak egyszer látnak, hogy ott vannak azok az ismerőseink, akikkel mindig csak itt találkozunk (de itt biztosan), és ugyanott folytatjuk, ahol egy évvel ezelőtt abbahagytuk, hogy értékes, értelmes, és szerethető programok vannak (van pl. színház, ami a szívünk csücske), és egyáltalán nem engedik be a gagyit. 

Ami viszont - nekem - fura volt, hogy most máshogy működtünk, mint szoktunk. Minden évben lemegyünk már a 0. napon, lesátorozunk a központi nagy helyen, elkezdjük begyűjteni az ismerősöket, és a végéig együtt lélegzünk a fesztivállal. Felfekszünk rá, és hagyjuk, hogy sodorjon. Stoppolunk, és oda megyünk, ahova visznek, megnézzük azt a programot, amire eljutunk, beszélgetünk azzal, aki az utunkba kerül. A részévé válunk, mert adja magát, fenntart, feltölt, és tele van meglepetésekkel. 

Idén viszont olyan barátaink jöttek, akik nem így működnek. Ők házban alszanak, és autóval mennek mindenhova. Legyen. Kerestek szállást, mi meg levertük a sátrunkat a kertben, hogy mégis együtt legyünk. Nem stoppoltunk, nem mentünk fesztiválbusszal, hogy együtt mozogjunk. Kivontuk magunkat a sodrásból, bár ezt akkor még nem tudtuk. Jó volt együtt, de nekem folyamatosan hiányzott az a régi jó érzés. Három nap eltelt, mire meg tudtam fogalmazni, hogy mi bajom van. Ez olyan volt, mint egy szokásos együtt töltött hétvége, csak jó 200 kilométerrel arrébb - pont az maradt ki az egészből, amiért idejöttünk. Nem mi igazodtunk a fesztiválhoz, hanem megpróbáltuk magunkhoz igazítani - így sokkal kevesebbet adott, mint rendesen. Hiányzott az a feloldódás - nagyon szeretem őket, mindig jól érzem magam velük, de ide nem csak ezért jövök. Azt akarom élvezni, amit a Katlan ad. Itt és most. 

Megbeszéltük, bár nem biztos, hogy ténylegesen átment, amit át akartam adni. Alkalmazkodni kell egymáshoz, ez nyilvánvaló - de lemaradni sem akarok, ezt vártam egész évben. Végül sikerült kompromisszumot kötnöm magammal (ez volt a legnehezebb), és megtalálnom az egyensúlyt abban, hogy a barátaimmal legyek, akiket szeretek, és élvezzem a fesztivált, amiért idejöttem.

Végül nagyon-nagyon jól sikerült. Azt hiszem, őket is megérintette a varázslat... 

És én már most tudom, mikor lesz a jövő évi fesztivál, és már el is kezdem vágni a centit. :)

Öt nap a Balcsin. Mint a régi szép időkben - ilyen utoljára érettségi után fordult elő velem, és az nem tegnap volt... Szépen lementünk négyen: Kedvesem, Csipolka, Csipolka barátnője és én. Gondoltuk, milyen jó lesz, a lányok tudnak együtt szélhámolni, mi pedig pihenni. Valamiért nem jutott eszünkbe, hogy a tavalyi nyaralás sem volt fenékig tejfel ugyanezzel a leosztással - az idő megszépít... 

Az odaút vidáman és gyorsan telt, a szállás szuper volt, az idő csodálatos. Beterveztünk sok programot, a nagy részét meg is valósítottuk, de nem volt egyszerű... Szeretem Csipolkát, aranyos és jófej, okos és kedves - egy baj volt csak: ezt az énjét a nagy pakolásban valahogy a táska aljára gyűrte, és sehogy sem sikerült előkerítenie - néha kilátszott a szinte folyamatos durca és hiszti és okoskodás és hattyú halála - effektus alól, de sajnos többször felülkerekedtek az utóbbiak. Én speciel nem értem, hogy ezekből miért kellett ennyit hozni, nem akart kifogyni a végéig sem, sőt, az utolsó nap gondolom, látta, hogy mennyi volt még nála, és gyorsan el akarta használni a maradékot - hát sikerült... 

Értem én, hogy kamaszodik, és ez neki is eléggé megterhelő, nem csak a környezetének, de vannak dolgok, amikkel nem tudok mit kezdeni. Nyilván szóljon, ha baja van (ha nem vennénk észre véletlenül), de ha valamit magának csinál, és minket büntet érte, azt nem tolerálom jól. Főleg, ha már százszor megbeszéltük előtte. Ugyanazt. Újra és újra. Persze, most bizonytalan, keresi önmagát, minden változik - tudom, ugyanez volt velem is (és mindenki mással), azt is látom, hogy sokszor ő sem érti, hogy mi baja van, és ennek ellenére szétfeszíti a düh, de arra már nem vagyok berendezkedve, hogy ezt rajtunk vezesse le. Azt is megértem, hogy féltékeny a barátnőjére, hiszen nincs hozzászokva, hogy mással is foglalkozunk, nem csak vele, de azt nem gondoltam, hogy külön el kell majd magyarázni, hogy szegény kislányt nem boxzsáknak hoztuk... Álljon már meg a menet!

A másik meg, amitől viszont az én vérnyomásom lesz két másodperc alatt hatszáz, az a mérhetetlen önsajnálat. Soha, azaz soha nem bántottuk. Képtelen vagyok bármilyen szinten is - a megengedést is beleértve - teret adni ennek, mert 1) soha nem lesz vége, 2) a végletekig bele tudja magát lovalni, a szó szerinti fizikai tünetekig, és ez már nem játék. Szépen elmagyaráztuk neki, hogy akkor is szeretjük, amikor hisztizik (hogy mást ne mondjak), legyen már alapvetés, hogy csak jót akarunk neki, és ez nagyon, de nagyon rossz taktika, hogy így akarja felhívni magára a figyelmet, vagy így akarja megúszni valaminek a következményeit, mert a végén tényleg kifejleszt valami komolyabb betegséget, és csak magával fog kitolni. Ráadásul ez egy öngerjesztő folyamat, és csak az ellenkezőjét éri el vele. Persze voltak nagy hüppögések, égig érő ígéretek, de tisztában vagyok vele, hogy ezt még kismilliószor fogjuk elmondani neki az évek folyamán, mire helyre teszi magában.

Mi meg megpróbáljuk túlélni... 

U.i., előre: Nem vagyok antiszociális hangulatban (lám, mit tesz a szabadság), csak találtam egy nagyon jó idézetet - sajnos nem tudom, kitől: 

Életem legnagyobb befektetése lenne, ha embereket vehetnék annyiért, amennyit érnek, és eladhatnám őket annyiért, amennyire tartják magukat.

Kár, hogy a való életben nem, vagy csak nagyon nehezen lehet megszűrni az embereket magunk körül. Jó lenne egy mindig kéznél lévő "hide" gomb - nem akarok rosszat senkinek, csak eltüntetném, ha nem akarom látni. Ahogy a tévét, rádiót ki lehet kapcsolni, a neten is megválogathatom, hogy mit akarok elolvasni, még a sokat szidott fészbúkon is lehet szelektálni, csak a legfontosabb területen, az ember tényleges életében nagyon kevéssé. Megválaszthatom a barátaimat, a kedvesemet, és ennyi. Nyilván ez a legfontosabb, de a többi is elég erős terület - nincs befolyásom a rokonaim, a szomszédaim, a kollégáim összetételére, pedig ők is szerves részét képezik az életemnek - a család nyilvánvalóan, amellett, hogy szándékosan nem tartom több emberrel a kapcsolatot (ami nem jelenti azt, hogy ne találkoznék velük itt-ott), és hát társasházban élve, beosztottként dolgozva a többi felsorolt is rendszeresen részt vesz az életemben - akár akarom, akár nem. És ez még csak a szűkebb környezetem - nem is sorolom, mert itt ülhetnék napokig.

Persze így átgondolva, jobb is, hogy nincs eltüntető gomb, mert pillanatok alatt üres lenne a bolygó... 

Illetve nem is, békés, nyugodt paradicsom lenne, tiszta és zöld, szépen egymás mellett élő állatokkal.

Hmmm... Lehet, hogy mégis kellene az a gomb?... 

Hihetetlen élményekben volt részem az elmúlt pár napban. Kedvesem és néhány barátunk gyakorlott táboroztatók, véget nem érően tudnak mesélni a régi szép időkről - én mindig szívesen hallgatom, de sajnos nekem ez anno kimaradt, úgyhogy eddig nem volt személyes kötődésem a témához. De most már... 

Hetekkel, talán hónapokkal ezelőtt elkezdtünk szervezni egy gyerektábort, az első információk alapján 12-16 éves gyerekeknek az ország minden részéről. Az alap koncepció az volt, hogy egy alapítvány támogatja az egészet, aki együtt dolgozott különböző iskolákkal az év folyamán, és a program lezárásaként, lényegében jutalomképpen a legjobban teljesítő gyerekeket elküldik az év végén táborozni. Tök jó, okos és rendes gyerekek jönnek. Aha...

Már menet közben világos lett, hogy nem is egészen úgy van minden. Az utolsó pillanatban kiderült, hogy a korosztály nem is 12-16, hanem 14-21 (tehát táborprogram újraszervez), a program vezetője, aki elvileg szabadkezet adott nekünk, mégis mindenbe beleszól, keresztbe szervez anélkül, hogy nekünk szólna, az információk fele el sem jut hozzánk, úgyhogy a csapat már indulás előtt ki volt akadva. Nem is mondanám, hogy teljes készültséggel vágtunk bele, sok mindennel még mi magunk sem voltunk tisztában - például, hogy hány gyereket viszünk mi busszal, és hányat visznek a helyszínre a szüleik... 

Mindegy, elindultunk, az odaút határozottan jól sikerült, beszélgettünk velük a buszon, jó fejek voltak, nem volt semmi gond. Megékeztünk a szállásunkra, egy kollégiumba, ami első látásra egész jónak tűnt - később kiderült, hogy a szobák jó részében nem lehet kinyitni az ablakot a 40 fokban, meg a tisztaság sem az erősségük, de ezeket végül megoldottuk. Összeszedtük azokat a táborozókat, akiket nem mi vittünk, és dobtunk egy hátast... Az első, akit én megláttam, egy alul felnyírt, felül összevissza vágott, mindenféle színűre melírozott hajú (de csak a feje tetején), tetovált szemöldökű, erősen barna bőrű lány volt egy hasonló, csak "rendesen kinéző" párral. Kiderült, hogy a pár tényleg egy pár, ráadásul nagykorúak, és mivel együtt is élnek, egy szobában szeretnének lenni - a harmadikkal, akivel egy suliba járnak. Mivel a szobák két külön nyíló folyosón vannak annak érdekében, hogy ne legyen átjárás a lányok és a fiúk között, választani kellett, hogy hol legyenek. Úgy döntöttünk, legyenek a lányoknál, hiszen a háromból csak egy fiú. Aztán megkérdeztük őket, mi a nevük. A pár Peti és Kati. A lány Zoli... Kész... És tényleg fiú volt. Innentől már nyilvánvaló volt, hogy a lányokhoz kerülnek, a fiúk szétszednék... És a legjobb az egészben, hogy pillanatok alatt kiderült, hogy származás, társadalmi helyzet, beállítottság, stb. ide vagy oda, az egyik legaranyosabb, legudvariasabb, legsegítőkészebb hármas volt a csapatban. 

A programok jól sikerültek, egy-két nagyképernyős kamaszfiú kivételével mindenki lelkesen, vidáman részt vett mindenben (hozzáteszem, néha a kiskakasok is elfeledkeztek magukról, és úgy játszottak, mint a gyerekek). Nagyon hamar összekovácsolódtak, remek kis csapat lett. Napközben...

Esténként viszont elég fura dolgok történtek... Az első éjszaka simán lement, a harmincvalahány kisangyal békésen szuszogott az ágyában. Második este kiderült, hogy a fiúk szintjén nincs víz, nem tudnak zuhanyozni a közel 40 fokban, a szabadban töltött nap után. Hurrá... Lányok sietnek, fiúk átcsoportosulnak a másik szintre, miután mindenki végzett. Persze már rögtön ott tolongtak a lányfolyosó elején, kuksoltak befelé, és közben nagy hangon méltatlankodtak, hogy siessen már mindenki, mert ők meccset akarnak nézni - aznap volt az EB-döntő, érthető volt az izgalom. Közben kijött a vízszerelő, és kiderült, hogy a fiúzuhanyzóban minden egyes zuhanyfejet lecsavart valaki, és teletömködte papírgalacsinokkal. A kis hülyék (már elnézést) azt hitték, így együtt zuhanyozhatnak a lányokkal... Persze lett nagy felelősségre vonás, és ahogy az várható is volt, nem lett meg a gazdája az ügynek. A végén kollektív büntetésként mindenki egytől egyig felvonult a szobájába, fiúk is, lányok is. Ennyit a meccsről.

Hétfőn kiderült, hogy bár arról volt szó, csak mi leszünk a kollégiumban, a fiúk szintjére beköltözött néhány szakmunkástanuló, akik nyári gyakorlaton voltak. Eddig nem zártuk a szobákat, mert nem láttuk értelmét - hogy emiatt történt, vagy amúgy is megtörtént volna, az sosem fog kiderülni, de az egyik fiúnknak eltűnt a pénztárcája. Persze újra össznépi gyűlés, rábeszélés és meghatás, de most se lett meg a tettes - és a legszebb, hogy nem lehetett tudni, hogy a mi srácaink közül volt-e valaki, aki bejáratos volt a szobába, vagy a másik bandából surrant-e be a tolvaj. Ezzel párhuzamosan pedig, hogy biztosan ne unatkozzunk, az egyik fiúvécét valaki teljesen összekente sz...al - nyilván itt sem derült ki, ki volt, nekünk kellett kitakarítani.  A pénztárca sem lett meg természetesen. Gondolkodtunk, hogy kipakoltassunk-e mindenkivel mindent, de végül nem tettük. Kár volt...

A következő nap jól indult, a lányok reggel bejelentették, hogy apránként összedobják a pórul járt srácnak a pénzt, és így is lett. Nagyon büszkék voltunk rájuk. Elkezdtük a programot, jó is volt, mígnem az egyik lány rosszul lett. Elvittem orvoshoz, kapott gyógyszert, én meg egy enyhe agyvérzést, hogy milyen állapotok vannak az egészségügyben... Mindegy, lány jobban lett, visszaállt játszani, minekutána este fejbe dobták egy labdával. Kicsit szédelgett, aztán már jobban, úgyhogy ketten elvitték a helyi kórházba. Ott sem volt jobb a helyzet, mint az orvosi rendelőben... Persze fiaink ezen az estén sem hagytak minket elpunnyadni, az egyik szobából lejött a négy fiú, hogy egyszerre mentek ki zuhanyozni, a fürdőben felakasztották a szobájuk kulcsát, de mire kijöttek, eltűnt. Most ott állnak egy szál gatyában, minden cucc nélkül, és nem tudnak bemenni. Végre valami jó hír... Előkerítettük a gondnokot, ő sem tudta kinyitni, adott nekik egy másik szobát éjszakára. Közben az egyik srác megtalálta a bilétát a szobaszámmal, de a kulcs nélkül - valaki visszaakasztotta a zuhanyzóba oda, ahonnan levette, de azt nem látta senki, ki volt. Nagy nehezen ágyba küldtük őket, leültünk megbeszélni a történteket, mikor is hajnal kettő körül hangos üvegcsörömpölés hallatszik. Persze mindenki frászt kapott, hogy mi van már megint - kiderült, hogy annak a szobának, ahol a "kilakoltatott" fiúk aludtak, valaki kitörte az ablakát - bedobott egy cseréptálat. Nagy szerencse volt, hogy annak, aki az ablak alatt aludt, nem lett semmi baja. Ekkorra már mindenki kész volt. Ez már meghaladta a tűrőképességünket, és a csínytevés fogalmát, kihívtuk a rendőrséget. Ki is jöttek, kihallgatták a fiúkat, de természetesen nem jutottak semmire...

Másnap elég gyűrötten kelt mindenki (hozzáteszem, mi minden nap átlag négy órát aludtunk, és huszat pörögtünk megállás nélkül), erősen gondolkodtunk, hogy lefújjuk a továbbiakat, és hazaküldünk mindenkit. Persze aztán arra jutottunk, hogy néhány hülye miatt ne bűnhődjön mindenki, folytatjuk tovább. A bezárt szobát kinyittattuk, a srácok hozzájutottak a holmijukhoz, a program ment tovább külső helyszínen. Hazaértünk, mindenki felment a szobájába, kivéve az előző este pórul járt csapatot. Már megint nem tudnak bemenni, most a másik zár van bezárva, amit eddig nem használtak. Ez nem lehet igaz... Nagy nehezen kinyittattuk újra, mikor is kiderült, hogy még egy srácnak eltűnt a pénze, egy másiknak pedig össze van törve a kamerája, egy harmadiknak a telefonja. Már az idegösszeomlás szélén álltunk.  És ekkor valaki még taszított az egészen egyet, és a fiúk zuhanyzójában újra összekente sz....al, ezúttal a falat. Erre már nem is írok semmit...

Utolsó este, legyen záróprogram, díjkiosztás, ünneplés - nem mondhatnám, hogy nagyon meghatotta őket. Ők is fáradtak voltak, őket is megviselte a sok macera, kissé már dekoncentrált volt mindenki. Elküldtük őket aludni, és mindkét folyosót egész éjjel őrizte valaki. 

Ennek ellenére reggelre újabb sz...festményt kaptunk, ezúttal a folyosóra. Ezt, már úgy döntöttük, mi is lesz...juk. Szépen összepakoltattunk velük mindent, persze volt kapkodás, kis morgás, de épségben hazaért mindenki. 

Nem volt egyszerű. Ennek ellenére azt kell mondanom, jó volt. Még indulás előtt létrehoztunk egy oldalt a fészbúkon, ahol meg tudjuk osztani az információkat, élményeket, fényképeket, tudunk beszélni. Ez az oldal azóta is aktívan pezseg, és sokan megköszönték, és írták, hogy  mennyire jól érezték magukat. Ez az, amiért tényleg érdemes volt. A többit meg elfelejtjük. :)

Kiköltözött az albérlőnk. Nem szép dolog, de így utólag azt mondom, hál'Istennek. A hétvégén átmentünk kitakarítani, rendet tenni. Majdnem elsírtam magam, amikor körülnéztem... Ketten együtt, úgy, hogy megállás nélkül dolgoztunk, egy majdnem üres 24 nm-es lakást 4,5 órán keresztül suvickoltunk. Szó szerint még a falat is lemostam. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy egy lány (!) egyedül hogy tud ennyi mocskot felhalmozni. És az még hagyján, de hogy tud élni benne?... Szerintem utoljára akkor volt kitakarítava, amikor októberben átadtuk neki... Értem én, fiatal, meg minden, nem vagyunk egyformák (szerencsére), és a többi, de azt hiszem, alapvető elvárás lehetne, hogy úgy adja vissza, ahogy kapta - tegyük hozzá, idő előtt ment el, felrúgva a szerződést, de talán jobb is így...

Visszatérve, nekem lesülne a bőr a képemről - túl azon az ordenáré redván, ami a lakásban mindenhol, de mindenhol volt, a szőnyeg begyűrve egy szekrénybe, egy sor csempe leszedve... Hogy a fenébe jön az le?... Vááááá... Na mindegy, állítólag megcsináltatja, állítólag a fennmaradt tartozását is kifizeti (no comment)...

De ezzel együtt itt az alkalom, hogy végre olyan valaki lakjon ott, aki tud vigyázni a dolgokra - van is két jelentkező, aki jónak tűnik, úgyhogy most várunk, és drukkolunk.

A nagy kérdés. Meg a Nagy Testvér... :)

Rendszeresen felvetődik, hogy áldás vagy átok. Mindkettő. Én azt gondolom, hogy - bár időnként bosszankodom is rajta -, végeredményben hasznos. Ha ésszel használjuk...

Nem szeretem, ha valaki nyilvánosan éli a magánéletét, nem érdekelnek a privát részletek - bizonyos dolgok csak két emberre tartoznak, és elvesztik a bensőségességüket, intimitásukat, ha mindenki ezen csámcsog. Arról nem beszélve, hogy aki az ilyen témákat illetőleg is lájkokra és kommentekre szorul, azzal alapvetően van baj... A másik, amitől rosszul vagyok, az a közhely-áradat, amit egymásra tolnak az emberek - virágzik a sok gyűjtőoldal, és ezerrel osztják a temérdek baromságot, a sok hülye alkalmazásról nem is beszélve. De ezeket szerencsére lehet szűrni - sőt, továbbmegyek, azt is be lehet állítani, ha valakire nem vagyok kíváncsi, vagy ha adott információkat csak egy bizonyos körrel szeretnék megosztani. Végeredményben tehát pár kattintással egész emberivé lehet tenni a "helyet", lehet ezt normálisan is csinálni - csak azt látom, aki tényleg érdekel, és csak azt engedem be az életembe, akit akarok. (Persze, mondhatjuk, hogy ez milyen jó eszköz az ilyen-olyan hivataloknak, hogy infót gyűjtsenek, de ez a mobiltelefon, internet, bankkártya, gps, stb. korában szerintem nem releváns. Mindenhol ott hagyjuk az elektronikus nyomainkat, közösségi oldalak ide vagy oda.)

Amire viszont tényleg jó, hogy olyan emberekkel is kapcsolatban maradhat az ember, akikkel egyébként nagy valószínűséggel elengednénk egymást. Lehet azt mondani, hogy azokért nem kár, meg aki fontos, azzal úgyis beszélünk, de ez csak félig igaz. Azzal a pár emberrel, akivel szorosabb, vagy napi viszonyban vagyunk, nyilván egyébként is tartjuk a kapcsolatot, de a világ nem csak ennyiből áll. Nem kell minden nap beszélni valakivel ahhoz, hogy érdekeljen, mi van vele, és nyilván nem fog mindenki leülni, és naponta levelet írni minden ismerősének, hogy ez meg az történt. Mint ahogy régen sem írtunk annyi papírlevelet, vettünk rá bélyeget, sétáltunk el vele a postára, stb., és azt is meggondoltunk, hogy kit és miért hívtunk fel a vezetékes vagy az utcai telefonról. Ugye... Én mindig örülök, ha újra felbukkannak régi barátok, kollégák, osztálytársak, stb., akiket valószínűleg máshol már nem találnék meg, mert elköltöztek (egyre gyakrabban külföldre), máshol dolgoznak, megváltozott a nevük, telefonszámuk... És időnként jó dolog megosztani, hogy mi történik körülöttem, és látni, hogy mennyi embert érdekel - ha baj van, hányan akarnak segíteni, ha örülök, hányan örülnek velem. Ha épp egyedül vagyok, de társaságra vágyom, mindig vannak, akik szintén épp a gép előtt ülnek - és itt tudom, hogy az, akit látok, tényleg az, akinek gondolom, és nem egy vadidegen, aki ki tudja, mit hazudik magáról és miért. Ugye...

És van még egy oldala, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni: manapság már az emberek nagy részének alapvető szinten beépült az életébe, tetszik, nem tetszik, ez lett az információ-megosztás egyik elsődleges fóruma. Aki nincs ott, az lemarad - persze nem mindenről, de sok mindenről - nyilván pár embernél természetes, hogy szól, mármint szól, és nem kiposztolja, ha valami történik vele, de az emberek nagy részének egyszerűbb így, hiszen mindenki fönt van, egyszerre látják, nem kell egyesével írogatni. Ez ma már természetes (és egyben kicsit szomorú is a praktikussága mellett), de ez van, alkalmazkodni kell - hiába várnánk el, hogy csak miattunk külön köröket fussanak, nem fognak. Eszükbe sem jut, hiszen mi is ott vagyunk. És sokszor fordítva is így van, belátom...

Azt hallottam, hogy a válások egyre nagyobb százalékának a közösségi oldalak az okai. Az nyilván baromi egészségtelen, ha valaki állandóan a gép előtt ül, és elfelejti élni a valódi életét - néha sokkal magányosabb az ember társaságban, mintha egyedül lenne... De ez gyógyítható egy kis odafigyeléssel. Aki meg félre akar lépni, az félre fog enélkül is - régebben is találtak rá módot az emberek - és aki nyomozni akart a párja után, az régebben is megtette, legfeljebb nem egérrel a kezében. Szerintem ez nem az oka egy kapcsolat megromlásának, hanem a tünete - az, hogy valaki sosincs otthon, a munkájába, a kocsmába, a szeretőjéhez vagy a  tévéhez menekül, vagy leül a gép elé, és befordul, az már majdnem mindegy. Ez mind jelzés, amit észrevenni kell, és nem hibáztatni.

Nem mondom, hogy nem alakulhat ki beteges függés ettől is, mint bármitől, de ez nem az oldal hibája - nem a rendszerben van a probléma, hanem az illető életében, és erre nem az az orvosság, ha törli a profilját. Sőt, bizonyos esetekben kifejezetten segítség lehet, ha az ember - még ha virtuálisan is -, de egy közösséghez tartozik. Közhelyes? Lehet... Felszínes? Lehet...

De lehet igazi is. Ha az ember megválogatja az ismerőseit - ami lássuk be, a való életben sem könnyű -, és nem hanyagolja el a tényleges, személyes kapcsolatait. 

Lehet ez is tanulási folyamat. Az életről, a világról, saját magunkról. XXI. századi módon.

Anyám szavaival élve a pénz a legkevesebb! Szó szerint, sajnos...

Mostanában mintha rám járna a rúd. Nagyon tolnak az égiek, hogy lépjek már valamit, én meg azt hiszem, nem várom meg, mi jöhet még (erre nem is gondolok, mielőtt megint történik valami). Hónapok óta látszik, hogy gondok lesznek a munkahelyemen, meghúzták itt, megszorították ott, egyre szűkebbek a keretek. Ki is gondoltam, mihez lenne kedvem, amit munka mellett el tudok kezdeni, kis pluszpénz mindig jól jön - aztán ki tudja, mit hoz a jövő, legyen még egy lábam, biztos, ami tuti. El is kezdtem végtelen lelkesedéssel, tele voltam energiával, ötletekkel, szépen el is indult.

Aztán a  múlt héten megtörténtek a nagy bejelentések a cégnél, alá is írtuk "mint akaratunkkal mindenben megegyezőt" a papírt arról, hogy ezentúl kevesebb fizetésért dolgozunk, és sajnos pár fej is lehullott. Konkrétan lefagyott mindenki. Én is. Aztán ment minden tovább, azt mondták, maradunk. Jól van, akkor (majdnem) minden rendben van, kevesebbet keresünk, de legalább a munkahelyünk megmaradt. Gondoltuk pár napig. Aztán kiderült, hogy ősszel új kör indul, és valószínűleg rajta leszünk a következő listán. Hurrá... Nagyon nem lepődtem meg, sőt, jelen helyzetben annyira nem is bánom, de kicsit sajnálom azért, elég jó dolgom volt itt eddig. Mondjuk azt én is sejtettem, hogy nem innen fogok nyugdíjba menni, úgyhogy most igyekszem pozitívan hozzáállni, és értékelni, hogy kaptam 3 hónapot a keresésre - mennyivel jobban jártam, mint azok, akiket helyből elküldtek... 

Még egy okkal több, hogy az önéletrajz-írogatás, -küldözgetés mellett haladjak a saját ötletemmel, sőt, jó is, hogy belekezdtem, mert valami legalább fönn tart, valami értelmeset csinálok addig is, amíg találok másik munkát (persze a legjobb lenne ebből megélni, de annyira azért nem vagyok naív, hogy ne tudjam, meddig tart felépíteni valamit). Eddig jó is, de valamiért az utóbbi időben egy centit sem vagyok képes haladni - aláírom, hogy sokat kivett belőlem az utóbbi hetek nyűgje, de most mintha nem csak rajtam múlna. Persze, ha össze bírnám kaparni a kezdeti lelkesedésnek legalább a felét, biztos meglódulna megint, de mennyivel könnyebben jönne a lendület, ha látnám, hogy haladok valamerre... Kicsit leültem, de tudom, hogy csak én tudok innen felállni, senki más nem fog helyettem, úgyhogy nem is hagyom annyiban, tolom, tolom a szekeret...

És hogy biztosan legyen, ami motiváljon, az egész helyzet megkoronázásaképpen az albérlőnk bejelentette, hogy kiköltözik, dacára a határozott idejű szerződésnek. Éljen... Persze a miénk is határozott idejű, kaucióval, ahogy kell. Extra gyorsan találnunk kell másik albérlőt, mert nem tudunk kétfelé fizetni (eddig a bérleti díj nagyjából fedezte a hiteltörlesztésünket). Szóval úgy szép, ha zajlik, sallala, meg minden...

Lehet, hogy elkezdek lottózni, hátha akkor is lehet nyerni, ha az ember nem hisz benne...

Nagyon érdekes élményem volt Csipolkával a múlt hétvégén. Nagyon-nagyon fáradt voltam, ennek megfelelően nyűgös is, nem nagyon volt türelmem semmihez. Ilyenkor nem vagyok valami jó társaság, még én is nehezen viselem el magam. Szegény, morogtam is vele eleget...

Évekkel ezelőtt, amikor még csak kb. könyvből láttam gyereket, nagyon nagy feladat volt nekem, hogy megfeleljek pótanyukaként - pontosabban most is nagy feladat, hiszen ezt soha nem lehet rutiból csinálni - pláne egy kiskamasznál, aki hétről-hétre képes homlokegyenest ellenkezően viselkedni... Nagyon sok energiámba került, hogy kialakítsam a miérteket és a hogyanokat, hiszen soha nem éltem együtt gyerekkel, pláne máséval - emellett pedig nagyon kellett figyelnem, hogy összhangban legyek a saját anyjával, ne zavarjam össze azzal, hogy ugyanaz a dolog otthon fehér, nálunk meg fekete. (Szerencsére utóbbival nem volt gond soha, sok mindenben hasonlítunk is, meg jóban is vagyunk Anyával - hál'Istennek, hiszen ha nem így lenne, annak egyértelműen a gyerek lenne az igazi vesztese).

De mind közül a legnagyobb kihívás az volt, hogy a saját életemben helyet csináljak neki. Ex-zenészfeleségként az ezt megelőző éveim koncerteken, próbatermekben, turnébuszokban teltek, állandóan jöttünk-mentünk, nem volt megállás, és én ezt akkor rettenetesen élveztem. Aztán elváltam, és ennek hirtelen vége szakadt - ez önmagában nem is volt baj, tudok én bulizni mással is. Mármint más felnőttekkel... De hogy cseréljem le az állandó éjszakázást délutáni pihire, az embermagasságú hangfalakat játékmackóra, a koncertkezdést esti mesére?... Nagyon-nagyon-nagyon nagy meló volt átállni. Megtanulni alkalmazkodni, megtanulni, hogy egy gyerek máshogy működik, nem várhatom el tőle, hogy úgy gondolkodjon, úgy reagáljon, mint egy felnőtt. Nagyjából egyszerre váltunk - egymástól függetlenül -, mindannyian (Csipolka, Anya, Apa, és én is) egyszerre próbáltuk újraértelmezni, az új rend szerint újjáépíteni az életünket. Nem volt könnyű... És egyértelmű, hogy megint csak a gyerek az, akinek a leginkább kicsúszott a talaj a lába alól, és az is ő, akinek a leginkább szüksége van a biztonságra. Mint ahogy most is.

Így utólag könnyebb átlátni a folyamatot, és nagyon hálás vagyok neki, hogy bizalmat szavazott nekem, és annyi, de annyi türelme van, mint egyetlen felnőttnek sem. Az első években minden energiámat beleadtam, hogy jól tudjam csinálni, mindig magam elé állítottam a többieket, aminek az lett az eredménye, hogy rendszeresen kimerültem - akár egy hétvége is elég volt, hogy a sírás szélén álljak a fáradtságtól. Aztán Kedvesem meggyőzött, hogy én is pihenhetek. Mondhatok nemet is, ha úgy érzem. Évekbe telt, mire el mertem engedni magam annyira, hogy tényleg nemet mondjak - és csodák csodája, nem dőlt össze a világ. Rá kellett jönnöm, hogy a gyerekek sokkal rugalmasabbak, mint gondoltam. Szerencsére.

Ma már simán félrevonulok, ha úgy érzem, többet morgok, mint kellene, és kifújom magam. És itt jön be a hétvége. Nem szokott ilyen lenni, de most egyik nap sem tudtam felvenni a fonalat, szerintem látszott is rajtam, hogy kissé megterhelő volt nekem az egész. Ilyenkor mindig szégyellem magam kicsit, hiszen a gyerek pont nem tehet semmiről - sem arról, hogy mikor hozzuk el, sem arról, hogy én fáradt vagyok-e vagy sem. Tény és való, hogy időnként rá tud pakolni még 1-2 lapáttal, de igyekszem nem elfelejteni, hogy nem várhatom el tőle, hogy felnőttként viselkedjen, hiszen gyerek. Jobb pillanataimban le szoktam vele ülni, és elmondom, hogy mi miért van, hogy akkor is szeretjük, ha nyűgös, meg akkor is, ha mi vagyunk nyűgösek. Most is beszélgettünk kicsit a kamaszodásról. (Igen, még emlékszem rá, hogy én is voltam kamasz, a nagyon nem egyszerű fajtából...) Ilyenkor mindig nagy érzelmi töltődések vannak, kicsit mindketten megnyugszunk. Ez volt szombat este.

Vasárnap ennek ellenére ugyanolyan türelmetlen voltam, mint előző nap. Nem tudom, miért, de kicsit sok volt minden. Megint morogtam egy sort, aztán megint félrevonultam olvasni, amíg kicsit összeszedem magam. Aztán egyszercsak megjelent Csipolka, végignyúlt mellettem az ágyon, mosolyogva, csacsorászva, és olyan jót játszottunk, mint már régen. Azt gondoltam, felhúzta az orrát (félig-meddig jogosan), és inkább örül, hogy nem vagyok ott, de nem, pont az ellenkezője történt. Elmondhatatlanul hálás voltam neki, gyakorlatilag megmentette a hétvégét, kvázi feloldozott az alól, hogy most én nem viselkedtem épp a legszebben.

De egy dolog szöget ütött a fejembe. Pontosabban kettő. Megmasszírozta a hátamat - magától, nem is én kértem! -, és belefogott egy nem is tudom, minden nevezzem, talán játékba: egy mondóka, amiben mindenféle kínzás van, de minden sorhoz tartozik egy mozdulatsor, amivel remekül ki lehet lazítani az ember hátát. Van egy sora, miszerint "...hét kést szúrnak a hátadba...", és hét kisebb "ütés" kíséri. Amikor már kb. a hetvenhetedik késnél tartottunk, és kezdte rendesen püfölni a hátamat, kezdtem furán érezni magam - aztán rájöttem, hogy ez neki milyen remek feszültséglevezető - nem tudom, hogy szándékosan, vagy tudat alatt, de visszaadta a sok morgást, amit a hétvégén kapott, én pedig szó szerint tartottam érte a hátam. Mindezt úgy, hogy közben jobbra-balra dőltünk a nevetéstől (hülyeségért mi sem megyünk a szomszédba). Nagyon jó volt, mert egyrészt elengedte a negatív érzéseit, közben kilazította a hátamat, és olyan jó, szívből jövőeket kacagtunk közben, mint már régen. Azt gondolom, egy kiskamasszal ez egy nagy dolog, pláne az előzményeket tekintve.

A másik viszont, ami komolyabban elgondolkodtatott, a következő játék volt, amit kitalált. Szerintem ezt komoly pszichológusok vagy trénerek is alkalmazhatnák, érdekes eredmények születnének... Az alap sztori az volt, hogy egy őrült tudós fogságába estünk, aki kicserélte az agyunkat, most te vagy én, és én vagyok te. OK. Akkor most mondj valamit, ami tipikusan én vagyok, én meg mondok valamit, ami tipikusan te vagy. OK.

Eleinte vicces volt, aztán már hosszabb ideig gondolkodtunk két válasz között, és egyre csak az olyan mondatok gyűltek, mint "nem eszem meg a zöldséget", "nincs kedvem", az örök mumusom (azt hiszi, ezzel mindent el lehet intézni): "elfelejtettem", a másik oldalon meg "fáradt vagyok", "nincs rá pénzünk", "figyelj már oda"... Ijesztő volt, hogy tényleg ezek a dolgok jutnak eszünkbe egymásról? Hiszen olyan sok szép élményünk is van... De ez van, ezek a hétköznapok, ezek vannak a mókuskerék oldalára írva, amiből csak nagyon nehezen tudunk kiszakadni... 

Komolyan mondom, megdöbbentő volt. Arra jöttem rá végül, hogy többet kell beszélgetnünk, jobban oda kell egymásra figyelnünk - oké, hogy ér elvonulni, de az nem a megoldás, csak az eszköz, hogy kicsit pihenjünk, mielőtt valami nagyon jót csinálunk. Együtt. Mert az nem maradhat el. Elszaladnak a napok, a hétvégék, az évek, és én nem akarom, hogy annyi maradjon meg benne, hogy mindig csak fáradtak vagyunk, és nincs pénzünk. Attól függetlenül, hogy tényleg így van, mi vagyunk a felnőttek, és nekünk kell figyelni, és nyitottnak lenni a gyerekre, amíg van igénye és türelme, mert ha elszalasztjuk, nem állhatunk vissza a startvonalra. A gyerek lelke nem játék...

Milyen is? Szuper! :) Nem cserélném vissza azt a rengeteg tapasztalatot, a sok-sok mindent, amit megtanultam az évek folyamán másokról és önmagamról a húszéveskori (pár mérettel kisebb) fenekemért. Így is szép vagyok, és kész. ;) Mert jól érzem magam. :)

És egy örök klasszikus a témában:

30 feletti nők egy fiatal férfi véleménye szerint

Ahogy öregszem, egyre inkább a 30 feletti nőket értékelem. Csak néhány példa, hogy miért:

Egy 30 feletti nő sosem ébreszt fel az éjszaka közepén, hogy megkérdezze: 'Mire gondolsz, drágám?' Fütyül rá, mire gondolsz.

Ha egy 30 feletti nőnek nincs kedve meccset nézni veled, nem ül oda melléd nyavalyogni. Csinál helyette valami olyat, amihez kedve van. Általában valami sokkal értelmesebb dolgot.

Egy harmincon túli nő már elég jól ismeri önmagát ahhoz, hogy tudja, ki ő, mi ő, mit akar, és kitől. Kevés olyan 30 feletti nő akad, akit érdekel, hogy mit gondolsz róla vagy arról, hogy mit teszel.

A nőknek 30 felett tartása van. Ritkán fordul elő, hogy jelenetet rendeznének az operában vagy egy elegáns étterem kellős közepén. Na persze ha megérdemled, gondolkodás nélkül lelőnek, főleg ha esélyt látnak arra, hogy megúszhatják.

Az idősebb nők nem bánnak szűkmarkúan a dicséretekkel, gyakran akkor sem, ha nem érdemled meg. Tudják, milyen érzés, amikor az ember nem kap elismerést.

30 felett egy nő elég magabiztos ahhoz, hogy bemutasson téged a barátnőinek. Egy fiatalabb nő gyakran még a legjobb barátnőjét is hanyagolja, ha partnere van, mert nem bízik meg a fickóban. Egy harmincon túli nőt abszolút nem érdekel, hogy tetszenek-e neked a barátnői, mert tudja, hogy azok sosem árulnák el őt.

A nők a korral természetfeletti képességekre tesznek szert. Egy 30 feletti nőnek sosem kell meggyónnod a bűneidet. Úgyis mindig tudja.

Egy 30 feletti nőnek jól áll a tűzpiros rúzs. Ugyanez már nem mondható el a fiatal lányokról vagy a transzvesztitákról.

Ha eltekintesz attól a néhány apró ránctól, egy 30 feletti nő sokkal szexisebb, mint fiatalabb nőtársai.

Az idősebb nők egyenesek és őszinték. Azonnal a szemedbe mondják, hogy mocsok disznó vagy, ha úgy viselkedsz! Nem kell törnöd a fejed, hányadán is állsz velük.

Igen, számtalan okból dicsőíthetjük a harmincon túli nőket. Sajnos ezt fordítva már nem lehet elmondani. Minden ragyogó, okos, ápolt, szexis 30 feletti nőre jut egy kopaszodó, pocakos őskövület sárga nadrágban, aki bolondot csinál magából valami 22 éves kis pincérlánnyal az oldalán.

Hölgyeim, elnézést kérek érte.

És minden olyan férfinak, aki azt mondja: 'Miért vegyek meg egy egész tehenet, amikor csak tejet akarok inni?', üzenem, hogy változnak az idők. Manapság a nők 80%-a ellenzi a házasságot. Miért? Mert a nők is rájöttek, hogy nem érdemes megvenni egy egész disznót azért a kis kolbászért...

 (Kép: Alphonse Mucha - Tánc)

Már harmadik éve van bérletünk a Bárkába, és nem tudjuk megunni. Ez szerelem, nincs mese. :)

Nem könnyű, azt hozzá kell tenni, de nem is baj. Sőt... Általában olyan darabokat játszanak, amik zsigerig hatolnak, bebújnak az ember bőre alá - még hazafelé is vigyázzban állnak a libabőrök a tarkónkon. Majdnem minden esetben olyan témákhoz nyúlnak, amik fájdalmasan ismerősek a saját életünkből - még akkor is, ha egyébként nem is beszélünk róla - nagyon éles tükröt tartanak az ember elé. De megéri, ha nem nézünk félre.

És nem lehet félrenézni. Olyan elemi erővel jelennek meg a karakterek, rajzolódik ki a történet, hogy ember nincs, aki ki tudná magát vonni alóla. Ezek a színészek egyszerűen zseniálisak. Hihetetlen, hogy egy embernek hányféle arca lehet, és egytől-egyig mind hiteles.

És ha már a hitelességnél tartunk: én egy nagyon összeszedett, kézzelfogható, emberi, a színjátszáson túlmutató, közösségformáló erővel rendelkező kis csapatnak látom őket. Mindenfélét csinálnak: felnőtt - és gyerekfoglalkozást, kiállítást, vásárt, fesztivált. Jelen vannak, egy élő, lélegző, megfogható értékként. Ha valamiben, ebben hihetetlen energiák vannak.

Nem, nincsenek érdekeltségeim a Bárka Színházban. Nem vagyok rokona, ismerőse senkinek. Nem kapok ezért semmit. "Csak" hihetetlen élményeket, sokáig kitartó jó érzéseket, feltöltődést és jó értelemben vett gondolkodnivalót.

Mondom, hogy ez szerelem. :)

Tegnap este elég szürreális élményem volt. Egy kedves ismerősömmel ácsorogtunk és beszélgettünk az utcán - pár percesre terveztük a dolgot, de kicsit hosszabbra nyúlt végül.

Észrevettem, hogy mellettünk virágoznak a bokrok - az a szúrós fajta, amelyik mindenhol megél, nyáron narancssárga bogyók vannak rajta, és fogalmam sincs, hogy hívják... Meglepődtem, mert még sosem láttam rajta virágot, most meg tele volt (igen, én is tanultam általánosban biológiát, tudom, hogy a bogyók a virágokból lesznek, mégis az újdonság erejével hatott - pedig nyilván minden évben virágzik, csak eddig nem figyeltem fel rá). Na mindegy, szép volt, rácsodálkoztam, és rögtön meg is kérdeztem, hogy milyen bokor is ez? Az ismerősöm sem tudta, ellenben a hátam mögött megszólalt valaki, és megmondta.

Megfordultam, és egy elképesztően koszos, szemmel láthatóan hajléktalan ember állt mögöttem ordenárésárga láthatósági mellényben, utcai seprűvel és lapáttal a kezében. Fura módon (és hál'Istennek) nem éreztem azt az orrfacsaró bűzt, ami a hozzá hasonló szerencsétleneket kíséri általában, és alkoholszaga sem volt. Ez az, ami engem el szokott riasztani - akármennyire sajnálom is őket, ezt képtelen vagyok tolerálni. Mondjuk ezzel együtt is egy kisebb városnak elegendő mocsok volt rajta, keze, arca fekete, a haja összeragadva, és most hiába szeretném azt írni, hogy ennek ellenére a szeme kristálytiszta volt, mert nem. De sütött belőle a jóindulat, és ez lepett meg legjobban. Manapság ez ritka tünemény... Kedvesen, barátságosan elmesélte, hogy nyírségi, és gyerekkorában a nagymamája tanítgatta, hogy melyik fű-fa-virág mire való. Elmesélte, hogy mit szedjünk nátha ellen, és hogy kell megfőzni, hogy a leghatásosabb legyen. És ha a vőlegény, meg a menyasszony szerelmi italt szeretne főzni, azt hogy kell. Ezen külön meghatódtam. Nem, nem akarok bájitalt főzni, de az, hogy vőlegényt és menyasszonyt mondott, nem csak simán férfit és nőt, az valamit azért sejtet a lelkivilágáról. Sokkal-sokkal tisztábbnak tűnt, mint a külseje... És végig mosolygott. Igen, a szeme is. Csillogott.

Aztán már a könnyektől. Megkérdeztük, hogy próbálta-e már a főzetet, és azt felelte, igen. Egyszer. És bevált? Igen. Nagy szerelem lett belőle. Aztán két évvel ezelőtt autóbalesetben meghalt a felesége és a kétéves kislánya. Az a fájdalom, ami a szemében volt, leírhatatlan... Csak álltunk ott, és nagyon rosszul éreztük magunkat. Erre nem nagyon lehet mit mondani... Sajnáljuk...

Mondta, ez olyan, mint a dalban. És elkezdett énekelni. Egyik nótát a másik után. Mi meg hallgattuk, és néztük, ahogy a dalokon keresztül szép lassan felenged, kicsit megnyugszik.

Megkérdeztem, evett-e aznap valamit - mellettünk volt egy kis éjjel-nappali. Gondolkodott, nézett rám, aztán végül kibökte, hogy nem. Aztán gyorsan hozzátette, hogy nem fizetségért énekelt. Kicsit elszégyelltem magam, bár ez eszembe sem jutott, csak segíteni akartam, ahogy tudok. Végül csak egy kávét kért, de azt se könnyen. Látszott rajta, hogy nehezen, de próbál megélni, dolgozik, nem koldul. A kávénak nagyon örült végül, megköszönte szépen, és csendesen elváltunk.

Nem akaszkodott ránk, nem hivatkozott semmire, nem volt erőszakos, sem pofátlan, magától nem kért semmit - csak beszélgetni akart, segíteni eligazodni a növények között. Hogy ne legyünk náthásak...

Komolyan mondom, simán megverném azt, aki kitalálta a "szulákandis" joghurt legújabb, legműanyagabb változatát - aki meg elkövette a reklámját, azt válogatott kínzásoknak vetném alá. Értem én a kereskedelmi megfontolást, meg a piaci rést, meg a plusz profitot, de könyörgöm, ez már nem normális! Amellett, hogy alapvetően kedvelem a fent említett hölgyet, nem fér a fejembe, hogy egy joghurtot miért egy ekkora khmmm... kaliberű valakivel reklámoznak - egy ilyen termék szerintem az emberek fejében az egészséggel, fittséggel, karcsúsággal kapcsolódik össze. Aranyos, jó fej, pozitív személyiség, de a legnagyobb jóindulattal sem fitt és karcsú... De biztosan egészséges, és végülis ez mentheti a helyzetet, mivel ez a másik üzenete a reklámnak. És itt jön be az, amin én kitettem a kiakadásjelzőt.

Évek óta küzdünk Csipolkával, mert egyszerűen katasztrófa, hogy mennyire nem hajlandó semmit megenni. Csirkemell, krémsajtos tészta és csoki... Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányféle dolgot eszik meg. Hiába főz neki az ember mindenfélét, hiába van beíratva egy kifejezetten jó menzára, inkább éhezik, mint hogy megkóstoljon valamit. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen miből él, hiszen ha olyan van, amit szeret, abból simán megeszi az én adagom dupláját is - fejlődésben van a kicsike, na... De pont ez az. Nem hajlandó megérteni, hogy nemcsak az állandó nyűgöt okozó pattanásai, hanem az egészsége is komoly összefüggésben állnak azzal, hogy mit (nem) eszik. Addig már eljutottunk, hogy legalább nincs minden étkezésnél oltári hiszti, de ez még elég kevés. 12 évesen...

Hogy a témánál maradjak, nemcsak hogy képes még a sütiből is kipiszkálni a legapróbb, mikroszkopikus méretű gyümölcsdarabokat is, a lekvárhoz, joghurthoz hozzá se nyúl, ha darabos. Ha belegondolok, hogy én már gyerekkoromban is vödörszámra tömtem magamba a nyers gyümölcsöt, ezt el se hinném, ha nem látnám (bár inkább ne látnám - kevés dologgal lehet ennyire kihozni a sodromból, mint ezzel, ahogy széttúrja az ételt, és fintorog)... Sőt, ha az egyébként fogára való szendvics egy tányéron van mondjuk a paprikával, ne adj' Isten hozzá is ér, akkor még azt is képes otthagyni. Én meg őrjöngök...  

És az a legszomorúbb, hogy ezt a média még erősíti is. Nem baj, hogy nem eszel gyümölcsöt, kapsz helyette műnyagot - az is megér egy misét, hogy mennyiért, de most nem ez a legnagyobb problémám. Nem elég a sok szemét, ami ömlik a tévéből, a netről, ami egyszerűen lenullázza az embereket, érzelmileg és értelmileg is retardáltakat nevel, ezt nem tudom benyelni, hogy ilyen szinten tolják a hülyeséget a gyerekekre (azon a sok agyatlan, idióta rémségen kívül, amit mostanában mesének neveznek). Próbáld meg ezzel felvenni a harcot...

Nyilván nem lehet a gyereket megtömni, mint a libát, nem lehet ráerőszakolni valamit, amit nem eszik meg, hiszen az pont az ellenkezőjét érné el. Viszont azt sem lehet hagyni, hogy csak azt egyen, amit akar, mert édességből nem lehet megélni... De műanyag joghurtból sem! :(

Újra a gyerek. A gép előtt. Egyszer már leírtam, mit gondolok erről: http://merleghinta.blog.nlcafe.hu/2010/10/21/gyerek-a-gep-elott/

Azóta Csipolka nagyot nőtt, már olyan magas, mint én vagyok (és ez nem azt jelenti, hogy én vagyok alacsony), egyre csajosabb, és egyre jobban kamaszodik. Még nem mondja ki, hogy ő úgyis jobban tudja, de már látszik az arcán. Hát most jól megmutatta. Hogy mennyire gyerek is még...

Ugye a játék még mindig megy. Nyilván, hiszen még csak most lesz 12, és valljuk be, mi is játszunk felnőtt fejjel, bár egészen mást... Nála most a rajzolt lovak mennek, mindenféle színben és formában. Én azóta sem tudtam felfedezni, hogy ennek mi értelme van, de sebaj, nem kell nekem mindent érteni, hadd játsszon vele, nem árt senkinek.

Aha... Legutóbb, amikor elmentünk érte, hogy nálunk legyen a hétvégén, az édesanyja elénk tette a kisasszony előző havi mobilszámláját (ez a másik, amit nem értek - minek egy 11,5 éves gyereknek a legújabb okostelefon, ráadásul előfizetéssel?...), amitől mi egy laza mozdulattal letettük a hajunkat. Először nem is fogtuk fel, hogy mit látunk - annyira hihetetlen volt, hogy az agyunk percekig próbált valami elfogadható magyarázatot kiötölni, hogy miért is nem az van ott, ami. Kiderült, hogy a kis drága (szó szerint) egyetlen - ráadásul rövid - hónap alatt 295 db (!) emelt díjas sms-t küldött el, hogy kapjon a játékban a rajzolt lovainak rajzolt akármibármit, meg képzeletbeli hogyishívjákot... A végösszeg a telefon egyéb havi költségeivel együtt 117 000 Ft. Kész, konkrétan nem kaptunk levegőt.

Egyszerűen hihetetlen, hogy tényleg nem gondolta át, nem jutott eszébe, amit évek óta nagyon jól tud, hogy olyat nem játszunk, ami pénzbe kerül. Ráadásul majdnem 300 db... Az napi 10 db. Mikor? Hogyan? Ilyenkor az emberben egy világ dől össze, és nem csak az összeg nagysága miatt, hanem azért, mert ez egy elég nagy kudarc, akárhonnan nézzük is. Elgondolkodunk, hogy hol rontottuk el, ki mikor nem figyelt rá eléggé, vagy mit nem mondtunk el elégszer, vagy magyaráztunk el elég alaposan. Túlzás volt-e teljesen megbízni benne, biztosra venni, hogy ilyet nem csinál? Szerintem nem. Továbbra is azt gondolom, hogy fel tudja fogni ennek a súlyát, pláne most, hogy megjött róla a számla. Ez, akárhonnan nézzük is, nagyon sok pénz, pláne a semmire. Most persze le lett tiltva minden emelt díjas szolgáltatás a telefonján, de hát ez eső után köpönyeg. Ez maximum nekünk, felnőtteknek lehet megnyugtató, hogy mégis tettünk valamit (a temérdek hegyibeszéd mellett) - szerintem neki most egy darabig eszébe se fog jutni...

Azon felül, hogy "Gyerek, hogy lehet ennyi eszed?!", és nyilván mi sem figyeltünk rá eléggé, azzal is érdemes lenne foglalkozni valakinek, aki illetékes a témában, hogy miért engedik működni, így működni az ilyen oldalakat. Miért legális, hogy gyerekeknek szóló játékoldalakon fizetős tartalmak legyenek? A szülő nem tud, és nyilván nem is akar napi 24 órában a gyereke nyakán lógni, és ráütni a kezére, ha hülyeséget csinál. Nyilván minden szülő megpróbálja a lehető legjobban elmagyarázni a csemetéjének, hogy mi merre hány méter, és utódja minden valószínűség szerint meg is érti, de a kíváncsiság nagy úr.

Csipolka is bizonyára ebbe szaladt bele. Az már más kérdés, hogy nyilván nem volt tisztában a folyamattal, hogy attól még, hogy a telefonja engedi elküldeni az emelt díjas sms-t, a számlán utólag rajta lesz. (Itt jön be a legegyszerűbb megoldás, a feltöltőkártya, amit szépen be lehet osztani, meg tudja tanulni, hogy addig nyújtózkodjon, amíg ér. Nincs adósság, ellenben van tanulóidő. Na mindegy, most ez van, ezzel kell okosnak lenni.)

A lényeg, hogy ez most mindenkinek figyelmeztetés volt, hogy valamit nem csinálunk jól. Csipolkának konkrétan, nekünk kicsit messzebbre tekintve, de mindannyiunknak komolyan el kell ezen gondolkodnunk... 

Ma reggel kaptam, és nagyon tetszik:

Tiszta hülye ez az idő. Hétfőn csodás napsütés, gyalog mentem haza a munkából az erdőn keresztül a Hármashatárhegy derekán, és elmondhatatlanul élveztem. Ilyenkor mindig feltöltődöm, és nemcsak a természet közelségétől - van a helynek valami nagyon erős kisugárzása, ami mindig elkap, ha arra járok.

Ezzel szemben tegnap reggel majdnem elsírtam magam, amikor kinéztem az ablakon, és megláttam, hogy megint esik a hó... Gondoltam, úgy csinálok, mint Micimackó, visszafekszem aludni, és megvárom, amíg elmúlik (Kedvenc Főnököm értékelte volna valószínűleg :)). Persze kénytelen voltam elindulni, de sűrű, tömött sorokban szidtam az időjárást közben. És hát, hogy anyámat idézzem, nem akarásnak nyögés a vége, jól el is késtem. Ezt is értékelte a főnököm...

De ma! Újra csodás napsütés! Kicsit bizalmatlan vagyok vele, de azt mondják, most már megmarad. Legyen úgy. :) Mondjuk a szél nélkül még kibírnám, de nem akarok telhetetlen lenni, a tegnapihoz képest ez is óriási előrelépés. Tegyük hozzá, reggel kiléptem a kapun, hunyorogtam kicsit, mert a szemembe sütött a Nap, de mit bántam én, élveztem a kellemes időt - egészen a sarokig. Kitettem a lábam a ház takarásából, és majdnem felborított a szél. Persze számítanom kellett volna rá, hiszen anyám már kora reggel megírta sms-ben, hogy fúj a szél. Mint mindig. Hideg van, meleg van, esik az eső, fúj a szél. Évtizedek óta próbálom megfejteni, hogy ennek mi értelme van, hiszen nekünk is van ablakunk, tehát feltételezhető, hogy látjuk, mi van kint. (Az olyan zavaró tényezőket, mint időjárás-jelentés, nem is említem.) Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy a) anyám valamilyen időtorzulás áldozata, és hiába telt el azóta közel harminc év, ő még mindig abban él, hogy én az óvodába indulok reggelente, vagy b) esetleg azt gondolja, hogy egy másik bolygón élünk (ez nekem egyébként szilárd meggyőződésem), és feltétlenül tájékoztatnia kell a földi időjárásról, hogy időben fel tudjak készülni...

Na mindegy, süt a Nap, a többi nem fontos. :) Egy dolog van csak, amit sajnálok a tél elmúltával, és az ő:

Az utcánkban csinálta valaki - amíg hideg volt, heteken át ott figyelt. Amikor jöttem-mentem, mindig fülig szaladt a szám, amikor megláttam - pökhendi kis alak, de nagyon helyes darab. :) Volt... Ez van. Kár érte, de remélem, lassan átveszik a helyét a virágok, és végre tényleg, igazából, teljes erőből kitör a tavasz! :)

Lassan négy éve vagyunk együtt, remek jól működünk minden téren, de néha a plafonon vagyunk egymásól. Azt szoktuk mondani, hogy azért tud a másik felidegesíteni, mert fontos - ha nem érdekelne, nem másznánk a falra. Persze, ez így is van, de az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy néha, amikor nem figyelünk oda, ténylegesen bele tudunk gyalogolni egymás lelkivilágába - és az nem azért fáj, mert kipukkant a nagy rózsaszín lufink, hanem azért, mert a másik tényleg tuskó volt. 

Ez volt nemrég is, Kedvesemmel kicsit elszaladt a ló, én meg finoman fogalmazva befordultam tőle. Ilyenkor napokig tudom nyalogatni a sebeimet, nem engedek be kívülről semmilyen békülő szándékmorzsát sem, amíg magamtól meg nem nyugszom, és nem nyitok kifelé - ez általában két-három nap alatt végbe szokott menni, és a végén mindig kibékülünk. Hál'Istennek általában tanulunk is belőle.

Ma rájöttem valamire. Kicsit még morcos voltam egy hétvégi összezördülés miatt, fele lelkesedéssel csináltam a dolgaimat. Nyilván az az alapvetés, hogy szeretjük egymást, tehát én tudom, hogy 1) igazából nem akart bántani, 2) attól még, hogy haragszom rá, nem szűnök meg szeretni, tehát amit alapból megadok neki, azt többé-kevésbé megkapja most is. Magyarra fordítva, ha nem is mosolygok hozzá, de vacsorát nyilván csinálok neki. Hozzá is fogtam, és közben eszembe jutott, hogy hazajön a munkából, és hogy fog neki örülni. Aztán az, hogy milyen rossz lenne, ha nem jönne, és nem csinálnék neki vacsorát. Vagy ha jönne, de mégsem csinálnék, milyen csalódás lenne neki. Egy szó, mint száz, jó érzéssel töltött el, hogy jön, megcsinálom, és örülni fog - mint mindig. Rájöttem, hogy ezek a kis szokásaink, reggeli és esti szertartásaink (nemcsak a mik, hanem a hogyanok) mekkora biztonságot adnak. Ezektől vagyunk mi különlegesek, mert ezek csak a mieink. Ezek az alapkövei a kapcsolatunknak, amik mindig ott vannak, jóban-rosszban, bármi történjen is, míg világ a világ és két nap. De legalábbis, amíg együtt vagyunk. Amíg ezek működnek, addig minden rendben van.

Mire ezt végiggondoltam, elkészült a vacsora - és Ő is hazaérkezett, mosolyogva, mint mindig. Én pedig a nyakába ugrottam, szintén mosolyogva, mint mindig. (Általában. :)) 

Most már tudom. És tudom, hogy ő is tudja. :)

Folytatása egy eddigi blognak - máshol, másként.

Az előzmények: http://merleghinta.blog.nlcafe.hu/

Most így: